←Vissza

Liget.org   »   2010 / 12   »   szerkesztőség  –  SZEMELVÉNYEK a készülő Vigyél át, révészem című antológiából
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2140
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Takáts Gyula
Olvadás a tavon

Olvad... Így kapja vissza lényegét.
Fölissza most a tó jegét.
Fölissza és lassan azzal telik.
Fényes jelekkel így építkezik.
A jég alól most olvad múlt nyaram.
Gyertyás prizmák közt hangtalan
épül s mint mélyre-süllyedt csónakot
emelgetik a duzzadó habok.
Helyem kitöltve... Szobrokkal teli.
Nőnek a mélység kékjei.



„Épül”, „építkezik” – ezek a vers kulcsszavai. Egy nyár emlékéről szól, miközben a tó és maga a vers is összeáll, hogy végül minden, ami addig épült, a mélységet növessze tovább.
A rövidke mű a közepéig mondatról mondatra úgy építi magát, hogy visszamenőleg vala­mennyi megkérdőjelezi az előző jelentését. Olvad... – indul a vers. Semmi meglepő; tömör, mint egy időjárás-jelentés. Nincs hiányérzetünk, ahogy az esik vagy havazik szó, ez is önmagában teljes. A második mondat azonban már alanyt követel: a tó az, gondoljuk, a cím alapján. Azután elbizonytalanodunk: a következő sor, trükkös szerkezetének köszönhetően, kétértelmű, nem tudni, a tó issza föl jegét, vagy valami más a tó jegét, ami már a vers elején (a jéggel együtt?) olvadt. A folytatás sem ad választ, a fényes jelek azonban a töredező jégdarabok képét vetítik, ahogyan majd a gyertyás prizmák is ezt láttatják – addigra azonban elszakadunk a konkrét képtől, mert megkaptuk az első mondatot egyértelmű alannyal. Egy elsüllyedt nyár van olvadóban, melyet eddig hozzáférhetetlenné temetett, színtelenné fagyasztott a jég. A megfagyott nyár oximoronja rengeteg asszociációt emel be a versbe, s ezek hirtelen áradni, ömleni, hullámozni kezdenek. Mindannyiunknak vannak eltemetett nyarai, melyek zárványként rejtik, amire nem akarunk emlékezni. Talán túl fájdalmas ami történt, vagy ami nem történt meg, hogy már nem lehetünk azok, akik egykor voltunk. Magunk sem tudjuk, mert csak az emlék emléke maradt. Mégis bennünk rejtőzik, ha akarjuk, ha nem, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. Aztán néha elég annyi, hogy jön a tavasz – és minden megmozdul, átrendeződik. Nem teszünk semmit, nálunk nagyobb erő dolgozik. Visszajön egy-egy szín, az emlék néhány foszlánya, majd eltűnik, fel-felbukkan, és tehetetlenek vagyunk. Mire ismét ránézünk, és meglátjuk, mi maradt belőle, már újra mozdulatlanságba dermed. Darabjai megtalálták a helyüket. Nem kavar föl a látvány, nem hat jobban, mint egy múzeumi kirándulás, még ha saját életünk panoptikumának egykor fontosnak hitt figuráit, pózait is látjuk. De itt már nekünk, élőknek, akiket új nyarak várnak, nincs helyünk. Az alakokat kékre festi, kontúrjaikat elmossa a víz. Szoborcsarnokunk egyre lejjebb süllyed, a kollektív tudattalan feneketlen tavának szobrai közé.


POLGÁR TERÉZ ESZTER

 

Hajnal Anna
Szárazság

Két fekete bivalyom
lassan húzza szekerem,
jó szerencse, légy velem,
messze van még a malom!

Víz ha lenne útfelen,
be meggyűlne nagy bajom,
lefeküdne bivalyom,
vízben állna szekerem.

Fel nem állna bivalyom,
ázna búzás szekerem,
száraz maradt kerekem,
nem feküdt le bivalyom.

Száraz égből süt napom,
zörgő kukoricaszár,
mind az esőt várja már,
ballagj, ballagj, bivalyom!


Ebben a vízfolyást modellező antológiában, ahol a versek, jegyzetek, képek tematika szerint követik egymást és „viszik” olvasójukat, talán még erőteljesebben érzékelhető Hajnal Anna furcsán bravúros művének jelképes útleírása. Az út itt nem vízen át vezet, nem csónakon utazik az ember, hanem két fekete bivaly vontatta szekéren, és ő maga, a szekeres a révész.
A vers nem az út legkezdetén szólal meg, az utas már elindult, de még nagyon is az elején tart, amikor tapasztalja, lassan halad a szekér, és fölméri, szerencsére van szüksége, hogy elérjen a messzi malomba. Elér-e? Milyen veszélyek leselkednek rá? A következő hat sorban feltételes módban fogalmazva megjelenik a nyilván legvalószínűbb fenyegetés, a víz – ha lenne útfelen! Valami útmenti víz, aminek vonzereje a szárazságban a bivalyokat ellenállhatatlanul késztetné a fürdőzésre, és a malomba szállítandó búza elázna. Mesés és reális fordulat, kényszerű képzet, a bivalyok természetének ismeretére vall, komolyan kell számolni vele. A harmadik szakasz második sora után hirtelen (és minden jelzés nélkül) ugrik a vers: már az út záró szakaszán járunk, túl a víz-veszélyen. Annyira túl, hogy a víztelenséget és ezzel a szerencsés utat biztosító (de a bivalyokat megkínzó) szárazság pusztító következményei kerülnek előtérbe, az eső várásában (a zörgő kukoricaszár fohászában) viszont a víz életet adó, enyhülést hozó volta jelenik meg. Így kerekedik ki a balladás történés és mutatkozik meg az elemi bölcsesség: a szárazság és vizesség az élet fenntartásában kétoldalú elem, középarányosa kiszámíthatatlan. A kettő itt egyensúlyban marad, most már biztosan odaér a szekér. Helyénvaló és nem hiábavaló az ösztönzés: ballagj, ballagj, bivalyom!
Mindez még nem lenne vers, csak ilyen-olyan okoskodás, ha az általánosságok – az út, az utazás, a szárazság és a víz – fogalmi összetevői, képzetei nem végletesen egyszerűsített konkrétsággal és köznapisággal, a két fekete bivaly vontatta szekér zötykölődését érzékeltető, a rímeket monoton ismétlődéssel ballagtató belső beszédben vinnének magukkal. Így azonban meglehet a jó érzésünk, hogy az élet elemi összetevőit eldünnyögve, nemcsak érzékeljük, hanem valamelyest értjük is az utazást, a megjelenítéshez szükséges egyszerűsítés bonyolultságát is látjuk, föltámad humorérzékünk, élvezzük a játékos mutatványt. Nem hahotázunk, de földerülünk, megszeretjük a két fekete bivalyt.

HORGAS BÉLA

 

 

Ady Endre
A Tenger ákombákoma

Ím, itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s úr fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett.

Fázó pálmák alatt olvasok
Egy levelet, egy nagy levelet:
Kék lapra írták éles tollal
Gonosz szelek, bőjti szelek.

Fehér habok, betü-milliók,
Idegesek és nyugtalanok,
Tengerre írva írják most meg.
Hogy ki vagyok, hogy mi vagyok.

Valami búsongó dac fog el,
Valami hivatlan hit fon át
S olvasom csukló kacagással
A Tenger ákombákomát.

Hát most a sorsom ezt üzeni?
Hát most már akarnom is tilos?
Így levelez velem a Tenger,
Ez a nagy ócska papiros?


Mit ír a Tenger? Nem tudom. A költő nem mutatta meg, csak beszél róla. Azt mondja, a levél közli vele, kicsoda ő. Viszont elhallgatja, hogy kicsoda ő a levél szerint. Jó oka lehet rá, mert daccal és fogadkozásokkal reagál, mintha nem is valami eddig ismeretlen információt, hanem utasító-tiltó ítéletet olvasna, előírást, hogy ki legyen ő. Nem világos, hogy ellenszegülő válaszát a feladónak, vagy csak úgy magának és a világmindenségnek címzi-e. Elvégre a provokatív levelet – a pongyola fogalmazás minden félrevezető látszata ellenére – nem a nagybetűs Tenger küldte, neki csak a kék lapjára írta a gonosz böjti szelek éles tollával az a feltűnően kisbetűs feladó, aki elég zilált állapotban lehetett, ha valóban ilyen ideges nyugtalanságtól torz ákombákomokat írt. Vagy inkább a levelet olvasó költő irritáltsága vetítődött a kiváltó okra: ilyennek látja, mert ő ilyen? Gyermetegen, túljátszott kacagással próbálja megszerezni vele szemben a fölény biztonságát? Annál is valószínűbb ez, mivel a vitatott levél küldője, egy bizonyos „sors” néven nevezett, egészen sajátlagosan „sorsom”-nak mondott konspirált személy. Ki más volna tehát a kívülálló értelme számára, mint a költő maga vagy egy része? Honnan máshonnan küldhette volna a levelet, mint magából a költőből? Csak hát melyikből? Abból, aki ő? Vagy abból, aki legyen az? Netalántán az előbbi csak az utóbbi által létezhet? Mint megparancsoltságának következménye? Mi ez a „sors” vagy „sorsom”?! Fogalmam sincs. Szó, szó, szó. Bevallom, a költőre vonatkoztatva nem is érdekel. Amikor én ülök a tengerparton, az érdekel. És akkor tudni is szoktam, mi az: látom. És illendően hallgatok.
Szimbólumot nem lehet kitalálni. Fenomenális érzékisége és értelmének elrejlő titka egy: az, ami ő. Önkényeskedni metaforában lehetséges. A léte az, hogy kitalált; s csak annyira van, amennyire legyen. Nyelvet ad a szimbólumnak.

BÉCSY ÁGNES

 

 

Károlyi Amy
Hullámvonal

Valami hattyú-hátú víz
görget elém kő darabot
üveget, gombot, gyöngyszemet
keresztet hordó kavicsot

A vízbe visszahajítom
a kagylóforma cserepet
mi marad meg, a mozdulat
a feleletlen kérdezet


A hullámvonal ki nem írt, ki nem mondott szavak helyett áll a lexikonokban. Feszes, adatolt, személytelen szövegekben bukkan fel. Károlyi Amy Hullámvonalát is a tömörség, a kihagyás jellemzi. Nem tudni, hol járunk, édes vagy sós víz hullámzik, folyó vagy állóvíz, tiszta-e, vagy a nagyváros mocskos hordalékát görgeti. A beszélő magáról sem árul el semmit. A hullámvonal egy néma szó helyett áll, s a versben sincsenek hangok: itt a felszín és a mély egyformán hallgat. A ki nem mondott, meg sem fogalmazott kérdésre nem érkezik válasz.
Objektív líra, de nem egészen személytelen. Az első versszak tárgyakat ír le, a második egy mozdulatot: a látványt, de nem a látót; a hajítást, de nem a hajítót. A víz mégis éppen „elém” hozza a hordalékát, mintha ajándékot hozna, éppen „nekem”. Gyöngyöt és kagylófor­ma cserepet: kincseket. A kereszt a kavicson személyes üzenet is lehetne, mint Pilinszky gyönyörű Egy szenvedély margójára versében: A tengerpartot járó kisgyerek / min­díg talál a kavicsok közt egyre, / mely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nem is lenne.
A vers egyetlen metaforája, az alliteráció által is kiemelt „hattyú-hátú” egyszerre életre kelti a tárgyi világot. Mit sem tudunk a beszélőről, de az ő képzelete színezi a tájat. Számára hattyú-hát a hullám, ő látja gyöngyszemnek a simára koptatott kavicsot vagy üvegszilánkot. Szinte gyermekien közvetlen a kapcsolata a vízparti tájjal, és végtelenül gyengéd. A hullámot mint hattyú-hátat akár meg is lehetne simogatni.
A felnőtt tudat azonban eltávolít és problematizál. Beszélgetni mégsem lehet a tájjal.
Azt sem tudni, ki kérdez, és ki nem válaszol. Pilinszkynél a kisgyerek mintha a sorsára bukkanna az egyedül neki szánt kavicsban, melynek vízbe hajítását „egy egész tenger zúgja mégis vissza”. Itt a beszélő számára nem marad más, csak „a mozdulat / a feleletlen kérdezet”. A pillanatnyi emberi gesztus s a megválaszolatlan, föl sem tett kérdés maradandóbbnak tűnik, mint a víz a maga lassan málló köveivel, kincseivel. De versvégi írásjel híján még ebben sem lehetünk biztosak.
GÁRDOS BÁLINT