Valaki meghal az utcán. Bár a fényképezést megjelenésétől a pillanat művészetének tekintették, amely így az elkárhozás kockázata nélkül (vagy ki tudja?) felel Mefisztó Faustnak tett ajánlatára, a halál pillanata mégis megragadhatatlan maradt számára is. Az egyedüli, jól ismert kivételt Capa bizarr szerencséjének köszönhetjük. Ha igaz a történet, Frederico Borell Garcia portréját akarta elkészíteni, felvett róla egy sorozatot, mígnem egy adott pillanatban éppen akkor exponált, amikor a domboldalra kiállított, fegyverével pózo­ló köztársasági milicistát hátulról halálos lövés érte. A kép persze sokféle kérdéssel szembesít, éppen azáltal, hogy az ábrázolhatatlant ábrázolja. Van-e egyáltalán pillanata a halálnak? A pillanatot nem a fényképezés technikája tette-e reális idővé? Gondolhatott-e Mefisztó ugyanarra, amire mi, a pillanat rögzítésére alkalmas olcsó eszközökkel felszereltek? És mit rögzítünk egyáltalán velük, hiszen elvileg minden elkövetkező pillanat lehet a halálé, vagy inkább úgy kellene fogalmaznunk, minden pillanat épp oly kivételes, mint a halálé. És épp oly keveset tudunk minden egyes pillanatról, mint a haláléról, hiszen ahogy nem tudjuk, milyen a halál viszonya bekövetkezésének idejéhez, ugyanúgy nem tudjuk, van-e határ, rés a történés és a megtörténés között.
Tételezzük fel, hogy a halottal, akit a képen letakarva látunk, szívroham végzett. Ilyesmire utal, hogy nincs körülötte vér. Hirtelen és gyorsan végzett vele a halál. De mit jelent itt a hirtelenség és a gyorsaság? Mennyire hirtelen a hirtelen, mennyire gyors a gyors? Nincsenek eszközeink, amelyekkel megmérhetjük. A fényképezés a kronosz foglya, és éppen azáltal válik elháríthatatlanul azzá, hogy a pillanat nyomába szegődik. A pillanat nyomába, ami nincs, amit a technika állít elő. Ezért tévedés azt hinni, hogy a fényképezés dokumentálásra szolgál. A fényképezés művészet, a pillanat mesterséges előállítója, amelynek szükségszerű alkotó- és hatáseleme az önreflexió.
Nézzük meg jól a fényképsorozatot! Mit nem látunk a képeken? Természetesen azt, amit a cím megígér: nem látjuk a halált, csak ahogyan a járókelők kíváncsiskodva körülállják a helyszínt, és megpróbálnak elcsípni valamit a látványból. Vagyis ugyanazt teszik, amit maga a fényképész is. De mi a látvány? Egy csomagolópapírral letakart test, amelyet először egy padra fektetnek, aztán egy bolt bejárata elé, végül megfosztva a lepeltől koporsóba teszik. A látvány ennyi. De amit a körülállók látni akarnak, az egészen más. Az maga a halál. Nem a meghalás, nem az esemény. Azt szeretnék tudni, mi a halál a kronoszból, a tovasiető időből szemlélve. Ez a kérdés hirtelen tör rájuk, nem voltak felkészültek, nem értik, nem tudnak vele mit kezdeni. Elvégre a nyílt utca békeidőben, ott, ahol járművek sem közlekednek, nem a meghalás helye. A fényképész témája ez. A buta csodálkozás, a bámulás, a nemtudás és a hivatalosság ügyetlen sürgésforgása.
A görögök ismertek a kronoszon kívül másfajta emberi időt, a kairoszt.
A kairosz az isteni erők villámszerű betörése a múló időbe, kivételes megszakítottság, olyan esemény, ráismerés, találkozás, amely felkészületlenül ér, és egzisztenciális döntést követel. A halál nem ilyen, de sok tekintetben hasonló a kairoszhoz. Már csak azért is, mert a kairoszra válaszoló döntés által valami meghal, és valami más megszületik. A halál a folyó idő végső megszakítása, ugyanúgy minden pillanatban eljöhet, ugyanúgy mindig készen áll arra, hogy áttörjön a kronoszon, ahogyan a kairosz. A pillanat azonban, mint létező idő, nem a halál, hanem a kairosz villámszerű fényében mutatkozik meg. És éppen ez az, ami a fényképezés számára elérhetetlen. Ezért a fényképész nem is tehet mást, mint hogy lefényképezi, ami a kairoszhoz hasonlatos, tőle mégis olyannyira különböző halál villámszerű betörése után történik a kronoszban.
És mi történik ott? Semmi. Nem történik semmi. Emberek bámulnak az utca túloldaláról, egy bolt ajtajából. És persze mi leolvashatunk sok érdekességet a képekről. A bolttulajdonosok nevét. Felismerhetjük és beazonosíthatjuk az utcarészletet. Elgondolkodhatunk, hogy miért látunk oly kevés nőt a bámészkodók között. Megfigyelhetjük az emberek viseletét. A kép dokumentál, pedig nem ez a szándéka, és amennyiben a fényképezést művészetnek tekintjük, ez nem is tartozik a lényegi tulajdonságai közé. Annál inkább a reflexió. A semmi, ami a képi történések mélyén kitapintható, nem egyéb, mint annak a nyoma, hogy a kairoszhoz villámszerűségében hasonló halál nem illeszthető be a kronoszba. Ezért kell a testet letakarni. Ezért kell a lehető leggyorsabban eltávolítani az utcáról a holttestet. „Nem látványosság ez, emberek, menjenek tovább!”, szinte halljuk a rendőrök szavát. A bámészkodók között pedig feltétlenül akad valaki, aki tudni véli, ki volt a szerencsétlen, és mi történt vele. Mesélni kezd, történet lesz a halálból. Folyik tovább a kronosz.
De van még egy kellemetlen feladat. A holttestet be kell emelni a koporsóba. Ehhez pedig el kell távolítani róla az alkalmi leplet. Le kell leplezni a holttestet. Láthatóvá kell tenni. De mit? A puszta súlyát. Mert amikor felemelik, súlya lesz. Nem egyéb a test, mint tónustalan súly. Nincs már benne az, amit életnek és léleknek nevezünk, és amiről valójában épp oly kevéssé tudjuk, mi az, mint a halálról. A hiány van a testben. És akkor itt megint van keresnivalója a fényképezésnek. Mert mi más a fénykép, mint a létező megragadása hiányként? Amitől a múló időben minden test több, mint önmaga, mert részese lehet annak, ami a halálban vagy a kairoszban feltárul. Erről azonban a kronoszban nem mondhatunk semmit. Valóban nem látványosság ez, de nem engedi, hogy továbbmenjünk.