Hová tűnt Stroh, Finkelstein és Gottlieb? Hová lett „rövid, kötött, szövött-áru”-kereskedésük a „Modiano” felirattal? Hol van Bus szappanárudája? Pfaff varrógépgyára? De ne rugaszkodjunk el a valóságtól: nem mindent számolt fel az idő. A kirakatokon hirdetett csokoládémárkák neve például megmaradt. Van „szerencsi csokoládé”. Még reklámja betűformái is azonosak. És per­sze van Stühmer bonbon is, bár valószínűleg nem Magyarországon készítik. Vagy mégis itt, ki tudja? „Váltó-üzlet” – áll egy másik képen. Ez is van, csak kicsit megváltozott. „Change” – írják a mai „váltó-üzletre”. „Idegen pénznemek vétele és eladása. Pénztári órák naponta 9-től délután 2-ig, szombaton 9-től 12-ig. Vasárnap zárva.” Az üzletablakból két középkorú úr néz délcegen a fényképezőgép lencséje felé. Banktisztviselők. Fehér ingesek, nyakkendősök. Egyikük fején keménykalap. Bajuszt visel, és furcsa mosolyra húzza a száját. S mennyi ember még! Tömeg az utca sarkán. Sok Hitler-bajuszos férfi, kalapban – szürkében, feketében, kinek mi tetszik –, a szegényebbek svájcisapkában; a fiúk bricsesznadrágban, sildes sapkában, magas szárú cipőben. Nemecsek, Boka meg Csónakos. Egy asszony a kép közepe táján feltűnő, fekete kalapot visel, egy másik fehér svájcisapkája villan ki a fekete-szürke kalapok-sapkák sokaságából. Az embereket rendőr vigyázza. Egyenruhája balján kard. Megállapíthatatlan, hányan zsúfolódtak össze a járdán. Sokuknak csak sapkája, kalapja tűnik elő. A rendőr ügyel, hogy senki ne menjen át az utca túloldalára. Mire kíváncsiak? Mit nem szabad látniuk? Egy rokonszenves, sovány férfi hosszú átmeneti kabátban, felhajtott gallérral, szemüvegben néz velünk szembe, mintha az egész társaságot képviselné.
A rendőr az ő útját is elállja. Feltartja a többieket is. Valami történhetett. Egy másik képen néhányan összedugják a fejüket az úttest közepén. Tüsténkednek. Egyikük noteszbe jegyez, egy másik feszülten figyel. Intelligens arc, profilból. Művészalkat. Abból látszik, ahogy a kalapját viseli. Itt most nem járnak autók. Mintha a Bazilika kupolája tűnne fel a távolban, de lehet, hogy a mai Vértanúk teréről a Szabadság tér felé vezető széles utcát látjuk, vagy az Andrássy út elejét. A tízfős csoport hátterében rendőrök bambulnak a járdán. Az első és második világháború között vagyunk, Budapesten. Ködös, őszi idő.
Valaki összeesett és meghalt a váltó-üzlet bejáratánál. Hivatalos emberek érkeznek, kalapban, prémes télikabátban, egyenruhában. Öt rendőr, néhány nyomozó.
Megpróbálják a tetemet beljebb vonszolni, a belső tér felé, ne zavarja a városlakókat. Ahogy igazgatják-megfogják, látjuk magát a holttestet is. Legalább egy részét. Ingét, nadrágját. Férfiholttest. Nem is öregemberé. Szívroham? A kép bal oldalán kíváncsiskodó öregúr. Épp kijöhetett az utcára szomszédos műhelyéből, s most nem tud elszakadni a látványtól. Izgatja, mi következik. Aztán mégsem viszik be a tetemet az üzletbe. Csomagolópapír kerül elő. Most az egyik nadrágszárat látjuk a hozzá tartozó cipővel. Le kell takarni a halottat. Rendőrök vigyázzák a műveletet, mind az öten, meg keménykalapos nyomozók. A köpenyes öreg nem megy el. Egyszerű sapka a fején, bal kezében cigarettacsikk, jobb kezét köpenyébe mélyeszti, úgy néz maga elé, mint aki saját sorsán töpreng. Egyébként minden leegyszerűsödik. Csomagolópapír fedi a hullát. Bal keze kilóg a papír alól. Feltűnő, hogy a papír hullámos, talán az őszi szél borzolta-gyűrte.
A test nem sokáig maradhat így. Előbb elhúzzák a váltó-üzlet bejáratától, kicsit arrébb, egy kapu elé fektetik. A járókelők tisztes távolban maradnak, bizonyára rendőr tiltja, hogy közelebb jöjjenek. Meg a szorongásuk. Egy feketekabátos lehajol a halotthoz, megfogja a kezét. Orvos lehet, a halál beálltát tanúsítja. Koporsót hoznak. Feleslegessé válik a csomagolópapír. Ketten emelik meg a holttestet. Kezénél, lábánál fogva. Kivilágít a hófehér bőr, látszik az alsótest, a hát, a ruha engedelmesen hullik le róla. A halottnak nincs szemérmessége. Beleszuszakolják a koporsóba, ebben szállítják majd tovább.
Stroh, Finkelstein és Gottlieb üzlete előtt pad. A padon csomagolópapírral leterített másik holttest. Nem lehet az előzővel azonos, hacsak mielőtt a koporsó elő nem került, ideiglenesen oda nem fektették. De erről nem tudósít minket a fotográfus. (A fényképeket csak az érti igazán, aki képes kapcsolatot teremteni közöttük.) A „rövid, kötött, szövött-áru” kereskedés előtt kisebb tömeg. Összeverődött járókelők. Nem oly sokan, mint az előbbi utcasarkon, de azért jó néhányan. Egy fiatal lány virágcsokrot szorongat a kezében. A pad felé igyekszik. Egy asszony félrecsapott svájcisapkában csomagolópapírt hoz. Ő teríthette le a holttestet, és amire nem volt szükség – nem mindenki kétméteres! –, most a kezében maradt. Mind meglepetten állnak, nem tudják, hogy „szerepelnek”. Közülük – emberi számítás szerint – ma már senki sem él. Az sem, aki a pillanatképeket megörökítette. Nincs Stroh, Finkelstein és Gottlieb üzlete sem, „rövid, kötött, szövött-áru” kereskedésüket a „Modiano” felirattal felszámolta az idő. Nincs Bus szappanárudája, Pfaff varrógépgyára sem. A téma megmaradt.