←Vissza

Liget.org   »   2010 / 12   »   Valachi Anna  –  Halottszemle
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2128
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Kora őszi késő délután volt, de még nem sötétedett, amikor az elegánsan öltözött, középkorú férfi, aktatáskáját szorongatva, lerogyott az utcai padra. Forgott vele a világ, úgy érezte, megfullad, egész testében reszketett. Segítségért kiáltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Pánikba esett: letépte a nyakát szorító ing gombjait, kiszabadította magát a zakójából, és zihálva hátrahanyatlott. A pad támlája megtartotta, de a görnyedt testhelyzetben tüdeje összeszorult: még jobban gyötörte a légszomj. Kínlódva hanyatt feküdt a kemény padon, és partra vetett halként kapkodta tovább a fojtogató, benzinbűzös levegőt, míg el nem homályosodott előtte a világ.
Vergődésének két szemtanúja volt. A zsebtolvaj – aki a pályaudvarok és kórházak környékén ődöngve a figyelmetlenek és magatehetetlenek kifosztására szakosodott – egy közeli kapualjból vadászott a szerencséjére; mellette egy két-hároméves kislány ült a kocsijában, akit anyja néhány percre magára hagyott az utcán. Amikor a riasztó látvány hatására a gyerek sírni kezdett, a zsebes egy pillanat alatt a padnál termett, magához vette az aktatáskát és a földre csúszott zakót, majd elinalt. Mire az anya előkerült, már csak egy valószínűleg tökrészeg hajléktalan feküdt a padon, akit az arra járók – rosszallóan félrenézve – széles ívben kikerültek.
A hűvös éjszakát követő reggelen sem tűnt föl a munkába sietőknek, hogy az épület előtti padon alvó „hajléktalan” meglehetősen alulöltözött. Délelőtt tizenegy óra felé járhatott az idő, amikor a ház egyik ablakából nézelődő lakó észrevette, hogy a padon fekvő test órák óta moccanatlan. Rosszat sejtve lemerészkedett az utcára, viszolygását leküzdve a pad fölé hajolt, belenézett a félrecsuklott fejjel fekvő ismeretlen üveges szemébe – és megrémült. „Úristen! Ez halott!” Kiabált: „Segítség! Emberek! Egy hulla!” Aztán, ahogy köré gyűltek a járókelők, összeszedte magát, és intézkedett: „Senki ne menjen közel hozzá! Nem szabad megmozdítani! Lehet, hogy bűncselekmény történt. Hívom a rendőrséget!”
Mire megérkezett a rendőrautó, már húsz-harminc ember tolongott egy méternyire a padtól, s borzadva bámulta a nap szenzációját. Az őr­szobáról érkező hatósági emberek oszlatni kezdték a tömeget, mialatt a velük érkezett orvos igyekezett megállapítani a halál okát. Az idegenkezűséget rögtön kizárta; elrendelte a boncolást.
Miután a doktor távozott, a rendőrök letakarták a testet, és kordont állítottak, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat, amíg megérkezik a hullaszállító. Az esemény hírére összegyűlt emberek azonban nem mozdultak. Mintha cirkuszi manézsban lettek volna, megbabonázva bámulták az ismeretlen halott nyilvános ravatalát, amely brutálisan idézte, amire különben csak Mindenszentek táján emlékeztek. Most, hogy „életközelből” szembesültek a testi elmúlás bizonyosságával, akarva-akaratlan végig kellett gondolniuk a közös emberi sors kikerülhetetlen stációit. Az érzékenyebbek – akik mindennel képesek azonosulni, ami emberi –, az elhunyt „hajléktalan” helyébe képzelve magukat, saját pusztulásukról tűnődtek – de sem a látványtól, sem a víziótól nem lettek boldogabbak. Ellenkezőleg.
Amikor végre megérkezett a halottaskocsi a koporsóval, s elszállították a tetemet, mindenki föllélegzett. Mintha nyomasztó álomból ébredtek volna a különös halottszemle nézői: megkönnyebbülve pillantottak egymásra, majd az órájukra, mely a múló időre figyelmeztetett, és sietve odébbálltak, hogy folytassák – és lehetőleg be is fejezzék –, amibe éppen belekezdtek.
Hosszú heteken át üres maradt a pad. Egészen addig, míg a halál érintésének emlékét is leáztatta róla egy kiadós őszi eső.