Apósom – nyugodjék békével – nyolcvannyolcadik születésnapján halt meg, az orvos szerint nem volt beteg, és nem szenvedett; egyszerűen elaludt. No, ezt nem hiszem. Valamit machinálnia kellett az utolsó pillanatban, hogy a halottkémtől a házmesterig, legtávolabbi rokonától a régi alkalmazottjáig mindenki irigyelje. Világéletében irigyelték – a legkitartóbban bizonyára én. Senki sem szerette, nem is utálta, csak irigyelték. Azt is, ahogy nyugodtan és magabiztosan élvezte az irigységünket. Mint a meleg fürdőt vagy a napsütést.
Egyetlen örököse, az unokája, vagyis a lányom megkért, hogy segítsek rendezni a hagyatékot – így mondta: „rendezni” és „hagyaték”, pedig máskor nem finomkodott. Az anyja selyempapírba göngyölt és szalagokkal átkötött emlékeit egyszerűen kidobta, mindjárt a temetés után – „mit csináljak ezekkel?, hol tároljam?” –, pedig akkor húsz esztendővel fiatalabb volt, és sokkal kevésbé savanyú. Végül is ráálltam, hogy elmegyek vele az öreg lakásába, de nem kérdeztem, hogy fogjunk a rendezéshez, hagytam, csinálja tetszése szerint. Láttam, a gardróbot már kiürítette és az értékesebb bútorokon is túl­adott. Akkor mondta, hogy átalakíttatja a nagyapja lakását, odaköltözik, a sajátját meg kiadja. Jól van. Bólintottam. Olyan készségesen vártam a feladatomra, tompán és bután, annyira igyekeztem semmire se gondolni, hogy hirtelen, mint varázslatra, megvénültem. Ott, akkor egyszerre megroggyantam. Hiába fogdostam reszkető kézzel a combomat, nem állíthattam meg a lábam remegését. Így fel sem tudok állni! Nem állok föl többé! Úgy kell majd levinni, ölben vagy hordágyon. Hullaszállító hordágyra tesznek. Vagy az ablakból konténerbe öntenek a többi lommal.
Könnyeztem. Kivert a veríték, nagyon halkan, de folyamatosan nyűszítettem. Nem baj, ha észreveszi, hogy rosszul vagyok. De nem vette észre. Bontatlan csomagolásban ingeket, nyakkendőket, hatosával dobozolt zsebkendőket szórt ki a komódból – „válassz nyugodtan, amennyit akarsz!” Vártam, takarékoskodtam a mozdulatokkal. S épp amikor csitult a riadalmam, kézfejemmel megtöröltem a homlokomat, ezt a fényképet dugta az orrom elé. „Te vagy itt nagyapával, igaz? Az üzletében... Mi a fenét néztek? Nem a fotóst, az biztos... nem is bennetek néznek, hanem ti bámultok kifelé... mit néztek?”
Mit néztünk? Nem tudom. Valami történt akkor az utcán, de nem emlékszem, mi. Bementem az aposómhoz, mert hívott... vagyis én telefonáltam neki, kértem, hogy beszéljünk négyszemközt. Hoszú ideig tipródtam, míg döntésre jutottam. Hónapok óta nem aludtam a hálószobánkban, fel-alá járkáltam a nappaliban, a hozományba kapott fotelok és kanapé között, az intarziás kártyaasztal is tőle volt, az ingaóra és a perzsaszőnyeg is. Kirohanhattam volna az utcára, ott is az ő dolgait látom. A villamosok és az automobilok, a hideg és a meleg, az eső és a csillagok, minden az ő kezes jószága, nem tudtam, hogyan és miért, de nyilvánvalóan azok, ő pedig nyájasan megköveteli és még nyájasabban elfogadja a világmindenség robotolását, hódolatát és irigységét.
Nem számít, győzködtem magam, nekem kell lépni – és a lehető leghatározottabban. Meg kell mondanom neki, hogy elköltözöm. Nem szabad magyarázkodni vagy töredelmesen gyónni – egyszerűen bejelentem, hogy a lehető legsürgősebben elválok, nem élhetek tovább a lányával, a gyerek velem jönne, de nem tépem el az édesanyjától... aztán jobbnak láttam, ha a gyerekről nem beszélek. Felhívtam. Nem voltam olyan kemény, mint reméltem, de azért a lényegre törtem. „Négyszemközt beszéljünk!” Rám fenyegetően hatott volna a saját hangom, ő úgy gondolta, kicsit megcsapolnám. „Beszéljünk...”, mondta fölényesen, szinte unottan. Hallottam, hogy pénzkérésre számít, de tudta, hogy nem kártyázom, nőre nem tőle kunyerálnék... valami ostoba vállalkozás lesz... elfelejtett adósság... vagy... Miért képzeltem el, mit latolgat magában? Nem pazarol ő rám szemernyi érdeklődést vagy indulatot se. Pénz lesz, szögezi le, és húz magában egy kérlelhetetlen vonalat: ennyit talán ad, annál többet semmiképpen. Várj csak! Majd elcsodálkozol, hogy pénzről egy szót sem szólok. Szóval felhívtam. A feleségemmel akkor már nem is ebédeltünk egy időben, alig láttuk egymást. Ügyesen szervezte a programjait, vidáman öltözködött, és még vidámabban tért haza, akárki láthatta, hogy kiegyensúlyozottan, boldogan él velem – úgy tartotta, hogy amiről nem beszélnek, az nincs. Csakhogy én beszélni akartam. Megmondani, hogy így nem mehet tovább. Nem a feleségemnek, hanem az apósomnak. „Jó, gyere be értem az üzletbe”.
Mikor benyitottam, s üdvözlésemre az öreg Storm Gusztáv kijött a pénztárpult mögül, az apósom visszaparancsolta, vette a felöltőjét, a kalapját, nem kínált semmivel, nem ajánlotta, hogy húzódjunk az ő csöndes hátsó szobájába – pedig nem bántam volna. Úgy terveztem, hogy ott jelentem be a dolgot. Közlöm a változtathatatlan tényt. Szemközt ülünk, bátran ránézek, az mindenképpen más, sokkal megnyerőbb, mint egymás mellett lépegetni az utcán, ügyelni, hogy centivel se előzzem, le se maradjak – de az apósom menni akart, hát menni indultunk.
Máris elbizonytalanodtam. Egyetlen mondatot kell bejelentenem –, mondjuk kettőbe tagolom: elköltözöm, elválok, ez egy. Legelőbb neki mondom el, ez kettő. Az utóbbit értékelni fogja, s talán az előbbit is tudomásul veszi. De ha kimegyünk az utcára, meddig várjak a bejelentéssel? Hány méterre távolodjunk az üzlettől? Addig ki se nyissam a szájamat? És ha ő sem szól, lépdeljünk fagyos csöndben, mint valami temetésen?
Nem indultunk el, valamiért nem lehetett kilépnünk az üzletből. Nem emlékszem, ki tartóztatott fel. Arra sem, udvarias volt vagy szigorú, de nyilván megengedte, hogy nézzük a... nem tudom, mit. Az apósom vehette le a középső üvegről a függönyt – én nem. Néztem az úttest felé, ahogy elvárta, kabátujjunk összeért, vagy majdnem összeért – a szöveten keresztül, valami delejes erővel adta tudtomra, hogy „nem”. Szükségtelen lett volna bármit kimondania. Örülhettem, hogy én sem ejtettem ki szavakat, így nem utasított vissza, meg se szégyenített. Szerencsére nem került sor négyszemközti beszélgetésre, és minden maradt, ahogy volt.
„Igen, nagyapáddal... az üzletében... de nem tudom, mi történt akkor az utcán...”