←Vissza

Liget.org   »   2010 / 12   »   Kállay Géza  –  Dionüszosz bírói széke előtt – tragikum és komikum
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2118
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Szentugyse! van ebben valami több mint természetes, csak rá bírna jönni a philosophia”
(Shakespeare: Hamlet, II; 2)


Amikor a tragédiaköltő, Agathón hatalmas ivászatba torkolló lakomája után a mulatozók egy csoportja már távozott, másokat pedig elnyomott az álom, hárman a társaságból: a komédiaköltő Arisztophanész, Szókratész és a házigazda még csendesen beszélgetnek, iszogatnak. „Szókratész kényszerítette őket, lássák be: ugyanannak az embernek kell a komédia- és tragédiaíráshoz értenie, s a tragédiaírás művésze egyúttal komédiaíró is.” Komikus (vagy tragikus?), hogy Szókratészt hallgatva elsőnek a komédia képviselője, Arisztophanész alszik el, majd, immár „fényes nappal”, Agathón, a tragédiafelelős, és Platón – a rá annyira jellemző ironikus fordulattal – az egész epizód körül bizonytalanságot kelt, hiszen a valóságban valamikor i. e. 385 és 378 között keletkezett A lakoma fő elbeszélője, Arisztodémosz fülét is mintegy félálomban ütötték meg Szókratész szavai; hajnalban, kiadós alvás után neszelt fel, és ő is bóbiskolva hallgatta a két költő és a filozófus eszmecseréjét. Ráadásul a narrátor az elbeszélés idejét tekintve tizenöt évvel korábbi eseményekről számol be; azt az időt idézi, amikor – 416-ban – Agathón először nyerte meg Dionüszosz kisebb ünnepségére, a telet búcsúztató Lénaiára rendezett költői versenyt, amelyen akkor már nemcsak komédiákat, hanem tragédiákat is bemutattak. Agathón barátaival a győzelmét ünnepli, ezért rendezett ivóestet, szimpóziumot.
Mennyire hitelesek a szavak ennyi év távlatából? Az Érószt dicsőítő beszédekről szólók, a szerelem lét- és ismeretelméletét tárgyaló vitákról, a ma ’műfajelméletinek’ nevezett, de csupán a puszta utalás szintjén maradó kérdésekről, amelyeket valaki félrészegen, majd bóbiskolva hallgatott végig? Arról nem is beszélve, hogy Arisztodémosz elbeszélését Platón egy Apollodórosz nevű „phaléroni polgár” szájába adja, aki nemigen emlékszik Arisztodémosz szavaira, ő meg szintén nem dicsekszik megbízható memóriával. Pedig Arisztophanész, a máig népszerű ’régi attikai komédia’ atyja, és Agathón, a tragédiaköltők ’nagy ígérete’ – akitől sajnos csak darabcímek és értékelhetetlen töredékek maradtak ránk – méltó ítészei lennének Szókratész valóban Dionüszosz bírói széke elé kívánkozó meggyőződésének. Ők gyakorló színpadi szerzőkként mondhatnának véleményt a filozófus roppant eredeti gondolatairól. Aki bölcseleti (ismeret- és lételméleti) szempontból szeretne többet megérteni tragikum és komikum természetéről, eljátszhat a gondolattal – mintegy félálomban –, vajon mit jelent, hogy Arisztophanész voltaképpen tragikus történetet beszél el, hogyan vágta ketté Zeusz „a harmadik nemet” képviselő férfi-nőt (androgünt), „mint ahogy a naspolyát szokás, aszalás előtt”, hogy ki-ki szüntelenül keresse „a maga másik felét”, míg Agathón így zárja beszédét: „Ha azonban akarjátok, szívesen elmondom az igazságot, de nem azért, hogy versenyre keljek a ti beszédetekkel, s nevetést arassak vele”. A komikum képviselője az örök, és sokszor beteljesülhetetlen sóvárgás tragikumát idézi fel, a tragédiaköltő a nevetés közelébe sodródik: az olvasó kénytelen elismerni, hogy a férfi–férfi, nő–nő és férfi–nő szerelemről szóló beszédek és eszmecserék mögött A lakoma végére mintegy ’véletlenül’, ’mellékesen’ odabiggyesztett gondolat a dialógus fő tézise is lehetne: „a tragédiaírás művésze egyúttal komédiaíró is”, legalábbis ami a dialógusban elhangzó történetek és párbeszédek elbeszélésmódját, a témákhoz közelítést, viszonyulást, és – egyáltalán – a ’világlátást’ illeti. Mintha Platón – szavait szokás szerint Szókratész szájába adva – azt mondaná: ’közvetlen témánk, a szerelem tekintetében a szerelmes egyszerre sírnivalóan nyomorult és nevetségesen, bolondul boldog, ugyanakkor tragédia és komédia nem csupán egyfajta műfaj; valójában tragikus és komikus látásmódról kellene beszélnünk, tragikumról és komikumról – ahogy a szerelem megítélése közben is –, amelyek ugyanakkor nem szemben állnak egymással, hanem – egy tőről fakadva – egyszerre, de mégis egymástól megkülönböztethetően jelentkeznek’.
Hogy a tragikum és komikum – mint világlátás, nézőpont, ’esztétikai minőség’ – Platón szerint nem csupán a tragédia és a komédia költői műfajához köthető, nyilvánvaló a 360 körül írt Államban is, igaz, erős ’alulnézetben’. Hiszen Platón-Szókratész itt nem költőkkel folytat dialógust, hanem hírhedten – „az istenekhez írt himnuszokat és az erényes férfiakról szóló dicsőítő költeményeket” kivéve – mindenfajta költészet ellen támadást indít, s mivel egy kalap alá vesz elbeszélő költészetet (főként Homérosz eposzait), tragédiát és komédiát, egy tőről metszetteknek tekinti a tragikumot és komikumot is. Különösen a 10. könyv végső ítélete – „teljes joggal utasítottuk ki a költészetet államunkból” – közismert, s az érvek (megjelentek már a 2. és 3. könyvben) is: a költői utánzás az ideákat – a Valóság teljes, tiszta, és változhatatlan formáit, tulajdonképpen magát a létezők Létét – még a hétköznapi jelenségek létet-tükröző, és eleve gyarló erejétől is egy fokozattal eltávolítva, a Léthez képest csak „harmadik fokon”, tehát torzítva, a tökéletes Igazságtól, a Jótól és a Széptől messzire vetve ábrázolja. Mindez – különböző formákat öltve – a későbbi költészet- és színházellenes érveléseknek is fő tézise lesz. Szókratésznek az Államban tehát lételméleti kifogásai vannak a költészettel szemben, és ebből következnek az ismeretelméletiek, sőt, a morálisak is: a költők, élükön Homérosszal, aki a „legnagyobb költő és a tragédiaírók [sic!] feje”, nem a fogalmi tisztázást célzó józan ész filozófia-szavatolta eszközeivel közelednek a jelenségekhez, hanem a költői művek hallgatóinak, nézőinek és olvasóinak érzelmeire hatnak. S mert költők „varázsa alatt vagyunk”, azt hisszük, megértettünk valamit, holott csak elragadtattunk és megmámorosodtunk (mint a duhaj társaság A lakomában), és osztozunk a költői művek hamis és ezért erkölcstelen valóságfelfogásában. Platón költészetellenességét már Sir Philip Sidney azzal mentegette A költészet védelmében lapjain, hogy „Szókratész” csak a silány költőket akarta száműzni a minta-Államból (bár Homérosz aligha tartható annak); hogy Platón egyetlen dialógusában sem akart semmit eldönteni: művei beszélgetést és gondolkodást serkentő, sokszor szándékosan szélsőséges nézeteket megfogalmazó ’vitairatok’; hogy saját, mély költőiséggel átitatott dialógus-stílusa a legjobb drámákkal versenyre kel (és már Szókratészt megszemélyesítve is szerepet játszik), így minden költészet elleni vád ironikusan értendő; hogy az Iónban és a Phaedrusban sokkal többre tartja az előadóművészeket (színészeket) és költőket (bár a kb. 380-ban írt Ión időben A lakomához esik közelebb; a Phaedrus keletkezett az Állam tőszomszédságában).
Fontosabbak azonban azok a megjegyzések, amelyeket – megint szinte mellékesen – Platón-Szókratész az Államban tragikum és komikum összefüggéseiről tesz. Szókratész készséggel elismeri, hogy van bennünk egy, a „könnyezésre, mértéktelen siránkozásra és a velük való jóllakásra kiéhezett lélekrész”, amely az „egyéni szerencsétlenségek” művészi megformálása láttán mű­ködésbe lép. Mert a költő – de csak ha jó – kikezdi a „természettől fogva legjobb részünket”: az értelmet, az észt, s így „a siránkozó lélekrész” feletti uralmunk meglazul, és ez igenis „kielégülést”, „örömet” és „gyönyörűséget” okoz. „De nem ugyanígy áll-e a dolog a nevetségessel is?” – kérdezi Szókratész beszélgetőpartnerét, Glaukónt, aki persze (nevetségesen) nagy buzgósággal helyesel –, „Hiszen ha a mások megnevettetését [...] egy vígjáték előadásán vagy magánkörben meghallgatod, sőt jót mulatsz rajta, s nem undorodsz tőle, mint afféle silányságtól, akkor tulajdonképpen ugyanazt teszed, mint amikor siránkozol. Mert hiszen a megnevettetési hajlamot, amit eddig – attól való félelmedben, hogy bohócnak fognak tartani – elnyomtál magadban, most szabadjára ereszted, s ha egyszer felbátorítottad, észrevétlenül odajutsz, hogy magad is komédiás leszel.” Az utánzó költészet ugyanolyan erővel tör ránk, mint a minden cselekvésünket kísérő érzelmi megnyilvánulások: vágyakozás, fájdalom, a kellemes érzése, „a szerelemi érzések, dühkitörések”; a komédia és tragédia is „növeli és öntözgeti”, sőt, rajtunk „uralkodóvá” teszi ezeket, holott „ki kellene szárítania”, „le kellene igáznia”. Sírás és nevetés úgy táp­lálkozik egy gyökérből, hogy mindkettő heves, magával ragadó, mámorító, és főleg önkéntelen, szó szerint észre-vétlen; Platón tudja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a költői mű érzelmi hatásának. Tehát magasra értékeli a létünk alapjait rengető, gerjedelmekkel fenyegető, súlyos és mély metafizikai befolyást, legyen az tragikus vagy komikus – de pontosan ez a ’baj’ a költészettel. A komikum és tragikum kitapintott érintkezési pontja nem azt jelenti, hogy a két hatás „egybemosódik”; Platón nem a ’tragikomédia’ mellett tör lándzsát; erre – legalábbis elméleti keretben – a 16. század végéig, a 17. század elejéig várni kell, amikor olasz földön Giambattista Guarini, Angliában pedig Shakespeare egyik ’kollégája’, John Fletcher igyekszik tisztázni, miben különbözik a tragikomédia a tragédiától és főleg a komédiától, természetesen ilyen jellegű eredeti művekkel is kísérletezve.