„Szentugyse! van ebben valami több mint természetes, csak rá bírna jönni a philosophia”
(Shakespeare: Hamlet, II; 2)
Amikor
a tragédiaköltő, Agathón hatalmas ivászatba torkolló lakomája után a
mulatozók egy csoportja már távozott, másokat pedig elnyomott az álom,
hárman a társaságból: a komédiaköltő Arisztophanész, Szókratész és a
házigazda még csendesen beszélgetnek, iszogatnak. „Szókratész
kényszerítette őket, lássák be: ugyanannak az embernek kell a komédia-
és tragédiaíráshoz értenie, s a tragédiaírás művésze egyúttal komédiaíró
is.” Komikus (vagy tragikus?), hogy Szókratészt hallgatva elsőnek a
komédia képviselője, Arisztophanész alszik el, majd, immár „fényes
nappal”, Agathón, a tragédiafelelős, és Platón – a rá annyira jellemző
ironikus fordulattal – az egész epizód körül bizonytalanságot kelt,
hiszen a valóságban valamikor i. e. 385 és 378 között keletkezett A
lakoma fő elbeszélője, Arisztodémosz fülét is mintegy félálomban ütötték
meg Szókratész szavai; hajnalban, kiadós alvás után neszelt fel, és ő
is bóbiskolva hallgatta a két költő és a filozófus eszmecseréjét.
Ráadásul a narrátor az elbeszélés idejét tekintve tizenöt évvel korábbi
eseményekről számol be; azt az időt idézi, amikor – 416-ban – Agathón
először nyerte meg Dionüszosz kisebb ünnepségére, a telet búcsúztató
Lénaiára rendezett költői versenyt, amelyen akkor már nemcsak
komédiákat, hanem tragédiákat is bemutattak. Agathón barátaival a
győzelmét ünnepli, ezért rendezett ivóestet, szimpóziumot.
Mennyire
hitelesek a szavak ennyi év távlatából? Az Érószt dicsőítő beszédekről
szólók, a szerelem lét- és ismeretelméletét tárgyaló vitákról, a ma
’műfajelméletinek’ nevezett, de csupán a puszta utalás szintjén maradó
kérdésekről, amelyeket valaki félrészegen, majd bóbiskolva hallgatott
végig? Arról nem is beszélve, hogy Arisztodémosz elbeszélését Platón egy
Apollodórosz nevű „phaléroni polgár” szájába adja, aki nemigen
emlékszik Arisztodémosz szavaira, ő meg szintén nem dicsekszik
megbízható memóriával. Pedig Arisztophanész, a máig népszerű ’régi
attikai komédia’ atyja, és Agathón, a tragédiaköltők ’nagy ígérete’ –
akitől sajnos csak darabcímek és értékelhetetlen töredékek maradtak ránk
– méltó ítészei lennének Szókratész valóban Dionüszosz bírói széke elé
kívánkozó meggyőződésének. Ők gyakorló színpadi szerzőkként mondhatnának
véleményt a filozófus roppant eredeti gondolatairól. Aki bölcseleti
(ismeret- és lételméleti) szempontból szeretne többet megérteni tragikum
és komikum természetéről, eljátszhat a gondolattal – mintegy félálomban
–, vajon mit jelent, hogy Arisztophanész voltaképpen tragikus
történetet beszél el, hogyan vágta ketté Zeusz „a harmadik nemet”
képviselő férfi-nőt (androgünt), „mint ahogy a naspolyát szokás, aszalás
előtt”, hogy ki-ki szüntelenül keresse „a maga másik felét”, míg
Agathón így zárja beszédét: „Ha azonban akarjátok, szívesen elmondom az
igazságot, de nem azért, hogy versenyre keljek a ti beszédetekkel, s
nevetést arassak vele”. A komikum képviselője az örök, és sokszor
beteljesülhetetlen sóvárgás tragikumát idézi fel, a tragédiaköltő a
nevetés közelébe sodródik: az olvasó kénytelen elismerni, hogy a
férfi–férfi, nő–nő és férfi–nő szerelemről szóló beszédek és eszmecserék
mögött A lakoma végére mintegy ’véletlenül’, ’mellékesen’
odabiggyesztett gondolat a dialógus fő tézise is lehetne: „a
tragédiaírás művésze egyúttal komédiaíró is”, legalábbis ami a
dialógusban elhangzó történetek és párbeszédek elbeszélésmódját, a
témákhoz közelítést, viszonyulást, és – egyáltalán – a ’világlátást’
illeti. Mintha Platón – szavait szokás szerint Szókratész szájába adva –
azt mondaná: ’közvetlen témánk, a szerelem tekintetében a szerelmes
egyszerre sírnivalóan nyomorult és nevetségesen, bolondul boldog,
ugyanakkor tragédia és komédia nem csupán egyfajta műfaj; valójában
tragikus és komikus látásmódról kellene beszélnünk, tragikumról és
komikumról – ahogy a szerelem megítélése közben is –, amelyek ugyanakkor
nem szemben állnak egymással, hanem – egy tőről fakadva – egyszerre, de
mégis egymástól megkülönböztethetően jelentkeznek’.
Hogy a tragikum
és komikum – mint világlátás, nézőpont, ’esztétikai minőség’ – Platón
szerint nem csupán a tragédia és a komédia költői műfajához köthető,
nyilvánvaló a 360 körül írt Államban is, igaz, erős ’alulnézetben’.
Hiszen Platón-Szókratész itt nem költőkkel folytat dialógust, hanem
hírhedten – „az istenekhez írt himnuszokat és az erényes férfiakról
szóló dicsőítő költeményeket” kivéve – mindenfajta költészet ellen
támadást indít, s mivel egy kalap alá vesz elbeszélő költészetet (főként
Homérosz eposzait), tragédiát és komédiát, egy tőről metszetteknek
tekinti a tragikumot és komikumot is. Különösen a 10. könyv végső
ítélete – „teljes joggal utasítottuk ki a költészetet államunkból” –
közismert, s az érvek (megjelentek már a 2. és 3. könyvben) is: a költői
utánzás az ideákat – a Valóság teljes, tiszta, és változhatatlan
formáit, tulajdonképpen magát a létezők Létét – még a hétköznapi
jelenségek létet-tükröző, és eleve gyarló erejétől is egy fokozattal
eltávolítva, a Léthez képest csak „harmadik fokon”, tehát torzítva, a
tökéletes Igazságtól, a Jótól és a Széptől messzire vetve ábrázolja.
Mindez – különböző formákat öltve – a későbbi költészet- és
színházellenes érveléseknek is fő tézise lesz. Szókratésznek az Államban
tehát lételméleti kifogásai vannak a költészettel szemben, és ebből
következnek az ismeretelméletiek, sőt, a morálisak is: a költők, élükön
Homérosszal, aki a „legnagyobb költő és a tragédiaírók [sic!] feje”, nem
a fogalmi tisztázást célzó józan ész filozófia-szavatolta eszközeivel
közelednek a jelenségekhez, hanem a költői művek hallgatóinak, nézőinek
és olvasóinak érzelmeire hatnak. S mert költők „varázsa alatt vagyunk”,
azt hisszük, megértettünk valamit, holott csak elragadtattunk és
megmámorosodtunk (mint a duhaj társaság A lakomában), és osztozunk a
költői művek hamis és ezért erkölcstelen valóságfelfogásában. Platón
költészetellenességét már Sir Philip Sidney azzal mentegette A költészet
védelmében lapjain, hogy „Szókratész” csak a silány költőket akarta
száműzni a minta-Államból (bár Homérosz aligha tartható annak); hogy
Platón egyetlen dialógusában sem akart semmit eldönteni: művei
beszélgetést és gondolkodást serkentő, sokszor szándékosan szélsőséges
nézeteket megfogalmazó ’vitairatok’; hogy saját, mély költőiséggel
átitatott dialógus-stílusa a legjobb drámákkal versenyre kel (és már
Szókratészt megszemélyesítve is szerepet játszik), így minden költészet
elleni vád ironikusan értendő; hogy az Iónban és a Phaedrusban sokkal
többre tartja az előadóművészeket (színészeket) és költőket (bár a kb.
380-ban írt Ión időben A lakomához esik közelebb; a Phaedrus keletkezett
az Állam tőszomszédságában).
Fontosabbak azonban azok a
megjegyzések, amelyeket – megint szinte mellékesen – Platón-Szókratész
az Államban tragikum és komikum összefüggéseiről tesz. Szókratész
készséggel elismeri, hogy van bennünk egy, a „könnyezésre, mértéktelen
siránkozásra és a velük való jóllakásra kiéhezett lélekrész”, amely az
„egyéni szerencsétlenségek” művészi megformálása láttán működésbe lép.
Mert a költő – de csak ha jó – kikezdi a „természettől fogva legjobb
részünket”: az értelmet, az észt, s így „a siránkozó lélekrész” feletti
uralmunk meglazul, és ez igenis „kielégülést”, „örömet” és
„gyönyörűséget” okoz. „De nem ugyanígy áll-e a dolog a nevetségessel
is?” – kérdezi Szókratész beszélgetőpartnerét, Glaukónt, aki persze
(nevetségesen) nagy buzgósággal helyesel –, „Hiszen ha a mások
megnevettetését [...] egy vígjáték előadásán vagy magánkörben
meghallgatod, sőt jót mulatsz rajta, s nem undorodsz tőle, mint afféle
silányságtól, akkor tulajdonképpen ugyanazt teszed, mint amikor
siránkozol. Mert hiszen a megnevettetési hajlamot, amit eddig – attól
való félelmedben, hogy bohócnak fognak tartani – elnyomtál magadban,
most szabadjára ereszted, s ha egyszer felbátorítottad, észrevétlenül
odajutsz, hogy magad is komédiás leszel.” Az utánzó költészet ugyanolyan
erővel tör ránk, mint a minden cselekvésünket kísérő érzelmi
megnyilvánulások: vágyakozás, fájdalom, a kellemes érzése, „a szerelemi
érzések, dühkitörések”; a komédia és tragédia is „növeli és öntözgeti”,
sőt, rajtunk „uralkodóvá” teszi ezeket, holott „ki kellene szárítania”,
„le kellene igáznia”. Sírás és nevetés úgy táplálkozik egy gyökérből,
hogy mindkettő heves, magával ragadó, mámorító, és főleg önkéntelen, szó
szerint észre-vétlen; Platón tudja, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a
költői mű érzelmi hatásának. Tehát magasra értékeli a létünk alapjait
rengető, gerjedelmekkel fenyegető, súlyos és mély metafizikai befolyást,
legyen az tragikus vagy komikus – de pontosan ez a ’baj’ a
költészettel. A komikum és tragikum kitapintott érintkezési pontja nem
azt jelenti, hogy a két hatás „egybemosódik”; Platón nem a
’tragikomédia’ mellett tör lándzsát; erre – legalábbis elméleti keretben
– a 16. század végéig, a 17. század elejéig várni kell, amikor olasz
földön Giambattista Guarini, Angliában pedig Shakespeare egyik
’kollégája’, John Fletcher igyekszik tisztázni, miben különbözik a
tragikomédia a tragédiától és főleg a komédiától, természetesen ilyen
jellegű eredeti művekkel is kísérletezve.