Sohasem mertem még fejest sem ugrani.
Akiket
ugrani látunk a képeken, nem akarnak valakit valahonnan kimenteni; nem
„ugranak”, hogy elégtételt vegyenek, mert megsértették őket, árok sem
keresztezi az útjukat. Ugranak, magáért az ugrásért, önmagukért mint
ugrókért, ügyességük fitogtatásáért, lebegésért a levegőben, a
szabadságért, mert az izomerő, az idegrendszer és az akarat együttese
legyőzi a gravitációt, illetve szemérmetlenül kihasználja azt – ugranak a
„magam alatt hagytam és felülről látom a világot” boldogságáért. Az
ugró a végességet, a gravitációt a végtelenség, a szabadság néhány
pillanatának szolgálatába állítja. Hiszen aki ugrik, annak földet
(vizet) kell érnie, ha másért nem, hogy újból ugorhasson, hogy
természetes, hétköznapi, földi létállapotát újraélhesse, majd ismét
legyőzze. Aki toronyból ugrik medencébe, jellegzetes anti-Sziszüphosz,
hiszen Camus szerint Sziszüphosz csak akkor boldog, amikor lefelé
ballag a hegyről, hogy azután megint nekiveselkedjen a kő hiábavaló
felgörgetésének, míg a toronyugrót, amint meztelen talpával a
lépcsőfokok vizes gumiborításán meg-megcsúszva halad a torony felé,
legfeljebb a repülés borzongató előérzete hevíti, neki a ballagás a
legprózaibb dolog; neki az ugrás az öröm. Az ugró fent, a levegőben
egymagában lebeg, majd zuhan, esetleg közönsége van, s az aggódik és
lelkesedik érte. „Meg tudom csinálni a nagy mutatványt” – mondja Søren
Kierkegaard Félelem és reszketés című esszéjében – „amellyel az
ugródeszkáról a végtelenségbe jutok [...] ha akarom, hipp-hopp, a
fejemen is tudok járni a létben, de ami utána következik, azt nem tudom
megcsinálni; mert a csodálatosat nem tudom megtenni”. A „csodálatos” a
hit ugrása, amire csak Ábrahám volt képes, amikor hajlandó lett volna
feláldozni a fiát, Izsákot.
Túl nagy ugrás-e az élvezetből fel- vagy
leszökkenő, zömében strandolók képeitől a szellemi-lelki értelembe vett
„hit ugrásához” rugaszkodnom, sőt, most ragaszkodnom? Talán az volna,
ha Kierkegaard nem ravasz rugaszkodó, akinek minden végtelenre
vonatkozó, szellemi-lelki mozgása a végesből, a hétköznapiból, a
földhözragadtból indul ki, és oda is tér vissza, és aki a Stollár
Miki-féle „vízicsodákat” ugyanazzal a mércével képes mérni, mint
„tiszteletre méltó Ábrahám apánkat”. S teszi ezt épp azért, hogy az
azonos mérce csak az emberi lét- és sorsközösség mindenki számára
kiindulópontot jelentő, eleve adott ugródeszkájának bizonyuljon; az
ugrás jelentősége, értéke, „válasza” erre a lét- és sorsközösségre már
mindenkinek egyedi és főként személyes, amelyben éppolyan magányos,
mint az ugrók a levegőben.
Kierkegaard számára a hit ugrása sok
mindent jelent: elsősorban a részvételt abban a paradoxonban és
abszurdban, ami a mindennapi, prózai és nyomorúságos világgal szemben a
szellem és lélek világát, sőt, Isten törvényeit jellemzi. De jelenti az
egyediség, a ki-ugrás, a mindenkitől különbözőség elfogadását és
felelősségét is, amely nem hajlandó alkut kötni az általánossal, és
főleg nem felolvadni benne. Tudom, ez nagyon elvontan és általánosan
hangzik, de – mondja Kierkegaard – „mihelyt beszélek, az általánost
fejezem ki, és ha ezt nem teszem, senki sem ért meg”. Az egyediség
kifejezésére legfeljebb a költői ihletettségű, egyedi nyelv áll
rendelkezésünkre, olyan, mint Kierkegaardé a Félelem és reszketésben. Az
egyedi, vagyis az, aki én, és csakis én lehetek, nem fogódzkodhat
„közvetítő elemekbe” – nem a korlátba kapaszkodva totyog a lépcsőn a
medencébe, hiszen minden közvetítés feltételez valami általánosat –,
hanem egyértelmű, szenvedélyes és bátor mozdulattal: ugrik. Ehhez pedig
legfőképpen hit kell, elszánás, és számvetés a kockázattal, mert semmi
előzetes biztosíték nincs, hogy az ugrás jól sikerül. A cél tehát: abba
ugrani, akivé lennem kell: önmagamba, aki mint egész életemre adott
feladat vár, sőt, követel, de honnan tudjam, beletaláltam-e magamba,
mint jó fejesugrók a medence közepébe, amikor olyan könnyen megcsalom
magam?
A kétely, hogy sikerül, sikerülhet-e, az ennek nekifeszülő
hit, hogy mégis, és a kockázat komolyan vétele talán itt jó jelnek
számít. Mert ha valaki akár egy pillanatra is úgy gondolja, például
Ábrahámról, hogy ’hiszen tudta, hogy a Jóisten megsegíti, hogy küld egy
kost, és nem kell feláldoznia a fiát’, az egész történet „nyomorúságos,
langymeleg tunyasággá”, a „hit torzképévé” silányul. Nem, Ábrahám nem
tudta, mi lesz, mégis elindult Izsákkal a Mórija hegyére; Ábrahám
története drámai történet, amely nem a vége felől íródik visszafelé –
mint oly sok naiv narratíva –, hanem az elején senki sem tudja, hogy
végződik majd (meg merem kockáztatni: még az Isten sem, hiszen
teremtményei nem feltétlen engedelmességű automaták, és neki is
szabadnak kell maradnia). Ábrahám esete valóban iszonyatos, paradox és
abszurd, és azért lett a hit lovagja, mert ő döntött, szabadon,
elviselhetetlen egyedüllétben, csak magára utalva, és nem tudta,
helyesen dönt-e, de volt mersze megtenni a „csodálatosat”: mert ugrani
úgy, hogy nem tudta, hova jut, hogy földet (vizet) ér-e, és mi történik,
míg földet ér.
A hit lovagja azonban az ugrást nemcsak önmagáért
teszi meg. Ő ahhoz a téli képen látható ugróhoz is hasonlatos, aki –
Kierkegaard szavaival – „egy másodpercet” sem akar vesztegetni a helyzet
felvételével, amiből aztán továbbindul, „hanem magával az ugrással”
igyekszik ebbe jutni, és lendületből továbblépni, de már a földön. A hit
lovagja azért ugrik a szellem világába, hogy otthon legyen a prózai,
hétköznapi világban. „Ábrahám nem azt hitte, hogy majdan odafönn
üdvözül, hanem hogy itt a földön lesz boldog”. A hit lovagja „teljesen
ehhez a világhoz tartozik, egyetlen nyárspolgár sem különbül. [...] Örül
mindennek, részt vesz mindenben, és valahányszor azt látjuk, hogy részt
vesz valamiben, azt azzal az állhatatossággal teszi, mely az e világi
embereket jellemzi, kiknek a lelke az itteni dolgokhoz tapad”,
„végigjárja a létezés mély bánatát, ismeri a végtelenség boldogságát;
érezte a mindenről, a világon a legdrágábbról való lemondás fájdalmát,
és mégis éppúgy élvezetet talál a végességben, mint az, aki soha
semmilyen emelkedettebb dolgot nem ismert”. A hitugró nem azért ugrik,
hogy elillanjon a végtelenben, hanem hogy megtalálja saját, egyedi és
kézzelfogható helyét a végesben. Figyeljük a mozdulatait! Figyeljük a
képeken az ugrók mozdulatait: az egyedi, valóságos, tény-leges
tartásukat, helyzetüket, állapotukat, ahogy a fénykép lefékezte hitugró
lényük tényét. A végtelenség nekünk, földi lényeknek csak a véges eme
ténylegességében ugorhat elő, ha el merjük rúgni magunkat és...
Sohasem mertem még fejest sem ugrani.