←Vissza

Liget.org   »   2010 / 10   »   Petrik Iván  –  A sirályok bal szeméről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2082
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Miért mérgelődik ilyen nevetségesen Delenay? Érdemes ennek utánajárni? Nem, nem hiszem. Nincs a világon ember, akit érdekelne Delenay mérgelődése. Ki ez a Delenay? Hogy néz ki? Mit csinál? Akárki, akárhogy, akármit. Mégis a történet végére néhány dolgot megtudunk róla. Bár azt már most elmondhatom, hogy ez cseppet sem lesz érdekfeszítő vagy tanulságos. Vagy vegyük Mr. Coxx-t, aki ugyanakkor (miközben Delenay mérgelődik) a tengerparton bandukol, s egyelőre nem tesz fel egyetlen kérdést sem magának. Talán majd később. Esőre áll. Ami ebben az időszakban errefelé (Coxx és Delenay városában) meglehetősen szokatlan. Azt viszont koránt sem tekinthetjük szokatlannak, hogy egy fiatal lány is éppen a tengerparton sétál. Akkor sem, ha korán reggel van még, és ez a fiatal lány (Rita) történetesen pont Mr. Coxxnak háttal, ellentétes irányban halad. Kellene még néhány szót ejtenünk Alvesről és egy papucsról, de ez talán már tényleg túlzás. Hagyjuk őket most, a kellő pillanatban úgyis előkerülnek, hogy ne tudjunk meg róluk semmi lényegeset. Semmi pontosat. Nem lesz könnyű olyan perspektívát találni, amely­ben bármely cselekedetük különös színt, netán értelmet nyer. Egy valamit azért le kell szögeznünk: nem tudjuk, van-e valami közük a kal­lig­ráfus lányhoz. A történet végére sem szerzünk bizonyosságot efelől. A kallig­ráfus lány áll a hegy tetején, a háza teraszán, és azon gondolkodik, hogyan lás­son munkához.

A kalligráfus lány kilépett a teraszra, kezében gőzölgő tea, a szíve üres. Az ébredés utáni derengő szertartás részeként minden reggel vetett egy pillantást a jól ismert táj valamennyi részletére, olyan bizonytalan örömmel, mintha először látná. Minden reggel így kezdte a napot, ezzel a csodálkozással. S mivel mindig ugyanabban az időben, a nap első sugaraival együtt ébredt, hozzászokott a táj, hogy az ő csodálkozása kelti életre. Mintha ez a pillantás egy nagy igen lenne. Beleegyezés a világ dolgaiba, akárhogyan is állnak. Hozzájárulás, hogy elkezdődjön a nap.
A horizontvonalat nézte meg először, ahol az ég és a tenger összeér. Aztán a tenger felületét: egyetlen óriási csillanás. Utána az öböl pontosan kirajzolódó részleteit. A tengerparti házsort, ami promenádban végződik, az utána kezdődő strandokat. Balra a sziklafokot, ahogy meredeken beleszalad a vízbe. Alatta közvetlenül a halpiacot, kicsit közelebb a kikötőt, s végül az egymásra torlódó házakat, amint szélesedő sávban körülzárják a hegyet (ahol ő él). Ezen a reggelen azonban éppen csak a tengert nézte meg, a strandokra egy tört félpillantás jutott. A sirályok eltűnése megakasztotta szokásos reggeli szemlélődését. Ilyenkor a még néptelen strand szemetes, sekély vízében szoktak vadászni, rikoltozásuk messze elhallatszott. Furcsa kavargásuk, amelyről nem lehetett eldönteni, hogy élesen összecsiszolt táncrend vagy céltalan ide-oda kapkodás, máskor hosszú percekre lekötötte a figyelmét.
A si­rályok később jóllakottan rendszerint feljebb röpültek, a házak fölött lebegtek, néha feltévedtek egészen a hegytetőig, a házhoz, a teraszra, ahol a kalligráfus lány állt. Ezen a reggelen azonban nem tűntek fel sehol. Aztán mielőtt kiszabadult és szétterült volna az öböl felett a képlékeny gondolat, megállt benne, mint egy félreszúrt tű. Megpróbált emlékezni, de nem tudott felidézni egyetlen reggelt sem, amelyből hiányoztak a sirályok. Először látta úgy az öblöt, hogy nem kavarogott benne a sirálycsapat. S mivel ez a tengerfeletti kellemes bénultságban töltött pár perc volt napjainak egyetlen komolyan számba vehető pillanata, mégiscsak kellett valamit kezdeni a ténnyel. Elfordította a tekintetét, nem vette számba az öböl további részeit, félbeszakította a szertartást. Letette a vastag falú üvegpoharat a terasz korlátjára, s mint aki hosszú útról érkezik, visszaért a házba.

Alig akart elindulni a kölcsönkapott, nagy autó, s miután dolgozni kezdett és felbőgött a motor, méreteihez képest halk duruzsolássá változott a hangja. Lassan gurult lefelé a szerpentinen. A robusztus járművet bizonytalanul mozgatta a kalligráfus lány, mintha az egész súlya, összes lehetetlen kiterjedése az ő vállát nyomná. Pedig csak a kuplung bizonyult keményebbnek, mint amihez szokott, és a váltó működött kicsit nehezebben. Amikor a szerpentin jobbra kanyarodott a szárazföld belseje felé, s egy pillanatra nem látszódott a tenger, a buszmegállóban felvette Miát. Az idősebb nő a hátsó ülésre dobta táskáit, és nagy nehezen beszuszakolódott a lány mellé.
– Szép az új kocsid.
– Nem az enyém.
Köszönés helyett váltották a pár szót, s mintha ezzel azonnal kiszívnák a levegőt az autóból, másra nem maradt erejük. A lány az utat nézte, megpróbálta ott tartani a Fordot. Mia jobbra, a szerpentint övező látványtalan sziklafalat bámulta.

– Itt állj meg. Mindjárt jövök.
Az autó döcögve kikanyarodott a körforgalomból, és fölkaptatott a szűk járdára. A fara még így is bőven belógott az úttestre. A kalligráfus lány is kiszállt az autóból, az utca végén előbukkanó tenger felé fordult, aztán visszanézett a hegyre, amelynek éppen az aljában álltak meg. Időközben megérkeztek a sirályok is. Pontosabban egy sirály jelent meg nem messze tőle, fejét furcsán félrebillentve totyogott felé. Mia visszajött, az eget kémlelte.
– Eső lesz. – Aztán mintha magyarázatra szorulna, még hozzátette. – Mindjárt esni fog.
Leértek a partra, jobbra fordultak, igaz, balra nem is lehetett. Leláncolt sorompó zárta el az utat. Ott kezdődött a kikötő, mellette jól látszottak a halárusok bezárt bódéin a nagy fém ajtó- és ablakborítások. Föléjük magasodott a kopár sziklafal. A kalligráfus lány a túl nagy autóval a mind szűkebb utcákon alig tudott navigálni. A féket sem érezte, hol hirtelen álltak meg, hol majdnem belecsúsztak az előttük haladóba. Arcán megfeszültek az idegek, tekintetében felborultak a fények, mint egy vízbe vesző villámlás kisülései.
– Jól vagytok? – kérdezte Mia szándékosan olyan hangsúllyal, hogy érezni lehessen, nem különösebben érdekli a válasz. A többes számot mégis megnyomta, amit álságos kedvességnek vagy unott bizalmaskodásnak szánt.
– A piacra megyünk először? – A kalligráfus lány nem próbált meg úgy tenni, mintha nem hallaná a kérdést: egyszerűen nem válaszolt.
– Igen. Zöldséget akarok venni.
A piacot aprócska téren tartották, égig növő házaktól körülvéve. Mia gyorsan kiszállt az autóból, aztán eltűnt a tolongó sokaságban. A kalligráfus lány a tér néptelenebb sarkában várakozott. Hátát egy kerítés falának vetette. Már melegen sütött a nap, de a levegő még friss volt, és színtelenül fényes, mint amit a tengeri szelek mostak át még jókor reggel.
Mire nagy szatyrokkal a kezében Mia visszatért, megjelentek az első napégette árnyékok. Berakták az összevásárolt zöldségeket a csomagtartóba, és újra beültek egymás mellé az autóba.
– És most?
– Tegyél ki Emmánál, aztán vidd fel a zöldséget hozzám – Miának egy pillanatra elkomorult az arca, aztán folytatta –, vagy tudod mit? Igyunk együtt egy kávét.
– Nagyon jó lenne, anya, de tudod, hogy sietek.
Csend lett hirtelen, mintha mindkettőnek egyszerre vert volna egyetlen ütemtelen ritmust a szíve. Nem tudták, mennyire voltak őszinték magukkal és a másikkal, kellett egy kis idő, amíg ezen a kérdésen túljutottak. Bár nem sok.
– Mondd, tényleg minden rendben veletek?
A kalligráfus lány belenézett az anyja szemébe. Megpróbálta kitalálni: nem tudja, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy néhány hónapja egyedül él.
– Szóval már megint Emma. Rendben, de ezzel a döggel nem megyek be az udvarba. Kiteszlek a ház előtt.
– Persze, drágám, csodálatos lesz így is.
– Csodálatos?

Az egyirányú utcák miatt a piacról nem fordultak vissza a kikötő felé, inkább megkerülték az egész háztömböt, ami majdnem a fél várost jelentette, és az autópálya bekötőútjára kiérve visszatértek a belvárosba. A kalligráfus lány félrehúzódott az úton Emma háza előtt, de Mia mégsem szállt ki.
– Mégis inkább várj meg. Igyunk egy kávét. Meg kell ígérned, hogy megvársz.
A lány bólintott, s miután az anyja kiszállt, továbbhajtott, a strandok felé vezető úton talált parkolóhelyet. Visszasétált a nagy kapualjig, aztán inkább átment a túloldalra és egy telefonfülkéből felhívta Emmát. Az anyját kérte.
– Anya, bocs, de tényleg mennem kell. Majd legközelebb.
– Nem tehetsz ilyet, megígérted. Várj meg, mindjárt jövök.
– De értsd meg... – Itt elakadt, bár érezte, valamit mondania kellene, nem jött ki hang a torkán. Bámult át a fülke üvegfalán, észrevette, hogy a félrehajtott fejű sirály lépked felé. Bal szemével pontosan őt nézte. Letette a telefont, kilépett a fülkéből, tett egy óvatos lépést a sirály felé. Még csak meg sem rebbentette a szárnyát, félrefordított fejjel, a bal szemével tovább nézte őt.
– Furcsák ezek a madarak. Nem? – Magas, szikár férfi állt mellette. A sirályt nézte, aztán előrehajolva a térdére támaszkodott, mintha a madárnak akarna mondani valamit, de persze a lányhoz beszélt. – A szemük, a szemük a legfurcsább. – A sirály szeme egyáltalán nem volt furcsa, a fejét tartotta szokatlanul és balra fordulva figyelte az előtte álló két embert. A kalligráfus lány szeretett volna a hegy tetején lenni, a teraszon, onnét, nagyon messziről nézni a várost. Olyan magasságból, ahonnét nem lát, nem hall semmit, sem kísérteteket, sem leendő kísérteteket.
– Azt hittem, meghaltál.
– Csak szeretted volna. Gyere, üljünk be valahova, beszélgessünk kicsit.
– Nem lehet, az anyámat várom. Nem érek rá.
– Csak egy lépés, itt van a kávézó. Az üvegportálon át jól látjuk az utcát.
– Tudom, hol van a kávézó.
A férfi fehér zakót, fehér kalapot viselt. Vászonnadrágja zsebébe mélyesztette bal kezét, és arcán zavarba ejtő, magabiztos mosolyt őrizgetett, miközben beszélt. Kísérletet tett egy valamivel kedvesebb mosoly összefércelésére, de a lány megrázta a fejét, elfordult. A szemközti járdát kémlelte, mintha tényleg várna valakit. Ha nem is az anyját, de valakit mégis.
Aztán mást gondolt, mert tudta, hogy nem kell mindig ugyanazt gondolnia, és ha valamit, hát a következetlenségét szerette magában. Besétált a kávézóba, leült egy asztalhoz a nagy hűtőszekrény mellett, egy tilos a dohányzás felirat alá. Cigarettát húzott elő és komótosan rágyújtott. A cigaretta végén furcsán lobbant el a tűz, a füst megkaparta a torkát, a hamutartó kitisztítva, üresen tátongott előtte. A kékes füstkarikák vízszintesen kavarogva oszlottak szét a széke alatt. Nem nézett körbe, de rögtön megérezte, mennyire megváltozott minden a kis kávémérésben. Minden bútor, árnyék, fal, pohár, hang idegen volt. Most is rádió szólt, de egy ismeretlen adó. Rajta kívül nem ült senki az asztaloknál, s a pult mögött sem várta senki a rendelést. Hová tűntek innét az emberek? Miért nem ismerős semmi?
A nagy üvegportálon keresztül tényleg jól lehetett látni az utcát. Bárki halad arra, kényelmesen figyelheti, mozdulnia sem kell. De nem jött senki.
Az ut­ca néptelen volt, csúfondárosan kihalt, hiába, hogy időközben reggel lett, a város felébredt, és mindenkinek a dolga után kellett néznie. Nem tévedt arra egyetlen turista sem, nem kerestek elszökött gyereket, menekült tolvajt sem, de a kukák ürítésére sem érkezett senki. Nyilván másik napon kerül rá sor. A kalligráfus lány szerette az „üres utcát”. Ha férfi lenne, hozzá menne feleségül, bár az „üres utca” nemét illetően bizonytalan volt. Ha viszont elárvult madár volna, fészkéből kiesett fióka, hazavinné, nevelgetné, férfit faragna belőle, és akkor is a felesége lenne. De egyelőre csak egy üres utca volt, a lehető legkisebb hajlandósággal, hogy bármi más legyen. A kalligráfus lányt ez sem kedvetlenítette el, mert ebben a pillanatban az üres utcára éppen üres utca formájában volt szüksége. Aztán mintha csak az ő bosszantására, az utca túloldalán megjelent két sirály. Fejüket furcsán félrefordítva tartották, bal szemükkel egyenesen a kávézó nagy ablakait bámulták, s lehet, hogy nem a vörös reklámfeliratot, ami Campari fogyasztására sarkallt, hanem valakit, aki az ablak mögött ül.

Egyelőre apró fekete pont. Aztán kivehetőek lesznek kiterjesztett szárnyai. Végül hallani a hangját. A sirály kirepült a tenger fölé, jó messzire, ahol már nem látott semmi mást csak egymásba mosódó párát, majd éles kanyarral visszafordult a part felé. Amint a szárazföldhöz ért, lejjebb ereszkedett, s kivehető árnyékot vetve a fövényre vitorlázott át a strandok felett. Mindent látott nagyjából a sziklafalig, a másik irányban pedig a hegyekig. Nem akadt persze különösebb látnivaló egy sirály számára. Inkább óvatosan ellenőrizte a környékbeli jelenségeket. Csupán egy-egy villanásnyi megfigyelést tett. Látta a padon ücsörgő férfit, aki nem tudta eldönteni, hogy Halas Joss vagy Mr. Coxx a neve. A táskáját csapkodó Delenayt, aki nem tért még napirendre az odaégett tojás fölött. Látta Ritát, aki éppen felemelte a bal lábát, hogy a jobb lába elé tegye. És kicsit távolabb Alvest, aki lehajolt egy eldobott papucsért, és éppen megszólalt. „Arr” ennyi hallatszott abban az egy pillanatban, amíg elszállt fölötte a sirály. Kutya kapart gödröt már a házak mellett, ami megért volna egy alacsonyabban megtett fordulót, de a madár itt ellenséges lég­áramlatba ütközött. Kényelmesen kiterjesztette a szárnyait, s a szél felkapta a házak fölé. Tett egy nagy kört, miközben folyvást emelkedett. Felrepült a hegytetőre, egészen az utolsó házig, de a teraszra nem szállt le.