Új masszőröm és akupunktúrás orvosom
távolságtartó mosollyal fogadott, mégis első látásra bizalmat éreztem
iránta. A koreai nő egyáltalán nem emlékeztetett japán feleségemre, csak
annyira tűnt ázsiainak, mint én, kunos vonásaimmal. Rejtély, hogy kitől
örököltem az alacsony termetet, széles pofacsontot és metszett szemet,
mindenesetre kamasz koromtól reménykedve játszottam a gondolattal, hogy
nem lehetek nyúlánk, szőke, kék szemű apám természetes fia. Különben
anyám családjára sem jellemző a mokány alkat és a mongolos arcforma.
Feleségemet viszont, talán tudat alatt, éppen ez vonzotta, amikor
harmincévesen átjött, vagy inkább átszökött Amerikába. Nem akart japán
férfi hagyományos japán felesége lenni.
Yung-Soo Lee támla nélküli
székhez vezetett egy csaknem bútorozatlan helyiségben. Szi’ da’ plí’ –
ahogy a kínaiak, ő is elharapta az angol szavak végét. Kérem, hunyja le a
szemét! – tette még hozzá. Távdiagnosztizált. A rendelő másik végéből
pásztázott, fejem búbjától a talpamig. A vizsgálat több mint fél órán át
tartott teljes csendben, amit időnként megtört két tenyerének halk
smirgli-zöreje és ujjai gyors csettintése. Korábban nem hittem a keleti
gyógyászatban, de házasságom óta olyan természetes nekem, mint a
keleti konyha. Kicukó csak japán boltban vásárol, így háztartásunkban
nemcsak a rizs és a tengeri herkentyűk, a gyógykrémek, balzsamok, de még
a sör és a bor is japán termék. Mégis, amikor korábbi akupunktúrás
orvosom, Chang doktor először szurkálta tele a hátam, s az egész falat
betöltő tükörben megláttam magam sündisznójelmezben, röhögőgörcsöt
kaptam. Yung-Soo Lee rendelőjében nem volt nevethetnékem. Először
tapasztaltam meg a bioenergiát. Ahogy orvosom haladt fentről lefelé,
forró, fényesnek képzelt kis gömböt éreztem vándorolni a testemben.
Voltak helyek, ahol hosszabban elidőzött ez a fura műszer, sőt, időnként
visszafordult egy-egy szervhez, izülethez, izomhoz, hogy alaposabban
megvizsgálja. Amikor kinyitottam a szemem, tökéletesen bíztam
orvosomban, pedig nem mondta el, mit tapasztalt a bensőmben tett utazása
során. Szégyen nélkül vetkőztem alsónadrágra, és feküdtem fel a
masszázságyra. Akácfából faragott arcán ugyanazzal a merev mosollyal
figyelt, mint amivel fogadott.
Addig úgy hittem, állandó
hátfájásomat csak egy gyulladt izomcsomó okozza. Amikor kilenc hónapig
tartó ausztriai lágerélet után Seattle repülőterén kiléptem a gép szűk
nyílásán, immár mint szabad ember, a mormon egyház azonnal felkarolt, és
elhelyezett egy épületasztalos üzemben. Már az első hónap végén
megrándítottam a deltaizmom, mikor a súlyos, kétszárnyú, üvegezett ajtót
cipeltük. Otthagytam a gyárat és lemondtam a ragacsos erőszakossággal
térítő egyház további támogatásáról. Első és egyetlen keresetemből
megszereztem a jogosítványt, ami Amerikában pofonegyszerű. Vettem egy
ócska, automata sebváltós Fordot, és magamtól megtanultam vezetni az
albérletem közelében lévő elhagyott parkolóban, aztán bebifláztam a
közlekedési szabályzatot anélkül, hogy teljesen értettem volna, és
jelentkeztem a vizsgára. Még meg se száradt a pecsét a jogosítványomon,
elmentem taxizni. Az autó állandóan elromlott, nem volt vezetői
tapasztalatom, alig beszéltem angolul, és nem ismertem a várost. Két
hétig fuvaroztam szerencsétlen kuncsaftjaimat, amikor felfigyeltem egy
hirdetésre: havi tízezer dolláros fizetéssel kerestek képesítés nélküli
halászokat Alaszkába, háromhavi turnusokban. Jelentkeztem. Már az
odavezető hajóúton rosszul lettem, Alaszkában pedig maga a pokol várt.
Végig émelyegtem, hánytam a tengeribetegségtől és a bőröm alá is
beszivárgó halbűztől, és elmondhatatlanul szenvedtem a mínusz ötven
fokos hidegtől. Egy óvatlan lélegzetvétel is fájdalommal járt. Egyszer, a
műszak végén, már a taton levettem a kesztyűmet, úgy akartam kinyitni a
kajütömhöz vezető ajtót. Szabályosan odafagytam a kilincshez, és mint
tépőzárat kellett elszakítani bőrömet a zúzmarás fémtől.
Elvileg az
egész halászati folyamatot automatizálták, ám a gépek napjában többször
is elromlottak, és nekünk, vagy kétszáz képesítés nélküli halásznak
kellett a hálót húzó csigákat tekerni, a ficánkoló makrélahegyeket a
feldolgozó üzembe vödrözni. A második héten kiújult a hátfájásom, de
hiába jelentkeztem a gyengélkedőn, visszaküldtek dolgozni. Volt annyi
eszem, hogy követeljem, adják írásba az elutasítást.
Éveknek tűnő
három hónap után harmincezer dollárral a zsebemben, de gyulladt
hátizommal, munkaképtelenül érkeztem vissza Seattle-be. Első utam egy
ügyvédi irodába vezetett, a kezelésemet megtagadó irománnyal és
orvosszakértői látleleteimmel bepereltük az Alaskfish vállalatot.
Negyvenezer dollár kártérítést kaptam, igaz, azóta ennek többszörösét
költöttem kezelésekre, ráadásul eredménytelenül. Yung-Soo Lee
rendelőjében egyszeriben bizakodó lettem.
Két keze apró madárkaként,
gyengéden, mégis határozottan ugrált hátamon. Mintha a napon feküdnék,
és hagynám, hogy átjárjon a forróság, s közben szellők játsszanak a
bőrömön. Kéjes bizsergés fogott el, félálomba sodródtam, ám a két kéz
hirtelen lecsapott a gyulladt izomcsomóra, a hüvelykujjak körkörös
nyomkodásba kezdtek, megpróbálták szétmasszírozni a tömör duzzanatot.
Sikertelenül. Megint ugyanaz a rettentő fájdalom. Yung-Soo feladta a
küzdelmet, és visszatért a lágy masszázshoz. Kezdtem újra ellazulni.
Beszéljen az apjáról! – szólalt meg hirtelen. Összerándultam. Hány
évembe tellett, mire minden apámmal kapcsolatos emléket
elhalványítottam. A legkorábbi emlékem, hogy ordít velem. Savanyú a
lehelete. Nyála az arcomra fröccsen. Közben már oldja a csatot, a vasat
markolva kihúzza a szíjat a bujtatókból, és üt vele. Dühvel, teljes
erőből. Jajgatok, kegyelemért könyörgök. A második, a harmadik és a
sokadik emlékem is ugyanez, csak egy idő után nem jajgatok, nem kérek
kegyelmet. – Elég – mondta Yung-Soo, és keze elrepült a hátamról –,
ebben a csomóba az apja iránti engesztelhetetlen gyűlölete rakódott le.
Hiába masszírozom, hiába szúrnám meg, semmit nem tehetek, amíg nem tud
az apja elé állni és megbocsátani neki. Akkor keressen fel újra, ha ezt
megtette.
Mint mondtam, feltétel nélkül bíztam Yung-Sooban.
Diagnózisa villámcsapásként ért, fényében minden a helyére került.
Megértettem, miért nem használt a sok méregdrága fizikoterápiás kezelés,
gyógyfürdő, gyógymasszázs, gyógytorna, balzsam, akupunktúra. A csomóra
már nem úgy gondoltam, mint egyetlen rossz mozdulatom következményére,
hanem mint elhanyagolt, pókhálós szobára, amit ideje kitakarítani.
Lekászálódtam a masszázságyról, felöltöztem, kifizettem az ötvenest,
hálás szavakkal megköszöntem a vizsgálatot és távoztam. Mintha máris
enyhült volna a hátfájásom! Lementem a lifttel, megkerestem az autómat.
Elindultam haza Sammamishbe, de előtte még kitértem Mercer Islandre,
hogy kiürítsem a postafiókomat. Apám miatt nyitottam, féltem, ha
megtudja a címemet, egy nap ott áll majd az ajtómban, hogy számon kérjen
tőlem valamit.
Ahogy kikeveredtem a felhőkarcolók közül, már láttam
az óceánt, az öblökkel csipkézett partot, kikötőket, hajókat, rakodó
darukat, emeletes konténer-városokat. Nyár volt, a vízfelszínre alacsony
hullámokat fésült a szél, és az égen is csak néhány tejszínhab
keménységű felhő vitorlázott. Ráhajtottam a szigetre vezető széles
betonhídra. A mértani pontossággal parcellázott sziget akár egy óriás
bevásárlóközpont. Földszintes, egyemeletes épületegyüttesek váltakoznak
parkolókkal. Tényleg sok a szupermarket, és a japán élelmiszerbolt is
ott terpeszkedik a kínai, koreai és indiai boltok szomszédságában, de
hivatalok, irodák is ékelődnek a bevásárlóközpontok közé. Az egyik
Mercer Island-i ingatlanközvetítő irodában öt évvel ezelőtt még én
voltam a sztárügynök, a főnök kedvence, a cég történetében az első, aki
átlépte az évi nyolcvanezer dolláros álomhatárt, aztán az internet
terjedése miatt annyira csökkent az igény ránk, hogy vissza kellett
adnom a nehezen megszerzett működési engedélyt. Az utolsó évben egyetlen
házat adtam el, egy Vietnamból betelepült családnak.
Amióta
kitettem a lábam Yung-Soo Lee rendelőjéből, azon tűnődtem, hogyan
juthatok Magyarországra. Hónapok óta nem dolgoztam, Kicukó már morgott.
Házunkon, autómon jelzálog, hitelképtelenné váltam. Barátaim nincsenek.
Csak a feleségemtől kérhettem pénzt repülőjegyre. De mit mondok? Hogy
haza kell mennem megbocsátani az apámnak?
Leparkoltam, a posta
üvegezett portálja előtt hang nélkül szóltam: „Szezám tárulj!”, és a két
ajtószárny, csodák csodája, szétnyílt előttem. A légkondicionált levegő
kaparta a torkom. Bementem a folyosóról nyíló, urnacsarnokra
emlékeztető helyiségbe, és kinyitottam a fiókomat. Egyetlen levél
árválkodott benne, unokahúgom és egyben keresztlányom küldte
Magyarországról. Az esküvői meghívója volt a borítékban. A
kísérőlevélben elnézést kért, hogy ilyen későn hív, de nagyon reméli,
hogy azért jövök.
Sietség nélkül mentem vissza az autóhoz, délután
hat óra körül járt, munkamániás, ahogy az amerikaiak mondják,
„workoholic” feleségem hajnalban ment el és este kilenc körül ért haza.
Újra a hídon voltam, aztán a várost övező hegyek felé vettem az irányt.
Másfél óra múlva értem a centrumból a vadonatúj városrészbe,
Sammamishbe. Magyarországon üdülőnegyednek hívják az ilyen telepeket:
csupa egyforma, kétszintes faház, évszázados fenyők lombjai alatt.
Alkonyodott, a sötét mintha a fenyőfák árnyékából settenkedne elő.
Telkünket nem kerítettük körül, errefelé nem szokás, legfeljebb gondosan
nyírt sövény jelzi a határokat. A kert hátsó harmada benyúlik az
erdőbe, a földet szarvasok mély patanyomainak kusza láncai hálózzák be.
De az állatokat ritkán látjuk, többnyire csak fanyar szagukat érezzük.
Beálltam a garázsba. A szürke Amber és a vörös Paprika, a két macska
egy-egy éles nyikkanással üdvözölt, hozzám szaladtak, lábam körül
tekergőztek, doromboltak. Felemeltem, kicsit dögönyöztem őket.
Kicseréltem a vizüket, tányérkájukba szórtam pár szem száraz
macskaeledelt. Hangosan ropogtattak. Ez a két cica maradt tizenhét éves
lányom után. Amerikában a gyerekek hamar felnőnek, tizenhat éves
korukban jogosítványt kapnak, és eltűnnek a szülők szeme elől. Így
történt Evelinnel is. A szerelménél lakott. Ellenőrzőkönyveit,
bizonyítványait évek óta rejtegette előlünk, fogalmunk sem volt, hogy
tanul. Délutánonként egy drogériában vállalt munkát, a tizenhatodik
születésnapjára anyjától kapott autóját a keresetéből tankolta. Engem is
pumpolt: egy mosoly, egy puszi egy százas. Sokáig bizalmasabb volt
velem, mint szigorú anyjával, nemegyszer mégis kirekesztettnek éreztem
magam, mert ők mindig japánul beszéltek otthon. Amikor kicsi volt, nem
tudtam magyarra tanítani, hiszen délelőtt iskolába jártam, délután
könyvet árultam, éjjel takarítottam. Elkéstem. S amikor kirepült,
megbántam, hogy nem erőltettem a második gyereket.
Cipőmet a
garázsban hagytam, papucsban léptem a lakásba, a süppedős
padlószőnyegre. Házunk előtt hatalmas tábla figyelmeztet mindenkit, hogy
itt japán a háztartás, hagyják utcai lábbelijüket az ajtó előtt. Könnyű
vacsorát csináltam magamnak, feltettem egy Frank Zappa-CD-t, és
összekaptam a házat. Feleségem kilenc után néhány perccel viharzott be,
addigra minden rendben volt. Hi, Sándor! – mondta fáradtan, a „Sándor”-t
tökéletes magyar akcentussal. Hi, honey! – válaszoltam mosolyogva.
Keresztnevem magyar alakjának használata az ő kiváltsága, mindenki
másnak Seanként mutatkozom be. Kicukó mindjárt a konyhába ment, fél
pohár rizst adagolt a főzőautomatába, s amíg a gép dolgozott,
vákuum-csomagolt polipot, tintahalat, rákot párolt kevés szójaszószban,
egy kisebb wokban. Algatörmelékkel, maga készítette fűszerkeverékkel
meghintette, és tíz perc alatt kész volt a vacsorája. Az ételeket
külön-külön rizsmintás kínai porcelánedényekbe szedte, pálcákkal gyorsan
felcsipegette, mint a gólya a mesében. Mire végzett, már kitöltöttem a
pohárka jégbort – a tokaji aszún kívül számára ez az egyetlen
elfogadható alkoholos ital. Amikor felhajtotta, és nagyot sóhajtva
hátradőlt a széken, végre igazán hazaért. De még nem mertem előhozakodni
az utazással. Jacuzzi, honey? – Sure! Átmentünk a fürdőbe, bekapcsoltam
a gépet. Meztelenül ültünk a pezsgő, bugyborgó, negyvenfokos vízben.
Végre elmondtam az esküvői meghívást. Egyszerű szavakkal, mint mindig.
Képtelenek vagyunk árnyaltan beszámolni egymásnak gondolatainkról,
érzéseinkről. Már nem is próbálkozunk. Rossz napokon úgy érzem,
idegennel élek egy fedél alatt.
Kicukónak csupán két feltétele volt.
Megígértem hát, hogy visszaérkezésem után elfogadom a munkaközvetítő
iroda ajánlatát a diszpécserállásra, és megveheti a kiszemelt arany
nyakláncot.
A jakuzzi után ő még olvasott, japánul, én tévéztem. Nem
olvasok angol nyelvű könyveket, mert idegesít, hogy szótároznom kell, a
magyar szövegek meg feldühítenek: tízszer is elolvasok egy-egy
összetett mondatot, s még mindig nem értem.
Éjjel, közel egy hónap után, szeretkeztünk.