Valószínűleg apám titkos és általános egyezményt
kötött egy budapesti bérautótársaság sofőrjeivel. A paktum eredete és
módja az idők homályába vész, de némely jelek arra utalnak, hogy az
egyezség 1931 december közepe táján lépett életbe.
Tudjuk, 1931
sötét év volt. Móricz Zsigmond remek publicisztikát írt a Nyugatba, de
ezek csak pusztába kiáltott szavak voltak, az irodalmi Nobel-díjat pedig
egy svéd költőnek ítélték, posztumusz díj volt, a költő, Axel Karlfeldt
sok évvel korábban már elutasította a kitüntetést, mert zavarta, hogy
műveit csak honfitársai ismerik. A derék svéd élete vagy halála amúgy
hidegen hagyta apámat, ő Vörösmarty, Petőfi és Tompa Mihály verseit
kedvelte, és a külföldiek közül egy korábbi Nobel-díjas, Sully Prudhomme
költészetét; nagy műgonddal fordítgatta a francia mester A törött váza
című versét, mely munkát – úgy vélte – Kosztolányi túlságosan is
félvállról vett. Íme az első két sor Kosztolányi fordításában: „Hol a
verbéna haldokol ma, / a kristályváza megrepedt. / Egy legyező épp csak
súrolta, / még zaj se hallatszott, s beteg.” „Sbeteg?” Apám legyintett,
egykori magyartanára, Exner Győző is legyintett volna, „hányaveti
munka...” Exner Győző, a székesfehérvári reálgimnázium alsó tagozatos
magyartanára elszántan üldözte a hányaveti és „hamari” munkákat, a
hosszas érlelések híve volt, egy jó mű olyan, mint az óriás mályva –
mondogatta –, lassan szívja magába a hőt és a fényt... Apám ehhez
tartotta magát, évekig csiszolgatta művét: „A váza, melyben fonnyadt e
verbéna, egy legyezőcsapástól megrepedt, az ütés a vázát alig súrolta, s
nem árulta el ezt semmi neszt...” „Derék munka. De ügyelj a
szótagszámokra...” – mondta volna Exner.
A székesfehérvári
reálgimnáziumban az első világháború előtt élénk irodalmi élet folyt, a
felső tagozatban két tanéven át az akkor még ismeretlen Szabó Dezső
tanított, Az elsodort falu, e gigantikus mályva, csak egy tucat esztendő
múlva fog kinyílni. Exner őt akarta elkápráztatni egyfelvonásos
tragédiájával, mely A föld ura címmel Lucheniről, Erzsébet királyné
elvetemült gyilkosáról szólt. A mű tömlöcben játszódott, ahol Lucheni a
föld birtoklásáról elmélkedett. Apám és osztálytársai óriási
tapsviharral és lelkes „vivát” kiáltásokkal jelezték tetszésüket, Szabó
Dezső kifürkészhetetlen arccal hallgatott, a művet soha többé nem
játszották el, pedig előszavában Exner magabiztosan kijelentette, hogy
drámáját a földkerekség minden színházában előadják majd. Mindezek
ellenére Exner valóban költő volt, az interneten megtalálod a nevét és
egy recenziót is, 1896-ban kiadott verseskötetéről.
De én arról a
titkos egyezményről akarok mesélni, amit apám budapesti taxisofőrökkel
kötött. Amikor az odavezető események kezdődnek, a szüleim még fiatal
házasok, a nővérem kisbaba, mondjuk, december negyedike van, péntek este
és a szüleim talán vendégeket fogadnak. A desszertnél tartanak, annál a
suhajda nevű csokoládés-diós csodánál, aminek a készítését anyám a
terhessége alatt tanulta egy cukrász tanfolyamon. A szomszéd szobában a
nővérem békésen szuszog álmában, az asztal körül ülök halkan nevetnek, a
férfiak ugyan már elmúltak negyvenévesek, de a fiatal asszonyok egyike
sincs még harminc, gyanútlanság és könnyű szorongás lepkeszárnyai
zizegnek a lámpa körül. És akkor felberreg a telefon. Budapest város
inspekciós főnöke van a vonal másik végén, merő kétségbeesés,
katasztrófáról és botrányról beszél, apám alig tudja kihámozni a
lényeget. Hogy másnap, december ötödikén a főváros grandiózus
jégünnepélyt rendez, a Kormányzó is ott lesz, az összes megye jelképesen
felvonul, előtte, délután főpróba, de semmi sem lesz az egészből, csak
országos botrány, mert nincs jég, apám ugyanis elterelte a Rákos-patak
vizét új mederbe. Az inspekciós lényegében sír: te nem tudtad, hogy a
jégpályához szükséges vizet nekünk a Rákos-patak szolgáltatja?
Tudta, nem tudta, apám zseni volt, matematikus, sakkmester,
vasbetontervező és még sok minden, de az apró dolgok néha elkerülték a
figyelmét. Egyszer már konfliktusba keveredett a történelemmel,
tizenhatban történt, amikor mint távirásztiszt szolgált, és néhány
napra, önhibáján kívül, veszélybe sodorta a Monarchiát. Derék
parancsnokai jóvoltából azonban mindez szerencsés véget ért. Akkor még
állt a Birodalom, a Bodeni-tó partjától a podoliai fennsíkig és az
Adriai-tenger partjától az Ortler-csúcsig, egy fél világ, amit még az én
apám sem tudott megrengetni. A mi kis csonka országunkban egy jég
nélküli jégpálya azonban olyan, mint a nyílt seb, bevetetlen termőföld. A
Kormányzó bevágtat, leszáll fehér lováról, körülnéz, borongós ugart lát
és üres tribünöket. „Álljon elő az inzsellér!” Apám előáll. Ketten
vannak: egy inzsellér, egy ellentengernagy. „Hová tűnt a Rákos-patak?”
„De hisz amott csobog és csörgedezik, főméltóságú uram, hallga csak!”
A Rákos-patak vizét apámék a Kerepesi út alá épült vasbeton alagútba
vezették át, csak amíg felparcellázzák Kohner Adolf báró környékbeli
telkeit, amelyeken lakóházak épülnek majd. Kohnerről annyit kell tudni,
hogy a kémia és a fizika doktora volt, birtokait európai csúcsszínvonal
szerint műveltette, gazdaiskolát tartott fenn és képzőművészek számára
egy szárnyat a kastélyában. Zsidó volt, de azért rendes.
Este kilenc lehetett, amikor a főváros inspekciós mérnöke telefonált.
A
vendégek elmentek, apám leltárt csinált a tennivalókról: a Rákos-patak
eltérítéséhez hat különféle engedélyre volt szükség. Az eredeti állapot
visszaállításához dupla annyi engedélyt írnak elő, egy őrültekből álló
titkos társaság találja ki ezeket a rendeleteket. Mindent vagy semmit –
dönti el apám –, ahhoz, hogy a jégpálya a holnap délutáni főpróbáig jól
megfagyjon, idő kell, reggel tehát, anélkül, hogy bármiféle engedély
lenne a kezében, először visszavezetteti a patak vizét eredeti medrébe,
és csak utána indul el az aláírásokért. Héraklész tizenkét feladata
valószínűleg könnyebb volt, mint amit most rá rótt a sors.
Álmában az olasz fronton van, óriás hegyekre kapaszkodik, távíróvonalat épít ki a sziklák között.
Reggel
kövér pelyhekben hull a hó, nemsokára járhatatlanok lesznek itt fenn a
Rózsadombon az utak, de a taxi, ahogy apám rendelte, pontosan befut.
1100-as Fiat, fekete, az Autotaxi RT. mostanában zúdította a fővárosra
ezeket a kiskocsikat. Nuvolari sem tudott volna feljönni ezeken a
járhatatlan utakon, mondja a sofőr, neki is csak azért sikerült, mert
már volt itt, vitte is, hozta is az urat, mondja, és elismerést vár,
apám morog valamit, a sofőr sértődötten dudorászik, a korai napfényben
infravörösen izzik a füle, nagy füle van, nagy fül, infravörös, első
látásra ezt bárki észreveszi, apám nem veszi észre, sem elsőre, sem
később, ilyen ember is van, ne ítéld meg! Ha ideges, feladványokon
spekulál, imaginárius számok, háromdimenziós tér, egyebek. A Kerepesi
útnál apám kiszáll, „fél óra” – mondja, a sofőr bólint, csalódni fog,
fél óra múlva apám egy másik ugyanolyan kistaxiba ül majd, és ez egész
nap így lesz, beül, utazik, kiszáll, a taxi vár, de ő egy másik,
ugyanolyan kistaxit int le, a valószínűség-számítás törvénye szerint
kilenc a tizenöthöz, hogy néha ugyanazzal a kocsival folytatja útját, és
furcsa módon egyik sofőr sem gondolja majd szélhámosnak, tudják, hogy
nem fog meglógni a pénzzel, a kuncsaft bolond, gondolják, „bolond, de
rendes”. A kuncsaft a Teremtés munkájába avatkozott, „legyen mennyezet a
víz között – mondta –, mennyezet, amely elválasztja a vizeket a
vizektől”.
Apám tévelygett, de most helyretolja, amit elrontott,
visszaterelteti a Rákos-patak vizét eredeti medrébe, lesz jég, lesz
tánc, és kezdődhet az ámokfutás kistaxival: utólag beszerzi a vonatkozó
engedélyeket!
A fekete kocsik vakmerően száguldoznak apámmal a
városban. A helyretoláshoz tartozik ez is: különféle hivatalokban,
ingatag tisztviselők sikeres megvesztegetése.
A hóesés elállt, az
összes sofőr, aki aznap apámat szállította, befut a házunk elé, sokan
vannak, békésen várnak a viteldíjra. Gondolom, akkor kötik meg a
paktumot, amelynek nem ismerem a részleteit.
De előbb még megtartatott a jégünnepély. Színpompás esemény volt.
A
műsor végén korcsolyákat osztottak ki a nézőknek, az emberek
felkötötték, vígan köröztek és rohangásztak a tükörsima jégpályán,
keringő szólt, a Kormányzó kecsesen forgolódott magában, „hé, inzsellér!
– kiáltott apámra – Hát bógnizni tudsz-e?”
Apám, mint említettem, zseni volt. De bógnizni nem tudott.