←Vissza

Liget.org   »   2010 / 10   »   Bíró Zsuzsa  –  Jégünnepély
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2074
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Valószínűleg apám titkos és általános egyezményt kötött egy budapesti bér­autótársaság sofőrjeivel. A paktum eredete és módja az idők homályába vész, de némely jelek arra utalnak, hogy az egyezség 1931 december közepe táján lépett életbe.
Tudjuk, 1931 sötét év volt. Móricz Zsigmond remek publicisztikát írt a Nyugatba, de ezek csak pusztába kiáltott szavak voltak, az irodalmi Nobel-díjat pedig egy svéd költőnek ítélték, posztumusz díj volt, a költő, Axel Karlfeldt sok évvel korábban már elutasította a kitüntetést, mert zavarta, hogy műveit csak honfitársai ismerik. A derék svéd élete vagy halála amúgy hidegen hagyta apámat, ő Vörösmarty, Petőfi és Tompa Mihály verseit kedvelte, és a külföldiek közül egy korábbi Nobel-díjas, Sully Prudhomme költészetét; nagy műgonddal fordítgatta a francia mester A törött váza című versét, mely munkát – úgy vélte – Kosztolányi túlságosan is félvállról vett. Íme az első két sor Kosztolányi fordításában: „Hol a verbéna haldokol ma, / a kristályváza megrepedt. / Egy legyező épp csak súrolta, / még zaj se hallatszott, s beteg.” „Sbeteg?” Apám legyintett, egykori magyartanára, Exner Győző is legyintett volna, „hányaveti munka...” Exner Győző, a székesfehérvári reálgimnázium alsó tagozatos magyartanára elszántan üldözte a hányaveti és „hamari” munkákat, a hosszas érlelések híve volt, egy jó mű olyan, mint az óriás mályva – mondogatta –, lassan szívja magába a hőt és a fényt... Apám ehhez tartotta magát, évekig csiszolgatta művét: „A váza, melyben fonnyadt e verbéna, egy legyezőcsapástól megrepedt, az ütés a vázát alig súrolta, s nem árulta el ezt semmi neszt...” „Derék munka. De ügyelj a szótagszámokra...” – mondta volna Exner.
A székesfehérvári reálgimnáziumban az első világháború előtt élénk irodalmi élet folyt, a felső tagozatban két tanéven át az akkor még ismeretlen Szabó Dezső tanított, Az elsodort falu, e gigantikus mályva, csak egy tucat esztendő múlva fog kinyílni. Exner őt akarta elkápráztatni egyfelvonásos tragédiájával, mely A föld ura címmel Lucheniről, Erzsébet királyné elvetemült gyilkosáról szólt. A mű tömlöcben játszódott, ahol Lucheni a föld birtoklásáról elmélkedett. Apám és osztálytársai óriási tapsviharral és lelkes „vivát” kiáltásokkal jelezték tetszésüket, Szabó Dezső kifürkészhetetlen arccal hallgatott, a művet soha többé nem játszották el, pedig előszavában Exner magabiztosan kijelentette, hogy drámáját a földkerekség minden színházában előadják majd. Mindezek ellenére Exner valóban költő volt, az interneten megtalálod a nevét és egy recenziót is, 1896-ban kiadott verseskötetéről.

De én arról a titkos egyezményről akarok mesélni, amit apám budapesti taxisofőrökkel kötött. Amikor az odavezető események kezdődnek, a szüleim még fiatal házasok, a nővérem kisbaba, mondjuk, december negyedike van, péntek este és a szüleim talán vendégeket fogadnak. A desszertnél tartanak, annál a suhajda nevű csokoládés-diós csodánál, aminek a készítését anyám a terhessége alatt tanulta egy cukrász tanfolyamon. A szomszéd szobában a nővérem békésen szuszog álmában, az asztal körül ülök halkan nevetnek, a férfiak ugyan már elmúltak negyvenévesek, de a fiatal asszonyok egyike sincs még harminc, gyanútlanság és könnyű szorongás lepkeszárnyai zizegnek a lámpa körül. És akkor felberreg a telefon. Budapest város inspekciós főnöke van a vonal másik végén, merő kétségbeesés, katasztrófáról és botrányról beszél, apám alig tudja kihámozni a lényeget. Hogy másnap, de­cember ötödikén a főváros grandiózus jégünnepélyt rendez, a Kormányzó is ott lesz, az összes megye jelképesen felvonul, előtte, délután főpróba, de semmi sem lesz az egészből, csak országos botrány, mert nincs jég, apám ugyanis elterelte a Rákos-patak vizét új mederbe. Az inspekciós lényegében sír: te nem tudtad, hogy a jégpályához szükséges vizet nekünk a Rákos-patak szolgáltatja?
Tudta, nem tudta, apám zseni volt, matematikus, sakkmester, vasbetontervező és még sok minden, de az apró dolgok néha elkerülték a figyelmét. Egyszer már konfliktusba keveredett a történelemmel, tizenhatban történt, amikor mint távirásztiszt szolgált, és néhány napra, önhibáján kívül, veszélybe sodorta a Monarchiát. Derék parancsnokai jóvoltából azonban mindez szerencsés véget ért. Akkor még állt a Birodalom, a Bodeni-tó partjától a podoliai fennsíkig és az Adriai-tenger partjától az Ortler-csúcsig, egy fél világ, amit még az én apám sem tudott megrengetni. A mi kis csonka országunkban egy jég nélküli jégpálya azonban olyan, mint a nyílt seb, bevetetlen termőföld. A Kormányzó bevágtat, leszáll fehér lováról, körülnéz, borongós ugart lát és üres tribünöket. „Álljon elő az inzsellér!” Apám előáll. Ketten vannak: egy inzsellér, egy ellentengernagy. „Hová tűnt a Rákos-patak?” „De hisz amott csobog és csörgedezik, főméltóságú uram, hallga csak!”
A Rákos-patak vizét apámék a Kerepesi út alá épült vasbeton alagútba vezették át, csak amíg felparcellázzák Kohner Adolf báró környékbeli telkeit, amelyeken lakóházak épülnek majd. Kohnerről annyit kell tudni, hogy a kémia és a fizika doktora volt, birtokait európai csúcsszínvonal szerint műveltette, gazdaiskolát tartott fenn és képzőművészek számára egy szárnyat a kastélyában. Zsidó volt, de azért rendes.
Este kilenc lehetett, amikor a főváros inspekciós mérnöke telefonált.
A vendégek elmentek, apám leltárt csinált a tennivalókról: a Rákos-patak eltérítéséhez hat különféle engedélyre volt szükség. Az eredeti állapot visszaállításához dupla annyi engedélyt írnak elő, egy őrültekből álló titkos társaság találja ki ezeket a rendeleteket. Mindent vagy semmit – dönti el apám –, ahhoz, hogy a jégpálya a holnap délutáni főpróbáig jól megfagyjon, idő kell, reggel tehát, anélkül, hogy bármiféle engedély lenne a kezében, először visszavezetteti a patak vizét eredeti medrébe, és csak utána indul el az aláírásokért. Héraklész tizenkét feladata valószínűleg könnyebb volt, mint amit most rá rótt a sors.
Álmában az olasz fronton van, óriás hegyekre kapaszkodik, távíróvonalat épít ki a sziklák között.

Reggel kövér pelyhekben hull a hó, nemsokára járhatatlanok lesznek itt fenn a Rózsadombon az utak, de a taxi, ahogy apám rendelte, pontosan befut. 1100-as Fiat, fekete, az Autotaxi RT. mostanában zúdította a fővárosra ezeket a kiskocsikat. Nuvolari sem tudott volna feljönni ezeken a járhatatlan utakon, mondja a sofőr, neki is csak azért sikerült, mert már volt itt, vitte is, hozta is az urat, mondja, és elismerést vár, apám morog valamit, a sofőr sértődötten dudorászik, a korai napfényben infravörösen izzik a füle, nagy füle van, nagy fül, infravörös, első látásra ezt bárki észreveszi, apám nem veszi észre, sem elsőre, sem később, ilyen ember is van, ne ítéld meg! Ha ideges, feladványokon spekulál, imaginárius számok, háromdimenziós tér, egyebek. A Kerepesi útnál apám kiszáll, „fél óra” – mondja, a sofőr bólint, csalódni fog, fél óra múlva apám egy másik ugyanolyan kistaxiba ül majd, és ez egész nap így lesz, beül, utazik, kiszáll, a taxi vár, de ő egy másik, ugyanolyan kistaxit int le, a valószínűség-számítás törvénye szerint kilenc a tizenöthöz, hogy néha ugyanazzal a kocsival folytatja útját, és furcsa módon egyik sofőr sem gondolja majd szélhámosnak, tudják, hogy nem fog meglógni a pénzzel, a kuncsaft bolond, gondolják, „bolond, de rendes”. A kuncsaft a Teremtés munkájába avatkozott, „legyen mennyezet a víz között – mondta –, mennyezet, amely elválasztja a vizeket a vizektől”.
Apám tévelygett, de most helyretolja, amit elrontott, visszaterelteti a Rákos-patak vizét eredeti medrébe, lesz jég, lesz tánc, és kezdődhet az ámokfutás kistaxival: utólag beszerzi a vonatkozó engedélyeket!
A fekete kocsik vakmerően száguldoznak apámmal a városban. A helyretoláshoz tartozik ez is: különféle hivatalokban, ingatag tisztviselők sikeres megvesztegetése.

A hóesés elállt, az összes sofőr, aki aznap apámat szállította, befut a házunk elé, sokan vannak, békésen várnak a viteldíjra. Gondolom, akkor kötik meg a paktumot, amelynek nem ismerem a részleteit.
De előbb még megtartatott a jégünnepély. Színpompás esemény volt.
A műsor végén korcsolyákat osztottak ki a nézőknek, az emberek felkötötték, vígan köröztek és rohangásztak a tükörsima jégpályán, keringő szólt, a Kormányzó kecsesen forgolódott magában, „hé, inzsellér! – kiáltott apámra – Hát bógnizni tudsz-e?”
Apám, mint említettem, zseni volt. De bógnizni nem tudott.