Egy műfordítás születése
Már a zürichi
repülőtér várótermében verset szerettem volna írni. Nehéz volt a szívem,
éppen az emlékek ólomkatonáitól. Időnként rám tört egy-egy
elérzékenyedési hullám, talán még erőltettem is egy kicsit, hiszen nem
sűrűn hagyja el az ember majdnem három hónapra a családját. Mindig
tudtam, hogy bármennyire is szeretem egymás mellé szerkesztgetni a
szavakat, nem vagyok lírai alkat, de ahogy ott álltak és integettek a
teraszról, szorosan egymás mellett, összekapaszkodva, a majdnem
négyéves Fruzsina, a két és féléves Bence, és mögöttük, anyja
szorításában a még semmiről nem tudó, karonülő Blanka, az olyan volt,
mint egy quattrocento festmény. Mi kívánkozik költeménybe, ha nem ez?
Összeszorult a torkom, mint talán még soha, tudván, olyan kicsik még,
hogy nem is nagyon értik, miért nem látnak majd jó ideig, de
feszültségünk átragadt rájuk, már mocorgott bennük a pisla félelem:
valami nincs rendben – én meg pontosan tudtam, hogy egy nap múlva a Föld
másik oldalán leszek, és csak sokára látjuk viszont egymást.
A
megfelelő szavak azonban másfelé kószáltak. A taxiban, majd Ferihegyen
is félsorokkal gyötrődve igyekeztem legalább annyit összerakni, hogy
legyen honnan továbblépni, de nem és nem. És üres maradt a képernyő az
ócska kölcsönlaptopon is, pedig fél napig várakoztam Zürichben a
Szingapurba induló gépre. Jól tettem-e, hogy nem mondtam vissza az
éveken át tervezett és szervezett utat? Segítenek-e majd eleget a
nagyszülők, ahogy ígérték?
Aztán jönnek-mennek az órák, és eltűnnek
a kérdések. Napok, amelyekben összecsúsznak a hivatalos megbeszélések, a
könyvtárakban töltött órák, találkozások érdekes emberekkel,
Délkelet-Ázsia ezer arcával. Hetek alatt megszokottá és természetessé
lesz a rendkívüli, az ismeretlen és a szokatlan, de a magam mögött
hagyott világhoz még minden este visszahúz a szertartásosan párnám alá
csúsztatott családi fénykép. Ám eltelik egy hónap, és a kép csak akkor
kerül elő, egyetlen meghitt pillanatra, amikor a csodaszerűen
lebonyolított Kuala Lumpur-i telefonbeszélgetésből értesülök, hogy
mostantól öten várnak haza, mert bizonyossá vált, hogy útban van
valaki, akit vagy Lilinek, vagy Marcinak hívnak, és szerencsére bőven
időben érkezem haza, hogy még pocakon keresztül is barátkozhassak vele.
Versről ekkor már szó sincs, a következő állomásra figyelek, és közben
Malajzia és Indonézia után Hongkongba érkezem.
Az események innen
felgyorsulnak. Már nem emlékszem, kinek köszönhetően és hogyan jutottam
el Gregory B. Lee-hez, és miért gondolta bárki, hogy a kínai irodalom
brit tanára az információs társadalom építésének magyar kutatója
számára megfelelő beszélgetőtárs lehet. De egyszer csak ott ülök az
egyetemi szobájában, és azon vesszük észre magunkat, hogy újabb és újabb
órákat lopunk a tervezett egy mellé, és az is kevés: olyan sok
meghányni-vetni való akad a világban, annyira hasonlóan gondolkodunk,
és oly ritkán van alkalmunk mindezekről barátian diskurálni, hogy
mindenképp folytatni kell. Másnap tehát a lakásán, családi körben
(francia feleség, kicsinyke gyermek) visszük tovább a félbehagyott
témákat, hogy elérkezzünk végtére Gregory érdeklődésének
epicentrumához, a kínai modernista költőkhöz. Megtudom, hogy most
jelent meg Dai Wangshuról írt monográfiája, bennem pedig megáll az ütő.
Az egyetlen kínai költő, akinek kívülről tudom egy versét. Véletlenül
bukkantam rá egykor, de annyira emlékeztetett József Attila hangjára és
képteremtő világára, hogy kiírtam és megtanultam. Ideje lenyűgöznöm
Gregoryt, felmondom hát neki, hadd lássa, hogyan hangzik magyarul az
egyik legismertebb Dai Wangshu vers, az Egy porszem1.
Porszemként kóborolsz, viseled a szél csapásait,
És nem tudod még, holnap hová kerülsz;
El kell feledned szívednek titkolt vágyait,
S hogy maradt még erőd, mellyel ellenszegülsz.
Már hajnal óta úton vagyok, kerget a szél,
Az est sötét árnyéka ül az arcomon.
Csillagtalan kopár az ég, nem zörren levél,
Megpihenni egy fűszálba kapaszkodom.
Produkciómnak felemás az eredménye. Azt a hatást nem érem el, mint a
Pásztorének Weöres Sándor által fordított sorait skandáló magyar utazó,
aki a hitetlenkedő indiai kollégáknak így bizonyította be, hogy
tökéletesen visszaadható Dzsajadéva szanszkrit időmértéke ezen a furcsa
közép-európai nyelven is. Sikerül azonban megtalálni a kulcsot Gregory
szívéhez, aki a pillanat hatása alatt eldönti, hogy vaskos Dai
Wangshu-könyvének utolsó szabad példánya nálam lesz a legjobb helyen,
amit szíves dedikációval pecsétel meg. Ez jó apropó a búcsúra is – késő
van már, én pedig másnap hajnalban indulok tovább, Vietnamba.
Spórolási céllal gyalog igyekszem két rettenetes bőröndömmel az ébredező
botanikus kerten át a metróig, ami majd kivisz a reptérre, és azon
kapom magam, hogy egyfolytában Dai Wangshu sorait morzsolgatom. Hol
arra csodálkozom rá, milyen remekül sikerült itt-ott a műfordítás, hol
arra, mennyire rólam (is) szól most – csak nem a Párizsba szakadt kínai
poéta magányáról, hanem a ki tudja, milyen szél által Ázsiába
kergetett európaiéról.
Aztán megérkezem a Kai Takra, a világ
legérdekesebb és talán leghíresebb repterére. A hőskorban repülőiskola
és a brit légierő bázisa volt itt, 1928 óta betonpályával, 1935 óta
irányítótoronnyal és hangárral. Az egyetlen fel- és leszállópálya
hosszan nyúlik a Victoria-öbölbe, így hol a tengert, hol a várost
határoló, teljesen beépült hegyeket látják az érkezők és a távozók –
napos időben feledhetetlen látvány. De most csillagtalan, kopár az ég, a
kilátást felhők takarják, és a szokásos hosszú várakozást
megrövidíteni itt van Gregory könyve, essünk neki.
És egyszer csak
körülölel a vers, hiába a szokatlan, erős zsongás, a kis helyre
összezárt embertömeg jellegzetes színházi zaja. Soha nem fogom
bevallani a szerzőnek, de a szöveges részeken gyakorta átugrok, hogy a
következő versbe kaphassak, miközben érzem, hogy a kedvem és a
figyelmem lassan fogyatkozásnak indul: angolul valahogy nem szólalnak és
szólítanak meg a strófák és a gondolatok.
Aztán hirtelen életre kel
egy varázslatos zárósor: in the eternal universe of his heart , és
vissza kell újra kapaszkodni a vers elejére. Milyen rafináltan finom,
kínai tusrajzokról ismert motívumokkal indul, hogyan úszik át az egész a
lírai én felé, csak Szent Péter érthetetlennek tűnő szerepeltetése kelt
némi megütközést bennem. (Akkor még nem tudtam, hogy ez Baudelaire
Lázadásából vett parafrázis: amikor Szent Péter nemet mond, megtagadja
Jézust.) Milyen jó volna magyarul olvasni ezt a költeményt, kedves címe
lehetne (Dalocska). Nagy-nagy szabadságfok jutna a műfordítónak, mert
maga a játékos kedvű Dai Wangshu készített angol verziót saját,
franciául írt verséhez, nyitva hagyva a kétszárnyú kaput, hogy bármilyen
formai megoldással kísérletezzünk. Az is igaz, hogy egy effajta
menlevelet már Faludy is kiállított a Test és lélekben, abból kiindulva,
hogy az egyszótagos szavakból és azok hangsúlyaiból építkező, renkívül
bonyolult rím- és ritmusvilágú kínai vers „szinte semmilyen nyelven nem
utánozható ... magyarba átültetni lehetetlen”, és igyekezett a kínai
verseket „mentől változatosabb módon fordítani, anélkül, hogy az eredeti
szöveggel és zenéjével versenyre” kelt volna”. Milyen érdekes költői
kihívás lehet a kínai vers jellegzetességeit csak itt-ott
felvillantó, és abba egyre több párizsi kávéházi hangulatot és formát
becsempésző, tudatosan hibrid kompozíciót magyarul visszaadni, mondjuk,
két szótagos elemi egységekből „megépítve” a kínai réteget!
Egyszer
csak zümmögni kezd a hordozható számítógép, sor kerül sor alá, és mire
megszólal a beszállást jelző figyelmeztetés, már kész a fordítás, azóta
sem változtattam rajta egy betűt sem.
Dai Wangshu: Dalocska
Fáradt
madár színes
tolla közé bújik
néma csőre
Hangjának parányi lelke vajon hová illant?
Virág
hervad szirom
hullik szirom
szárad szét a földbe
Hol remeg lelke, az időn is átható illat?
Nem a Pokolban, egyáltalán nem!
Jók a lelkek, legalább úgy, mint ezek.
Akkor talán odafönn a Mennyben?
Szent Péter a fejét rázva int nemet.
Hol vannak mégis? Senki sem tudja, senki sem sejti.
Mosolyog a költő a csendben hallgat az értelem.
Valami megnyugvást érez, mint ködöt szétterülni
Szíve csillagrendszerében, mely örök és végtelen.
Csak nemrégen tudtam meg, hogy a Kai Takot végleg bezárták, 1998
júliusában. Az értékes telek eladása maradéktalanul fedezte az új,
korszerű repülőtér megépítését egy tengertől elhódított, feltöltött
szakaszon. Gregory B. Lee nyomát elvesztettem, emlékét néhány e-mail
őrzi valamelyik régi gépen. Azóta sem éreztem késztetést, hogy verset
ültessek át magyarra, de ehhez a három strófához (különösen az elsőhöz
és a harmadikhoz) gyakran visszatérek. S talán most jött el az idő,
amikor már nagyra nőtt gyermekeim készülődnek izgalmas utazásokra, hogy
mégiscsak felfedezzem magamban, valami megnyugvást érezve, a megosztás
kényszerét. Hátha más is szeretni fogja a Dalocskát.