„Áldja meg az Isten mind a két kezével!”

Petőfi gyerekkori „tic”-jéről többen megemlékeztek – valóban, a gyermeki aka­rat elnyomása költőnknél is e mimikai „helytelenség” formájában jelezte a mély­ről jövő, szavakká nem oldott tiltakozást. Az engedelmesség és a láza­dás közt ingadozó, túlfegyelmezett „mostohagyerek” a büntetéstől és a sze­re­tet elvesztésétől félve nem mert az apával nyíltan szembeszegülni. Mint Pfriem [Tőri] József, Petrovics István vágólegénye elbeszélte, már négy­éves korában „nagyon tartott”, sőt „nagyon félt [...] mogorva természetű apjától”, aki min­den gyerekcsínyért megfenyítette, s aki „a gyermeknek kora feletti el­més megjegyzéseit is [...] mindig elhallgattatta”, mert „nem szerette, ha a ’gyerek okos­kodott’ ... Egyszer azonban [...] az öreg Petrovicsnak nevenapja levén, a kis Sán­­dor köszöntőverset mondott tiszteletére, s midőn elvégzé a dikciót, apja szemében könnyek csillogtak.”
E könnyekre mindenképpen érdemes odafigyelnünk.
1) Petőfi verseiben a sírás – és különösen a költő sírján sírás! – a sze­retet legmeggyőzőbb bizonyítéka. Talán ezek az István-napi könnyek is eszé­be jutottak, amikor első apa-versét, a kényszerű katonáskodása idején szü­le­tett Honvágyat írta. E versben atyai átoktól űzött bujdosónak ne­vezi magát, aki gyötrelmes vándorlásai végeztével már csak a megváltó ha­lálban, és a sír­hal­mán meleg könnyekre fakadó atya megbéké­lé­sé­ben reménykedik:

Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd
S a jégszív is talán, kinek
Átkai nyomák a kínos életet, ledől
Békülten a halom fölé,
S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg
Panaszt: szegény, szegény fiam!

Petőfinél a szeretet mindig a „sírig” tart. Pontosabban azon is túl. A Há­rom fiú (1847) harmadik gyermeke nem a „hír-vágyat” és nem az akasztófához vezető „kincsvágyat”, hanem az „apával maradást” választaná, és még holta után is az apjával szeretne nyugodni:

De felelt a fiú: „Apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul. [...]

S apjával fogadta őt be egy sírverem.
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

2) Persze, ha ennyire fontos volt Petőfinek az apai szeretet elnyerése, bi­zo­nyára újra és újra ismételni kívánta a helyzetet, melyben e törekvése siker­rel járt. Csak hát azok az István-napkor megcsillanó könnyek egy vers [!] elő­adá­sának [!] hatására jelentek meg a mogorva atya szemében, ami új és vá­ratlan oldalról világítja meg a fiatal Petőfi együttes vonzódását a költészethez és a színészethez. Ne feledjük, hogy tizenhét évvel később, Dunavecsén is „na­gyon, nagyon” tudott örülni, amikor egy versének elszavalásával apjánál si­kert aratott: vö. „Továbbá elszavaltam / Egy bordalom neki; / S nagyon, na­gyon örültem, / Hogy megnevetteti”. (Egy estém otthon, 1844. ápr.).
Érdekes és mélységesen igaz, amit Palágyi Menyhért írt a Petőfinél érvé­nyesülő „lírai és színészi ihlet egybeolvadásáról”: „Petőfi írás közben a maga ver­­seit nemcsak scandálta, hanem bizonyos mértékben bensőleg el is játszotta [...] A lírai alkotás láza nála átterjedt azokra az idegpályákra is, melyek a mímelő izmok rendszerét szolgálják [...] Csakis így válik érthetővé, hogy Pető­fi mindaddig, míg a lírai költő kellően meg nem erősödött és föltétlenül túlsúlyra nem jutott benne, mindig színészhivatást vélt magában föl­fedez­hetni.”
3) A színészet és a költészet ifjúkori választása révén azonban a gyermek­kori „tic”-ben megnyilvánuló mimikai tiltakozás is alkotó jellegű haszno­sí­tás­sá nemesedett, minőségileg magasabb fokra emelte az engedelmesség és a lázadás kettősségét. A versek előadása ekkor már nem­csak „a szabad tevé­keny­séget és mozgást korlátozó” apai szigor enyhí­té­sére, hanem ennek meg­haladására irányult, amit szemléletesen igazolhat a tény, hogy a színmű­vé­szetet és a vándorszínészi életformát Petőfi mindig a sza­badsággal és a füg­get­lenséggel azonosította:

Szinészek jöttek s elhatározám
Közéjök állni s elmenni vélök [...]
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
(Első esküm, 1847. ápr.)

Ott éltem volna én a szinpadon
Kín és gyönyör közt... hírben... szabadon.
(Kerényi Frigyeshez, 1844. jún. 25.)

Jellemző, hogy az egyik legsúlyosabb konfliktus épp a színészet kapcsán rob­bant ki a szülői „abszolutizmust” továbbra is fenntartani kívánó apa, illet­ve az ettől szabadulni akaró, de az apai szeretetre is áhítozó kamasz fiú kö­zött. Amikor Petrovics István fia színészi szándékairól értesült, Aszódra sietett, és „mind a két kezét hátravonta” a hozzá kézcsókra járuló Sándor elől, majd „amúgy mészáros módon”, egy „marhák terelésére szolgáló szerszámmal” torolta meg fia szabad (színészi) életre és egy vélhetőleg Borcsa nevű színésznő ke­gyeire irányuló ambícióit.