„Isten, áldd meg a magyart...” – akinek ez az anyanyelve, ebben az országban nőtt fel, annak ezekhez a szavakhoz mindenképpen személyes köze van. Talán az eddigiek közül ez a szöveg érzékelteti a legjobban a „verba manent” je­lentőségét, az iskolában tanult memoriter, az otthonról, gyerekkorból ho­zott közösségi, közösségteremtő ének és az ima egybefonódását; példa, hogy miképpen válhat egy szöveg a személyiségünk meghatározó részévé. Az el­ső versszak ebből a szempontból különböző, erre utal a kettős cím is: más viszonyban vagyunk a Himnusz-szal (az Erkel megzenésítette első vers­szak­kal) és a Hymnus-szal (Kölcsey nyolc versszakos költeményével).
A Himnusz minden iskolai ünnepélyen elhangzik, minden új esztendő első perceiben és minden olimpiai magyar győzelem után. A szavakkal és a dallam­mal együtt tanuljuk meg a vigyázzállást, s hogy miért kell az ünneplő ru­ha, a fehér ing. És mindig van felnőtt, akinek könnyek szöknek a szemébe – a síró nénik látványa is hozzátartozik a tanulási folyamathoz. Talán csak a hon­­vágy megtapasztalásakor értjük meg, miért sírnak. Én tizenegy évesen, a Virginia állambeli Charlottesville-ben hatódtam meg először, amikor az 1976-os olim­piai közvetítés során felhangzott a magyar himnusz. Sajnos, a győz­­tes nevére, de még a sportágára sem emlékszem, arra azonban igen, hogy furcsa, keve­sek­kel megosztható, szívdobogtató érzés fogott el, mintha tit­­kos társaság tagja volnék, ahova tartozni egyszerre nagy öröm és nagy sze­­rencsétlenség.
Ez a kettősség végigvonul a versen, és már az első versszak ellentétei ér­zé­keltetik. A „balsors” és a „megbűnhődte” szavak sejtelmesen utalnak valami örökös, örökölt szerencsétlenségre, míg az ima leghangsúlyosabb kérései az öröm szinonímái, a „jókedv” és a „víg esztendő”. Más országok himnuszai is egyben imák, például az angolok azt kérik, hogy Isten tartsa meg a királyt vagy a királynőt – de azt hiszem, egyedülálló, hogy nemzeti dicsőség helyett bűnhődésről, szenvedésről szóljon a szöveg. A szenvedés más „zivataros századok”-at átélt népek számára nem mindig téma (például a lengyel himnusz csupa lelkesedés és lelkesítés). Hogy a sok csapás azért sújtja a népet, mert elfordult Istentől, hogy az engedetlenség és a kudarcok krónikája a történelem, bibliai párhuzamot lehet találni: az ószövetségi történetekben Izrael népének jut hasonló balsors. Az első versszak utolsó gondolata azonban inkább az Újszövetséget juttathatja eszünkbe: a bűnös múltért bárki kaphat büntetést, de a jövendő megbűnhődése a Megváltó osztályrésze.
A megváltás azonban nem azonos a felelősség alóli felmentéssel: ezt sejteti a következő hét versszakban a történelmi áttekintés és a záró keret.
A Hymnust, a teljes Kölcsey-verset a gimnáziumi évek során szokás elemezni és kívülről megtanulni – Vörösmarty Szózatával összehasonlítva az egyik legjobban kidolgozható érettségi tétel magyar irodalomból. Az első – ismerős – versszak mellé tehetjük a többit, de nagyon ritka, hogy Erkel dallamára valaki az egész verset végigénekelje. Számomra a nyolc versszak azért tartozhat egybe, mert egészen kisgyerekként, kétévesen, anélkül, hogy a ki­mondott szavak nagy részét értettem volna, megtanultam az egészet. Az én életemben a „Hymnus” József Attila Altatójához áll közel, hiszen édesanyám, aki gimnazista tanítványainak feladta memoriterként, egy alkalommal ezzel altatott: így saját maga is gyakorolta a diákok leckéjét. Nekem állítólag an­nyira tetszett, hogy estéről estére ezt kértem – majd nemsokára vele együtt mondtam a teljes szöveget. Persze, az ismerősök körében nagy sikert arattam (bár egy kicsit bizarr lehetett a sok szörnyűségről selypítő gyereket hallgatni, az „r” helyett még „l” hangot ejtve emlegettem a „labló mongol nyi­lát”, „tölöktől labigát” – hogy a „halálhölgés, silalom”-ról ne is be­szél­jünk).
Talán ezekhez a szavakhoz fűződő elemi, bensőséges viszony tette lehe­tővé, hogy gimnazista koromban a szöveg lüktetésével kezdjek játszani, s rá­ébredjek, hogy számtalan népdalnak és versnek van hasonló ritmusa – és kí­sérletképpen ötvözzem a sorokat Petőfi és Weöres Sándor egy-egy versének soraival. 1982-ben vetettem papírra –kicsit félve, hogy megtalálom-e az egyensúlyt, nehogy a pátosz vagy a blaszfémia felé billenjen a szövegem – a „Balsors: lett belőle rántotta” című költeményt: „Megy a juhász szamáron / Jókedvvel, bőséggel, / Nagy a legény, de nagyobb / Ha küzd ellenséggel. / Isten, áldd meg a magyart, / Földig ér a lába, / Nyújts feléje védő kart / Boldogtalansága. // őseinket felhozád… / Róka rege róka, / Általad nyert szép hazát… / Róka rege róka, / S merre zúgnak habjai… / Róka rege róka, / Árpád hős magzatjai… / Róka rege róka… // Egyik szidta gazdáját / Kárpát szent bércére, / Másik meg a fajtáját: / Bendegúznak vére, / Harmadik az ükapját / Tiszának, Dunának, / Hozzávágta kalapját: / Felvirágozának.”
Tiszteletlenségnek, karikatúrának tűnhet ez a három versszak – pedig nem annak szántam. Úgy érzem, ez a régi, majdnem harmincéves szövegem példa arra, ahogy a memoriterek egymás mellett élnek az emlékezetben, és ha a meghökkentő sorpárokat elfogadjuk, ebből az ötvözetből is érződik a hon-vágy. A Kölcsey-vers nyolc versszaka közül számomra a legszívszorítóbb a hatodik:

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett, s nem lelé
Honját a hazában.
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál
S lángtenger felette.

A térbeli és időbeli irányok felsorolása („szerte”, „bércre”, „völgybe”, „mel­­­lette”, „lábainál”, „felette”; illetve a múlt és jelen idejű igék válta­ko­zá­sa) egyetemes, mindent körülvevő hazátlanságot idéz, a romantikus képek elle­nére valami olyasmit, amit Pilinszky Apokrifjában olvashatunk: „Hazátla­nabb az én szavam a szónál / Nincs is szavam.” A „haza” és a „hon” nyelv­újí­tá­si sza­vak, mindkettő helyhatározószóból lett főnév. A „haza” az irányt je­lö­li, lati­vusként a „hova?” kérdésre felel, a „hon” pedig a „hol?”-ra felelő „ott­hon” származéka. Úgy érzem, a teljes Hymnus a hon-vágynak, a valahova tar­tozás vágyának a kifejeződése, és megtanítja az olvasót a paradoxonra, hogy lehet sorsközösséget vállalni a sehova-sem tartozással.
A keretes szerkezet pedig rámutat, hogy a hazátlanság egyetemes emberi életérzés, hogy a hon-vágy és az áldásért könyörgés összetartozik. Bár az utolsó versszak első sora inverzióval így kezdődik: „Szánd meg, Isten a ma­gyart”, a „védő kar” és a „víg esztendő” ismétlése arra is utalhat, hogy nemcsak a balsors, hanem az áldás örökösei is lehetünk.