←Vissza

Liget.org   »   2010 / 6   »   Jámborné Balog Tünde  –  Halál a kertben
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1987
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Harmadik napja üres a kert. Harmadik napja csupán a szelek mozgatják a dió­fa csupasz koronáját és a tiszafák lecsüngő, feketészöld ágait. A ma­dár­ete­tő­ben dombosan áll a napraforgómag, akárcsak a kerti asztalon, egy szem nem sok, annyi sem hiányzik belőle. Hátul, a garázs tetejére felkúszó trombi­ta­folyondár bozótjában sem moccan semmi. Lassan lábnyomaink is el­tűnnek a diófa alól, a madárlábak hagyta megszámlálhatatlan, apró kriksz­krakszokkal együtt belepte őket az éjszakai friss hó, és a tollcsomót is el­te­met­te, helyén egyenetlen felszínű dombocska emelkedik. Egy szürke szárnytoll vége áll ki belőle, de az fentről is érkezhetett, sok mindent hord magával a szél, és ha el­olvad a hó, végleg eltűnik a buján tenyésző borostyán új haj­tásai alatt.
Előbb-utóbb semmi sem emlékeztet majd a történtekre. A madarak visz­sza­jönnek, Z.-vel ismét eleséget viszünk nekik reggelente, ám a kert soha töb­bé nem lesz olyan, mint volt. Három nappal ezelőtt végérvényesen meg­változott.
Ennek ellenére percenként odamegyek a konyhaablakhoz, ahonnan szem­mel tudom tartani. Nem nehéz, mert hossza a telkünket lezáró mellék­épü­letig mindössze tizenegy, szélessége a szomszéd falától a kerítésig tizenhárom méter. Kicsi, mégis van benne minden, ami egy kerthez kell. Közepén terebélyes dió-, mögötte két magról nevelt tiszafa, olyan közel egymáshoz, hogy törzsük összeér és koronájuk közös; egymásba nőttek, akár az öreg há­za­sok. A fehérre meszelt, kúpcseréppel fedett téglakerítésnél csapzott gyertyánfa gebeszkedik a nap felé. Szegényt nem csupán a két ház közötti szél­csa­tornában fölgyorsuló légáramok tépázzák állandóan, hanem a szomszéd­asszony is: az átnyúló ágakat letördeli, a nagyobbakat hokedlire állva lefűré­sze­li és átdobja hozzánk.
Fáink összevissza nőnek, mint az erdőben; lombjuk örökös árnyékba bo­rítja a kert hátsó részét, egyedül a dúsan tenyésző borostyán él meg alattuk, be is futotta a kerítést, a fáskamra és a műhely falát, sőt, a kert nyugati felé­ben a földet is benőtte, a garázzsal azonban nem boldogul, mert az a trombitafolyondáré, száraz indáinak gubanca beteríti a tetőt. Ritkás ágú, meddő mogyoróbokor tölti ki a hátsó sarkot és egy rőzsehalom a gyertyánfa áthaji­gált ágaiból. A ház felőli zugban dús bokor nő, illatos barátcserje.
Valamikor mediterrán kertet szerettem volna, Z. diófája azonban az évek so­rán kiszorította a napsütést, és utolsó, mindkettőnk által elkényeztetett ku­tyá­ja kiirtott mindent, amivel elbírt. A barátcserje azonban szívós és ki­tar­tó, túlélte kedvencünket, akár a fal tövén elvadult apró hagymások, az illatos ágak elérik az emeleti ablakot, és a krókuszok minden tavasszal kibújnak a bo­rostyán alól. Egy fává nőtt tamariszkusz a ház másik sarkát őrzi, vékony vesszői eleven kapuívként hajlanak a bejáró fölé.
Ősztől tavaszig kizárólag madarakat látunk a kertben, pedig élnek itt más élőlények is, ilyenkor azonban a borostyán indái közé, föld alatti üregekbe, víz­óra aknájába rejtőzve alusszák téli álmukat, de nyári estéken, ha a hold lám­pása kigyullad a garázs fölött, felbolydul a kert. A tücskök kezdik. Átható cirpelésük hangpajzsként működik, távol tartja a közeli főúton száguldó ka­mionok dübörgését és a folyópart felől áradó diszkózenét. Később, sajátos horkantásokat hallatva sünök sétafikálnak, békák plattyognak, a borostyánvadonból márványos testű házatlan csigák kúsznak elő, kövérek, mint a disz­nó, és ezüst nyálkájukkal telefirkálják az udvar kitéglázott közepét. Nyomaik is­meretlen írás betűit formázzák, hosszú üzeneteket rónak a kerti asztal és a székek köré. Talán az örökélet receptjét írják le éjszakáról-éjszakára, de nincs, aki a kódot megfejthetné. A levelibékák erős, hápogó hangja mindig nap­pal szólal meg, az éjszakai vadászatokon – amikor apró fekete árnyékként araszolnak fel a házfalon a konyhaajtó fölötti lámpaburához, ahova a fény oda­csalja a rovarokat – némák, mint a sír.
Nyáron a madarakat – a hozzánk szelídült feketerigók és az orcátlan verebek kivételével – inkább hallani lehet; de lombhullás után láthatóvá lesznek, és ha hidegre fordul az idő, jönnek a téli vendégek is. Cinkékkel, pintyekkel te­lik meg a kert, a diófa törzsét harkályok ütögetik, szerelmes balkáni gerlék fészkelődnek egymáshoz közelebb az ágakon. Négy vagy öt éve vándorló fe­nyőrigócsapat vette birtokba a kertet, és láttam már süvöltőt meg tenge­li­cé­ket is, sőt, egyszer egy valószínűtlenül szép jégmadarat hátul, a mogyoró­bo­kor ágán hintázni, azóta is várom minden télen, de tündöklően kék tollpompája soha többé nem tűnik föl nálunk, és néha azt hiszem, hogy hajdani lá­to­­gatása csupán képzeletemben játszódott le, mert mit is keresne nálunk egy halfaló madár, hacsak nem valami atavisztikus ösztön hajtotta ide, a gén­jeibe épült, egykor volt mocsaras holtág emléke, amelynek maradványa, a mélyben örvénylő homokfolyó kapzsin ragadja magával napjainkat.
Ha a jégmadár el is kerüli a kertet, az idei zord tél és a születésnapomra ka­pott madáretető soha nem látott számban vonzza ide a többieket. Minden délelőtt órákat töltök a konyhaablak monitorára tapadva; alig megy el jólla­kot­­tan az egyik, már itt van éhesen a másik társaság. Széncinegék és kék­cin­kék lepik el az ágakat, onnan célozzák meg a nyírfából eszkábált, zsinegen füg­­gő házikót, röptükben kapnak föl egy-egy szem napraforgót, és fékezés nél­­kül lendülnek tovább. A pintyek – kétféle van belőlük, narancsszínbegyű, tar­ka­hátú fenyőpinty és rózsásmellű, sötéthátú erdei – nem ilyen elegáns lé­gi akrobaták. Mozgásuk, viselkedésük emlékeztet a verebekére. Leszállnak a föld­re is ennivalóért, és ugrálnak, turkálnak, csipegetnek; a földre is olyanfor­ma se­bes­séggel zuhannak, mintha kőesőként zúdítaná alá őket valami égi lakó.
A kerti idill naponta ismétlődő képeivel nem tudok betelni, különösen, ha havazik, mert olyankor a madarak minden óvatosságról elfelejtkeznek. Meg­részegülve özönlik el a kertet: rózsaszín, kék, sárga, gyöngyszürke suha­ná­sok a fehér pelyhek forgatagában. Nakonxipán, mondom Z.-nek, mert a kert ilyenkor egy Gulácsy-festményre emlékeztet, nézd, Nakonxipánban hull a hó, Z. azon­ban nincs sehol. Reggeli után ment el, már rég itthon kéne lennie, hol az ördögben mászkál? Leintem magam, nem kell folyton rémeket látni, biztosan sétál a hóesésben, és tovább figyelem a madárkarnevált.
Megérkeznek a fakopáncsok is. Egyikük hím, annak van piros sapkája, a tojó a hasa alján visel rózsás foltot. Párban jönnek, mint máskor is, de most nem a diófa törzsét kezdik kocogtatni, ahogy szokták, hanem leszállnak a föl­dön ugráló verebek közé, ám hamarosan fölrepülnek, mert egy harcias egyed, micsoda pimaszság! nekitámad a hímnek, és megfutamítja a sokkalta na­gyobb madarat. Hogy párját elűzték, a tojó sem marad tovább, pfuj, bugris nép­ség, és sértetten elszáll a másik után. Megjönnek a hűséges balkáni gerlék is, szemelgetés közben össze-összeérintik a csőrüket, és előbújnak a to­tyo­gó feketerigók; tarka madárhad lakomázik a diófa alatt, fölöttük a cinkék fel­váltva siklanak át az etetőn, a hó egyre jobban esik, valósággal szakad, a szél néha belekavar, itt-ott miniatűr hófúvások keletkeznek. Hol lehet Z.? jut megint eszembe, és összerezzenek egy váratlan telefoncsörgésre. Idilli han­gu­latomat újabb aggodalomhullám söpri el, Istenem, csak nem történt valami? Elcsúszott, összetörte magát, elgázolták, látok újabb és újabb rémeket, és ideges­sé­gemben lerántom a telefont. Csörömpölve zuhan a földre, de szerencsére nem törik el, és nem megy szét a vonal sem. Idegen, hadaró női hang beszél, bemutatkozik, persze nem értem a nevét, és azt is csupán másodszorra, hogy hat­vanöt év alatti párokat keres, talán üdülőjogot árul valami divatos für­dő­helyen. Nincs szerencséje, kedves – mondom megkönnyebbülve, öregek vagyunk ma­­gának, és helyére teszem a készüléket. Kintről zárcsikordulás, kapunyitás hallatszik, ez Z., megjött végre, mehetek a konyhába melegíteni az ebédet.
Mielőtt meggyújtom a gázt, kinézek az ablakon, hogy egy sóvár pillantást vessek a forgatagra, ám odakint elállt a havazás, az ég kiderült és elmentek a madarak is, pedig az etetőben van még napraforgó. A kert néma, mozdulatlanságba dermedt, a farsangolásnak vége, csak túl a diófán mozdul valami, csupán egyetlen madár áll a hóban a kerítés és a diófa között.
Ismeretlen madár, soha nem láttam a kertben.