A csecsemőnek szinte lételeme a fürdővíz, míg ki
nem növi kiskádját, melyben a szülők játékos ceremónia keretében
összekapcsolják a tisztálkodást a magzati közeg idézésével. Az egyetlen,
gyerekkoromban készült fénykép, amelyen mosolygok, a kerti lavórban
ülve mutat – egyéves lehetek. A későbbi fotókon bánatosan,
kényszeredetten nézek a tényfékezőgépbe; mellettem örökmozgó, életvidám
kishúgom. Őt még fürdeti a nagymama; nekem már egyedül kell mosakodnom
esténként a konyhai hokedlire tett lavórban. Kannában hordjuk a vizet
az utca végi kútról – hamarosan ez is a reszortom lesz. A mosdótálba
szánt vizet a sparherten melegítjük; a hűvös, ablaktalan konyha
levegője ilyenkor átlangyosodik – de a mosdás emlékétől még most is
fázom. Fürödni – azaz zuhanyozni – a KÖJÁL-kirendeltségre járunk
szombatonként. Leválasztott családi házban élünk: a fürdőszoba a
szomszédoké – tizenhét éven át irigylem őket ezért, míg mi is
beköltözhetünk egy másfél szobás, összkomfortos lakásba.
Kiskamaszkorban átalakul a gyerekek fürdésigénye. Pancsolni, fröcskölni
ekkor már „dedós” időtöltésnek számít, a mélyvízben és a hullámfürdőben
azonban izgalmas a lubickolás. A strandok meleg vizes medencéit csak a
legkisebbek – no és az öregek – részesítik előnyben. Apánk hétvégén
igazi fürdőbe jár. A Széchenyi a törzshelye. Egy órát utazik, míg
Rákospalotáról a Városligetbe ér. Fontos neki ez a program, nem hagyja
ki soha.
Húgommal sokáig nem tudjuk, milyen belülről az előkelő
palotának látszó fürdő. Amikor a Vidám Parkba, az állatkertbe vagy a
cirkuszba visznek bennünket a szüleink, mint valami családi
nevezetességet mutatják az épületet: „ide jár apuka minden héten!” De
mi inkább strandra vágyunk.
Már felső tagozatosak vagyunk, amikor
apánk magával visz bennünket a Széchenyi fürdőbe. Nem hiszünk a
szemünknek: a mértani pontossággal megtervezett medencék körül minden
csupa kő, sehol egy zöld sziget; a méltóságteljes kupolák, oszlopsorok
főúri eleganciájával nem tudunk mit kezdeni, hiszen kertes házban
élünk, ahol virágok, gyümölcsfák, orgonabokrok vesznek körül. Nagy
csalódásunkra apánk – aki fiatal korában birkózó volt, s egész halom
érmet őriz otthon – ki sem mozdul a meleg vizes medencéből. Úgy áztatja
magát órák hosszat, mint az öregek. Pedig ő még fiatal – legalábbis a
szemünkben. Kései gyerekek vagyunk. Ha utánaszámolok, ötvenes évei
elején járt akkoriban. Föltehetően – amikor nem voltunk vele – a fürdő
egyéb szolgáltatásait is igénybe vette: a gőzt vagy a masszázst.
Húgomnak – talán mert fiúnak várták – a sport a mindene. Míg én a kályha
melletti zugban falom a könyveket, ő fára mászik, futkározik egész nap,
majd beiratkozik a rákospalotai Testvériség Sportegyesületbe, és
rövidesen megnyeri gerendán a Balaton-bajnokságot. Engem is pártfogásába
vesz, hogy legyűrjem félénkségemet és ügyefogyottságomat. Magával
visz a szakosztályi sporttáborba, ahol éppen a fejesugrást gyakorolják
a kerti medencében. Nógatnak: próbáljam meg. Nem akarok gyávának
mutatkozni, pedig az vagyok. Összeszedem magam, és ugrok: hasmánt ér a
víz; úgy érzem, kettészeli a testem. Jajgatva evickélek a partra,
ájulás környékez. Soha többé nem próbálkozom ugrással. Vízközelben
inkább napozok vagy az árnyékban olvasok. Húgom lemond rólam mint
reménytelen esetről.
Az emberélet útjának felén újra megváltozik
viszonyunk a fürdővízhez: amint belépünk a „reuma-korszakba”, a sportos
hidegből megint az oltalmazó melegbe kívánkozunk. Gyógyfürdőbe járunk,
ingyen kezelésekért harcolunk, és nem sajnáljuk a pénzt egy
wellness-hétvégére. Elérkezik a „második gyermekkor”, amikor ismét meg
kell tanulnunk fájdalommentesen járni. De ekkor már anyuka helyett a
fürdőmester vagy a gyógytornász vigyázza mozdulatainkat a sorstársakkal
zsúfolt, meleg vizes medencében.
Negyvenéves korom után kezdődnek
ízületi fájdalmaim. Zsibbadó balláb, elferdült derék: porckorongsérv –
csontkovács, gyógytorna, súlyfürdő vár rám az ORFI-ban. Húgom
meglátogat: makkegészséges, életerős, Kanadába készül, új életet kezd –
és ott is megáll a lábán.
Megúszom a műtétet, de már nem vagyok a
régi: a lumbágó, a nyakmerevedés, a fejfájás, a szédülés
elválaszthatatlan kísérőm marad. Olykor feltámad bennem a vágy: milyen
jó volna újra elkísérni apámat a Széchenyi fürdőbe. Együtt ücsörögnénk
a meleg vizes medencében, s végigcsinálnám vele az összes kezelést, ami
csak létezik! Persze, nyugdíjasként egyikünk sem engedhetne meg magának
ekkora luxust. Így csak álmodom az eltűnt gyerekkorról s a
képzeletbeli újratalálkozásról apámmal, aki idén áprilisban lett volna
százéves.