(Egy megválaszolhatatlan kérdés előzményei)
Két
karjára támaszkodva felhúzta magát a medence szélére, rám nézett,
elmosolyodott, és azt suttogta: szeretlek. Nem tudta sokáig tartani
magát – a karja még nem erősödött meg – ezért visszacsúszott a
medencébe, amelynek oldalát eleve úgy képezték ki, hogy ne lehessen
elhagyni. A csúszás után elmerült a vízben, majd amikor újra
előbukkant, a saját nyelvén kezdett beszélni. A hanghordozásából nem
tudtam következtetni semmire. Méltatlankodott, vagy enni kért? Vagy azt
ismételgette, amit az imént mondott? Gyanakodni kezdtem. Nem beszéli a
nyelvünket, ki tudja, mit akart közölni. Lehet, hogy csak a
törülközőjét kérte, és összekeverte a szavakat. Hallgattam még kicsit
izgatottnak tűnő, de egyre halkuló hangját, aztán kihátráltam a
teremből. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, talán nem vette
észre senki, hogy itt jártam.
Nagyon ritkán alakult úgy, hogy
összefutottunk, két szót sem váltottunk közben. Én persze tudtam jól,
kicsoda ő, de körülötte annyian forgolódtak, mindenféle fontos ember,
orvosok, tudósok, hogy engem nyilván észre sem vett. Mostanában, hogy
nem kellett állandó felügyelet alatt tartani, több alkalom kínálkozott,
de persze nem engedhettem meg magamnak, hogy tolakodó legyek. A
folyosó végéről néztem, ahogy megerősödve egyre tovább tartja magát a
medence szélén. Szép volt, és kicsit elesett is, mint mindegyik ebben az
állapotában. Az orvosok bizakodtak. Nemsokára jöhetnek a komolyabb
beavatkozások. Az átállás első nagy próbatételén túl volt, lassan
hozzászokott a vízen kívüli élethez.
Ha tehetem, sem mertem volna
megkérdezni, ráadásul alig pár szót ismert nyelvünkön, így nem is lett
volna értelme, de furdalt a kíváncsiság: miért van itt nálunk. Hogy
került ide? Érdekeltek az indokai, a szempontjai. Jobb híján azt
reméltem, ha mélyen és sokáig a szemébe nézek, megértek valamit. De
sajnos, nem adódott megfelelő alkalom. Miután kiemelték a medencéből,
hosszabb ideig nem is láttam. Legközelebb a pikkelytelenítés alatt
kerültem olyan közel hozzá, hogy alaposabban megfigyelhettem. A
hatalmas műszer eltakarta a testét, csak a feje látszott ki a
boltozatos vászonborítás alól. Tekintete riadt volt, és a műtét egész
ideje alatt egyetlen pontra szegeződött. A poroltó készülékre, mindjárt
az ajtó mellett. Mintha élő embert nem akarna közben látni. Pedig
ekkor lépett át arra az oldalra, ahol mi állunk. Innen már nem volt
visszaút. Rezzenéstelen, kemény arccal tűrte a hosszú műtét legnehezebb
pillanatait, csak akkor enyhült meg, amikor az orvosok fáradtan, de
elégedetten hátraléptek. Lágyak, nyugodtak lettek a vonásai. Előrébb
húzódtam, hátha észrevesz, de nem nézett rám, igaz, másra sem, csak
mosolygott maga elé. Kicsit unottan, mintha kifejezetten a mi kedvünkért
lenne kedves. Nem udvariasságból, hanem mert látja rajtunk, hogy ez
megnyugtató, és így jobban tetszik nekünk.
Amikor leemelték róla a
gépet, feltárult pikkelytelen testének minden domborulata. Szégyenérzet
még nem alakult ki benne, én annál inkább zavarban voltam. Engem
jelöltek ki az utókezelések irányítására, így egészen közel kerülhettem
hozzá. A várva várt méz, mandula- és vaníliaillatok helyett bőrének még
csípős fertőtlenítő- és orvosságszaga volt. Félóránként átkentük
különféle növényi olajokkal és vakargattuk róla az apróbb pikkelyeket.
Ez ment egy héten keresztül, és szerdára már nem éreztem a közelségét
varázslatosnak. Végre eljött a következő hétfő, amikor átadhattuk a
sebészetnek.
A hátuszony-eltávolításnak is lehetnek kockázatai, de
nagy baj ilyenkor már ritkán következik be. Ráadásul igazán jó orvost
szereztünk. Irina Gegenwild Halstaff bulgár-dán származású, messze
földön híres specialista jött el hozzánk. Gyanútlan szemlélő inkább
hentesnek gondolhatta, de nagy, párnás kezét varázslatos ügyességgel
használta. Mondhatni, sallangmentesen dolgozott, asszisztériát sem kért,
öt-hat gyors vágással meg is volt az egész. A jelenlévő többi orvos a
gyors műtét végén önkéntelenül is megtapsolta. Irina hátra sem fordult,
letisztogatta a sérült bőrfelületet.
Pár nappal később felkelhetett,
megtette első lépéseit, de mintha kényszeresen, egyfolytában
nevetett. Egyszer séta közben váratlanul mellé léptem és a fülébe
suttogtam: szeretlek. Hatalmasat kacagott, számtalan apró, ezüst
harangocska szólalt meg valahol a szája körül. Nevettem én is. Másnap
megfogtam a kezét, a szemébe néztem, és azt mondtam: olajoshordó.
Kacagott megint, most mintha az ezerfelé ugrándozó hajfürtjei is
visszhangozták volna a mennyei csilingelést. El voltam bűvölve. Később
szomorúan közöltem vele, hogy meghaltam, és már oszlásnak is indultam,
majd gondosan kiválasztott időpontokban a terített betli, a lábgomba és
a torokvérzés kifejezéseket használtam. Mindannyiszor gyönyörűen
nevetett. Úgy tűnt, egyelőre csak olyasmit lehet vele közölni,
bárhogyan is fejezze ki magát az ember, aminek örül. Minden
megcsiklandozta. Talán felelőtlenség ilyen fokú és kontraszttalan
boldogságnak kitenni. Milyen világból jöhet, ahonnét nem hozott
semmilyen kellemetlen tapasztalatot? Hogyan boldogul a miénkben? Mit
gondol például rólam?
Én kísértem ki a kapuig. Könnyű nyári
ruhában volt, ahogy kilépett az utcára, a délutáni napsütés
fénynyalábjai körbesimogatták a testét, és az áttetsző anyagon
megmutatkoztak kerekded formái. A gyors gyógyulással együtt felszedett
pár kilót. Ha nem is feltűnően, de kihízta a ruháit, és látszott, hogy a
bal lábán félre fogja taposni a körömcipőjét. A hátán egyre
terjedelmesebb szívalakban átizzadta virágmintás ruháját. Mindezzel
együtt nagyon szép volt, és nagyon sajnáltam. Tudtam (mert mindig ez
történt), hogy egyszer majd visszajön. Holnap, holnapután, vagy csak
évek múlva. Felrepedezett, lefoszló bőrrel, fuldokolva, elolvadó
csontozattal, vakon könyörög, hogy segítsünk rajta, és akkor ő is
éppannyira sajnálja majd, mint én most, hogy nem maradt az a gyönyörű,
ezüstösen fickándozó, nem a mi világunkra való sellő, aki egészen
mostanáig volt. És akkor ő is azon fog gondolkozni, amin én. Megpróbál
emlékezni, miért is jött ide, miért is akarta közöttünk leélni az
életét.