←Vissza

Liget.org   »   2010 / 6   »   Bikácsy Gergely  –  Óceánuszoda
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1981
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Fénygömb a kínzókádban

Hosszan bámulva a képeket meg a fürdőzőket egyre inkább csodálkozom, mi­lyen kevés a víztükör ezeken a fotókon.
Mintha egy épület lapos tetejét homokkal borították volna. A tető egyik sarkán fur­csa kéményféle: talán más, több mint egyszerű kémény, de nem tu­dom, mi. Távolabb szürke folyó vagy az ég piszkos szürkén. A tető ho­mok­jában széteső embercsoport. Mókásan torz mozdulatok és testtartás. Szét­széledt vándorcirkusz maradványa vagy elmekórházi ápoltak, egyikük vidám erőművészt utá­noz.
Másik fotó: az egyetlen, ahol biztosan vizet és partot lá­tunk. A víz lát­vá­nyát rútul megzavarja két testes férfi. A két testes férfi erőltetett-tréfás bir­kó­zásra készül: egyik már a vízben dagad, másik még a parton. Menzel Sze­szé­lyes nyár című remekművének gonosz paródiájaként hat rám e két félizmos kövér. Annak ernyedt és éltes tóparti naplopói rokonszenves figurák. Ez a ket­tő itt olyan, mintha két fürdőnadrágos Tito marsall fenyegetné egymást reu­más nyári hadijátékon.
Sugárzik itt a legtöbb képen valami tejfehér kínzó fény, legalábbis a für­dő­há­zon belül. Itt lapul a vízkúrának minden ijesztése, az iszapfürdő álom-ab­szur­duma. A folyosó vízkúrázók barlangjába vezet: itt nincs nyári nyaralás, itt té­li gyógymunka folyik. Makacs bezárkózás, önkén­tes önmagunkba me­ne­kü­lés. A bar­lang forró vagy jeges vizébe, ide már csak betegnek nyilvánítva ke­rül­he­tünk.
Van, aki soha nem kerül be, ők tudatlan boldogságot árasztanak. Ellen­fény­­ben egy férfi és egy nő, a férfi épp befelé fo­tóz: a sötét gyógy-fo­lyo­só­ba bele. A szép nő érdekes, nekem tetsző nyári ru­há­ban. Örömmosoly az arcán: fo­galma sincs, mit rejt a folyosó. A fotót ké­szítő férfi sem tudja, pedig nyilván az ő fotóit látjuk. Vagy egy másik tudatla­nét.
Talán épp ők készítették a fotót, ahol belülre kerülünk, és onnan megint ki­­felé látunk, a folyosó elejéről sötét sávon át fény-ablakba. Az ablak előtt (alatt?) gyógykád és pad. Úgy érzem, a gyógykádban és -padon kínzatás fo­lyik. A kínpad előtt vastag némber, fürdő-markotányosnő takarja a kínzottat.
Másik fotó, má­sik kád. Itt egy fényarc kinéz, kiviláglik a medence-kádból. Arctalan fény­fej. Az összes fotó közül fény-ügyben ez a legrejtélyesebb, rafi­nált. Jobbról ter­mészetes fény jön az ablakból, és alulról egy másik, erős fény megvilágítja a kádból kibukkanó fejet. Ki kínoz kit? Medencekád, rögtönzöm sem­­legesen, jó kis szó: de mit jelent? Első pillantásra igen, mintha kádban volna a test, víz fölött ez az arc - de nemcsak úgy egyszerűen víz fölött, nem: vala­mire támaszkodik az állával. Nehéz rájönnöm, mire: fa? fémlap? Már az is furcsa, hogy vajon miért kell a kádban állónak az állát kitámasztania (ha mes­terkélten akarom mondani: „lógni az állával”), bár lehet, hogy csak béké­sen neki­tá­masztja. Valahogy dramatizálom a képet, biztos nem véletlenül. Még szo­kat­lanabb ez az arcfény: a fényforrás rafi­náltan és pimaszul rejtett. Mel­les­leg bosszantóan fogalmam sincs, mi­féle főzőlap vagy sütőtető, vagy mi lehet az szintén jobbra, a kádat fedő te­tőn vagy lapon, amiről szintén nincs sejté­sem, mi is lehet, mi a célja. Gon­dol­kodom, nem értem – tehát nem vagyok...
Most új felfedezés: bosszankodva látom, hogy a talán gyógy­kádból kinéző fénygömb-fej, akár támaszt, akár nem az ál­lával, nem is víz­ből emelkedik ki, hanem valami nehezen vagy sehogy nem azo­nosítható fe­héres anyagból. Olyan, mint amikor a színpadon imitálják a ten­gert, pél­dául Shakespeare
A vihar című művében, amit a legjobb rendezők is el szoktak rontani, és gyak­ran épp a díszlettel. Tán úgy: díszlet és jelmez, vízidíszlet. Dunyha, paplan, va­lami vizet pótló fehérség? Viszont, ha dunyha, paplan, ha csak jelmez, ak­kor sehol a víz a kádban, akkor eszerint nem is vízzel teli kádból néz ki a fény­arc, megbuktam. Vagy itt dunyhával tömött kádban ülnek a vízipáciensek?
Leg­jobb, ha feladom a küzdelmet, hogy megérthessem. Lássam úgy – és mért ne lássam –, hogy a fotós nem akarja elárulni titkait. Akkor örömmel nem értem, mint egy szürrealista művész képét. Fénygömb az arc egy része, ez­zel az arcról kérdez valamit. Eddig én kérdeztem, most a fénykép kérdez. Hi­szen Magritte képzelete játszott így a fénnyel. Ha nem volt világos: fehérré robbantotta, ha volt: feketévé. És Man Ray – ő talán készített is ilyen fotót.
Zárókép a hintázó nő. Ő az talán, aki nemrég csinos ruhában tudatlanul mo­­solygott a folyosó bejáratánál? Mögötte egy nyitott uszoda kőpárkánya, ki­csit hasonlít az esztergomi uszodáéra. Mintha a belső, zárt fénybarlang sehol sem volna. A hintázó, ha járt is a barlangban, már túl van az egészen, és elfelej­tette, mintha sohasem gyötörték volna iszappal és iszapgé­pe­ze­tek­kel. Ehhez felhőtlen mosolyú butaság kell. Az egész fürdő-sorozat rejtélyes – ha mars­la­kó­nak, földönkívülinek leve­títik, száz elemző marsbéli tudós és száz föl­di év sem elég, hogy megfejtsék: kik ezek az emberek, mi célt szolgál a hely, és mit művelnek a szerkezetekkel. Egyáltalán, mi ez az egész: komédia vagy tra­gé­dia?

Néha nagy tengeri kikötők mellett pici uszodát nyitnak, szelíd folyóvízzel. Pireuszban láttam ilyet. Óriási komphajók melankóliája napnyugtakor vagy haj­nalban. Mindig napnyugtakor, vagy hajnalban indulnak, ezért a melan­kó­lia. Sokáig bámultam, ahogy indultak a hajók távoli kikötőkbe, november ele­je volt, nagy meleg, loncsos kutyák, turisták, hajléktalanok és koldusok. Aztán körbejártam a kis, csendes uszodát. Félig lehet csak körbejárni, mert hátul magas sziklafal a határa, és a tenger, a kikötő felől sem látható a belseje: magas párkánnyal elkerített épület. Fönt mintha lapos teteje volna, ho­mokkal beszórva, egyik sarkában valami díszkémény-féle.
Alkonyatkor be­lép­tem az uszodába, reméltem, van gyógyfürdője is, káddal, iszappakolással.

 

A Hórusz fotók galériája