Mikor a forró lakásban századszor gyújtok rá a régi nótára, hogy menjünk stran­­dolni, anyám mosogatástól felpuhult, vörös kezével jól szájon töröl. Az­tán a konyhában ül, eszi magát, de nem szól, este apám­mal tanács­kozik. Két nap múlva bejelentik, jövő héten me­gyünk Pataj­fürdőre. Elit hely, de is­me­rősök bevisznek minket, ülhetek a vízben napszám, különben meg nem kell azt ezerszer elismételni, amit értenek már elsőre is. Nekünk is melegünk van, fiam, mondja apám figyelmetlenül, közben kinéz az ablakon.
Patajfürdőn a Hédike kolléganőnél nyaralunk. Anyám dühtől vöröslik, sér­tődötten ül a lángossütőnél, mindent apám fizet. Hédike a férfiak karé­já­ban. Műanyag burákat erő­sítettek a seprűnyél két végére, lefújták kályha­ezüst­tel, most azt emelgetik súlyzó gyanánt. Bronzolaj és szkander­bajnok­ság, kalapáccsal verekedő osztályvezetők. Vajon otromba tréfa, vagy ko­moly? A ravaszabb kollégák történeteket mesélnek, s azokban mindig ők a fő­­sze­rep­­lők. Akik saját életük statisztái, most is csak fény­képeznek. Látszik rajtuk, mennyire örülnek, hogy otthon majd dugiban előhívják Hédikét, és akkor meg­lesz nekik.
Összeszokott társaság fogad a gyermek­medencében, hasam behúzom, mel­lem dül­lesz­tem, habot verve gázolok a vízben, hogy a lányoknak impo­nál­jak. Rám se hederítenek, egy­mást fröcskölik vihogva.
Aki a fürdőépületbe megy, az hülye, vagy öreg és beteg, kerekes­székes nyo­morék. Hédike hív, nézzem meg, nincs sok kedvem. Ez valami kórház. Oda nem­csak betegek járnak, magyarázza. A szőnyeggel borított folyosókon kifejezetten hűvös van. Ért­he­tetlen. Hédike velem rázza le a férfiakat. Fado­boz­ban szaunázik, a kalodából csak a feje van kint. A fém hőmérőt figyelem, rettegve nézem, mit mutat. Nem kórház ez, hanem börtön, ahol rettenetes mó­don végzik ki az embereket. Hédike ormótlan vas­kopor­sóban fekszik, ami­be áramot vezettek, aztán lepedővel letakarták. A szerkezet odabent meg­főzi vagy csont­­jait töri. Menjünk már innen. Csuklójánál fogva húzom Hé­di­két, bor­­zad­va nézek a szobákba, titok­zatos fémcsövek futnak a falakon, a folyosó vé­­gén gépházmester görbed csíkos pólóban a szelepek fölé, per­sze, ahol for­ró gőzzel főzik a fog­lyokat, elkél a szakmunkás. Tonnasúlyú nők nej­lon­függö­nyök mögött boncasztalon dolgoznak az embereken. Menjünk be?, kérdi Hé­dike. Nem, nem akarom. Ez nem gyógyfürdő. Rémülten lo­ho­lok az isme­ret­len folyosókon, a szőnyeg csúszik, alattomos ráncokat vet, ha meg­botlom, vé­gem. Hédike utánam, jól van már, mondja, mindjárt kint leszünk.
Bénultan ülök a gyermekmedencében, sötéten látó filozófus. Teszek egy kört, hiába, a büféből elfogyott a poharas Leó. Másnap már vonakodva vet­kő­zöm, nem fürdök, törül­kö­zőbe gubóz­va ülök a homokban, nem szívesen tá­rom mások elé kissé kövérkés, veszendő testemet. Anyám a kölcsön-gumimatracon dühöng, te akartál annyira strandon lenni, hát tessék, akkor miért nem mész. Nagy keservesen fölállok, el­in­dulok. Még pofákat vágsz?, sivítja anyám. Még te vágsz pofákat? Elkotródok a kismeden­cébe, onnan figyelem apá­mat, aki Hédike köréből ki­szakadva fényképezőgéppel közelít a gumimat­racon ülő anyámhoz. Tedd el azt a gépet. Csak egyet, mondja gyáván apám, fél­­térdre ereszkedve. Tedd el a gépet, engem nem érdekel, holnap megyünk haza.
Most mi lesz. Este szótlan csomagolás, apám félmondat-kezdeményeit anyám mindig egyetlen szóval fojtja meg. Ugyan!
Nem vacsoráztok?, halljuk Hédike hangját, esti fuvolaszó. Köszönjük, már et­tünk, szól ki anyám. A hűtőtáska műanyagdobozából holt-halvány párizsi, fonnyadt paprika, mar­garinos kenyér kerül a politúrozott asztalra, két falatnál több senkinek sem megy le a torkán. Az ágyban falnak fordulok, oldalamba áll egy rugó, hajnalig nézem az utcáról beeső fényben a hengerelt min­tá­kat, akkor elnyom az álom. Néhány másod­perc múlva riadok, hallom, éb­resz­tő. Igyekezni kell, nehogy lekéssük a vonatot.
Vasárnap este gyanakodva méregetem otthon a fürdőhengert. Hátha túl­fűl és fel­robban. A zuhanyrózsát különösen félelmetesnek találom: könnyen leforrázhat. Nem merek levetkőzni, nem merek meztelen testtel forró fémek közelébe menni, és nem merem ezt az anyámnak megmondani. Bátortalanul megpendítem, hogy én most nem fürdök. Vagy úgy, a méltóságos úrnak nem méltóztatik fürdeni! Értem a vészjósló hangot, anyámnak könnyen eljár a keze, már húzom is le a nejloninget.
Kezdem szégyellni mások előtt a testem. Tornaórák után sem merek zu­ha­nyozni a gimnáziumban, izzadságtól ragacsos testtel ülök egész nap. Nem fogok idegen helyen levet­kőzni. A tahóságnak kijáró csendes megvetés sem érdekel.
Patajfürdő lekerül a napirendről, apámból nem lesz osztályvezető, mun­ka­helyet vált. Úgy élnek egymás mellett anyámmal, mint két idegen. Meg­híz­tak, megkeseredtek. Tormás sonkatekercs és túrós táska – ez együtt tényleg nem valami jó. A hűtőszekrényben külön polcuk van, a rezsit elfelezik. Rossz lapot húztak a pakliból, csak miattam maradnak együtt. Azt mondják, ha elég nagy leszek, majd elválnak. Dehogy válnak el! Nincs jobb ötletük.
A legnagyobb nyári hőségben sem javaslom, hogy menjünk fürdeni. Még este is verí­tékben úszom, macskamosdás, aztán, ahogy már megszoktam, ruhás­tól fekszem az ágyba.
Ne bízz a vízben!

A Hórusz fotók galériája