A kép gyerekkorom nyarait idézi. Csillaghegy – ami akkor más volt. Lehet, sőt, biztosnak tűnik: azt látom itt – ha mégsem, hát nem fontos. Azt idézi föl.
Iskoláskorom előtt is ott nyaraltunk, minden nyáron. Voltaképpen vi­dék­re utaztunk. Összecsomagoltunk, HÉV-re szálltunk, fölgyalogoltunk az akkor mérhetetlen hosszúnak tűnő, rejtélyes, fákkal övezett úton. És találgattuk, me­lyik házat kapjuk. Minden villának volt neve: Árpád, Magda – ezeket kü­lö­nösen szerettem –, a többire nem is emlékszem.
Amikor bezárt a strand, miénk volt a fürdő. Előttem vannak a húsvét-szi­ge­ti szobrokra emlékeztető furcsa faragványok, ezek a kerti díszek – meg a medencék mellett fogdosható kicsi, fekete békák. A hátsó medencéhez ha­talmas lépcsősorok vezettek. Később meglepett, hogy valójában milyen ki­csik. Meredek úton lehetett felkaptatni a kőkerítésig. Láthattuk a tiszta ágyneműt szállító pöfögő kis traktort, a villák személyzetét, ahogy szortírozták a lepedőket, párnákat.
Na és a játszótér – az volt csak érdekes. Kőpadok, kőből készült hirdető­oszlop, amelyen sosem volt hirdetés. A padokon sakkoztak, vagy csak süttet­ték hasukat az emberek. A játszótér homokja meleg volt, és bele lehetett te­metkezni. Gyakran ültem a hatalmas, súlyos mérleghinta egyik, földre hajló felén, és vágyakozva néztem a másik, a fenti oldalt, ahol persze elérhetetlen magasságban senki sem ült. A többi hintát nemigen használtam, túl veszélyes lett volna. A korláton az erős, izmos férfiak mutogatták tudományukat – a közönség kellően ámult, a lányok épp csak oda-odapillantgattak. A gyű­rű­hintán is lehetett különleges produkciókat előadni. Én el sem értem, és ha föl­emeltek, csak kapaszkodtam, lógtam, de mozdulni sem mertem. Igaz, ha le­esett az ember valamiről, puha és meleg homokba pottyant. A sarokban ivó­kút volt, de lehetett belőle fröcskölni.
A medencék vize hideg volt, nagyon hideg, mégis ott tanultam meg úszni. Apám tanított bennünket: a húgom tagadhatatlanul ügyesebb volt nálam. So­sem mertem a fejem a vízbe dugni, és amikor apám rám parancsolt, hogy feküdjek a víz felszínére úgy, hogy ő egyetlen ujjal megtarthasson – szelíden is elmagyarázta, hogy ennyi elég, mert majd szépen lebegek –, nem hittem el, rúgkapáltam, csapkodtam – és persze el is süllyedtem. A középső me­dence elején álló nőalak a gellérthegyi szoborra emlékeztetett. Körülötte csak „kisvíz” volt, a gyerekek ott biztonságosan kergetőzhettek. A harmadik, az „úszó” medence a felnőttek birodalmához tartozott. A büfében meg a ven­dég­lőben a strand bezárása után mintha még többen ültek volna az aszta­lok­hoz. Zene szólt, és mi, „bentlakók”, a medence mellől hallgattuk. A hegyoldal teraszai közül a legalsón volt a gyerekmedence. Durva alja olykor fölsértette a lábunkat, anyagában kitapogathattuk az eldolgozatlan kavicsokat. Enyhén lejtett és mélyült kicsit, de a legmélyebb sávban is épp csak térdig ért a víz. Egyik végén vízköpő kőbéka guggolt. Lovagolhattunk rajta, és be­nyúlhattunk a szájába. A gyepen körben családok tanyáztak, ették a hozott éte­leket, szalvétába csomagolt rántott húst, szendvicset. Az eggyel föntebbi teraszon magányos napozók feküdtek – kiváltságnak tűnt ülni a villánk tera­szán vagy az előtte lévő „magán” gyepszakaszon, és az arra sétáló fürdő­ven­dégeknek mutogatni magunkat, dicsekedni, hogy mi itt nyaralunk. A zöldre fes­tett fém asztalokon esténként kártyáztak. A zene hangjai felszűrődtek;
a budai hegyekre láttunk.
A legérdekesebb pedig az volt, hogy itt télen is lehetett „nyaralni”. Egy stran­don... Akkor csak sétáltunk. Még inkább úgy éreztük, miénk ez a világ... Csillaghegy.

A Hórusz fotók galériája