Hideg, gyűszűs reggel volt, rácsos homályba burkolózott a város. Felkai Sára csak most ébredt. Kell inni egy erős feketét, hogy lásson is valamit. Be­da­gadt a szeme, a tükör lagymatag anyakocát mutat, pedig tud ő csinos is len­ni, ha akar, naná, hogy tud, a férje sem véletlenül figyelt fel rá azon a farsangi mulatságon, a művelődési házban, ahol művirágot tűzött a hajába, úgy for­gott széttárt karral a zenekar nagy örömére. Felkai Sára dúdolva vonult ki a fürdőbe fogat mosni. Beszappanozta, és gyors mozdulatokkal leöblítette hó­nalját, nyakára pacsulit spriccelt, nem szerette volna, ha a vendégek ösz­sze­súgnak a háta mögött, hogy a keze kincset ér a Sárának, de nem lehet mel­lette megmaradni, olyan szaga van szegénynek. Kilencet rikoltott a ka­kuk­kos óra, Felkai Sára késésben volt. A tükör előtt állva magára kapkodta a ruhákat, nem szégyellte a testét, de azért előnyösebbnek érezte, ha mázsás mel­lét és zsáknyi hasát eltakarja valami, hiába nőies a teltség, meg hiába tet­szik sok férfinak az ilyen alkat. Nyakláncot vett, kabátot, és már fordult is ki a lakásból, kissé dülöngélve, de céltudatosan. Az első vendég fél tízre jön.
Odafent szenes fellegek gyűlnek, eső készülődik, összébb húzza magán a ka­bátját, begombolni nem tudja. A fürdő épülete ünnepélyesen magasodik a házak fölé, homlokzatán márványdombormű, izmos férfiak pózolnak rajta. Fel­kai Sára büszke arccal lép be a rézpántos kapun, a portás előre köszön ne­ki, hogy kezicsókolom, Sárika drága, ugye, nem felejtette el a holnap estét. Sára titokzatoskodva mosolyog, és húsos kezével pajkosan rálegyint a nála fej­jel alacsonyabb portásra. Hadd epekedjen csak, dünnyögi az asszony, de azért igyekszik minél ringóbb léptekkel áthaladni a fülke előtt. Beérkezik a csem­pével fedett, sötét folyosóra, amelynek végén ott vár rá saját munkahe­lyi­sége. A vendég még nem jött meg, a szobában üres a megdöntött fejtámlájú masszázspad. Sárának van egy kis ideje felkészülni, forró vizet enged egy lepattogzott fémtálcába, és belemártja erős ujjait. Fontos, hogy keze kel­le­mesen meleg, bőre pedig megfelelően puha legyen, különben a vendég felsikolt a hideg ujjak érintésétől. A málló falból kivezetett, rozsdamarta csövek rútságával nem tud mit kezdeni, a fürdőnek nincs elég pénze új csöveket sze­rezni, ő meg hiába tanulta el apjától a vízvezetékszerelést, ha nem fizetnek ér­te. Csöpög egy csap, az ablak alatt meg az eső, időközben rákezdett. Most für­ge léptek kopácsolása veri végig a folyosót, Sára kiveszi kezét a tálcából, lomhán hátrafordul, hogy megnézze, ki az. Harminc körüli nő közeleg, gyö­nyörű és vidám, mikor mosolyogva köszön a masszőznek, hogy jónapot kí­vánok, egy kicsit késtem, bocsánat, de nem járt a villamos. Sára végigméri a nőt, végigméri rendesen, mintha férfiszemmel vizsgálná, formás vádliját, vé­kony derekát, feszes mellét, törékeny nyakát. Tegezzél csak nyugodtan, biztos én vagyok az idősebb, morogja aztán, de ne zavarjon. A nő mégis zavartan bólint, úgy látszik, nem olyan magabiztos, és először van itt, nem tudja, hova kell tenni a ruháját. Na, nem kell itt szerencsétlenkedni, vakkantja Sára, oda leteszed szépen a holmijaidat a székre, senki sem fogja bántani.
A nő megint csak bólint, belepirulva vetkőzni kezd, Sára csípőre tett kézzel bá­mulja a lehulló ruhadarabokat. Ott áll előtte ez a gyönyörű nő, anyaszült meztelenül, kissé esetlenül lógatva karját, ő pedig hirtelen elfordul, hogy ne lássa, aztán odaveti a háta mögé, hogy fel lehet feküdni a padra, ügyesen.
A nő engedelmesen hasra fekszik, Sára fehér törölközőbe tekeri hosszú ha­ját, és nekilát a masszírozásnak. Azt mondják, az egy csoda, ahogyan ő ki tud­ja dörzsölni az emberből a rosszat, a fájdalmat és az összes keserűséget, az ember megtisztul azon az ócska kemény padon, a terebélyes asszony alatt. Sára olajat csurrant a gömbölyded fenékre, a hosszú combokra, a véd­telen lapockákra, úgy simítja végig a hófehér testet. Visszeres lába máris lüktet az ácsorgástól, de haragja elmúlt. A fejét a könyökén nyugtató vendég las­san felenged, nagyot sóhajt az élvezettől. Járnak hozzá férfiak is, iszákos, kövér, szőrős vademberek, akik a seggére csapnak, ha úgy tartja a kedvük, ő meg ilyenkor kuncog persze, jólesik az, hiába csíp. Többjükkel ott a padon rög­tön össze is melegszik, a Ferkóval többször is. De azokkal a szőrős, hurkás tes­tekkel kemény kézzel bánik, ott nincs finomkodás, azok olyanok, mint a vág­ni való hús, amit kiklopfol az ember, azt ütni-vágni kell, gyúrni, gyö­mö­szöl­ni, dögönyözni, de ez a nő, ez más, erre muszáj vigyázni. Halkan meg­kér­dezi, jólesik, virágom? A nő nem válaszol, csak lábujját hajlítja be kissé. Sára elmosolyodik. Bütykös hüvelykjét végighúzza a csigolyákon, méretes te­nyerének élét sebesen pattogtatja a hátizmokon. Az olajat beledörzsöli a fehér, itt-ott pihés bőrbe, miközben arra gondol, hogy az még szebb is, mint a Laci hentes omlós húsú csirkéje. Sára megtörli fénylő kezét, majd odasúgja a vendégnek, hogy ne ijedj meg, csillagom, most meleg vizet engedek.
A masszázspad fölött futó cső zuhanyrózsáiból rövid gurgulázás után víz tör elő, egyenest arra a hófehér hátra. A vendég kényeskedve felszisszen, felkap­ja a fejét, és kissé felháborodva megrázza magát. Sára lejjebb veszi a hő­fo­kot, de azért csak összehúzza szemöldökét. Nem kell nyavalyogni, te nem az a fajta vagy, aki minden kis szirszaron nyávog. Micsoda, kérdezi csodálkozva és kissé bugyuta hangon a vendég, Sára pedig arra gondol, milyen jó volt, amíg a másik még szótlanul feküdt a padon. De aztán visszanyeri a türelmét, nem haragtartó, meg aztán lehet, hogy tényleg túlzottan forróra állította a vi­zet, nem érez ő már igazán különbséget meleg és tűzforró között. A fehér há­tat vörösre festi a vízsugár, a szűkös helyiséget kavargó, sűrű gőz tölti meg. Aztán mit dolgozol, kérdezi Sára, hogy elhessegesse a rosszízű gondolatokat, amik abban a sűrű, ködszerű levegőben csak még rosszabb ízűvé tö­mörödtek. Reméli, hogy a kisasszony, mondjuk virágkötő, hiába lüktet most olyan vörösen az az íves hát, mintha az ördög ágyasa heverne előtte. Online PR tanácsadó vagyok, válaszolja a fojtogató ködbe veszett nő. Sára meg­ré­mül a különös szavaktól, és önkéntelenül is keresztet vet, pedig nem vallásos. Sebaj, gondolja, attól még lehet jóravaló lány. Férjed van?, kérdezi Sára, egy törölköző csapásaival oszlatva a gőz függönyét. Pasim, az van, kuncog a ve­res testű nőcske, lehet, hogy majd valamikor összeköltözünk. Sára újra össze­vonja szemöldökét, a törölközőt visszadobja a helyére. Valamiért el­kép­zeli, ahogyan az egyik vendége rámászik erre az aprócska nőre, izzadtan, bü­dösen, morogva és röfögve, mint egy vadkan, majd dolga végeztével, a szép­ségről lefordulva, unottan ígérgeti az eljegyzést. Nem való az hozzád, ha még nem vett el, jelenti ki haragosan. A vendég flegmán vállat von, Sára gyom­ra összeszorul. Hirtelen előrehajol, és megcsókolja a kerekded feneket, hosszan, nyelvét is kinyújtva, közben figyelmesen hallgatózik. A törékeny nő huncutul felvihog, Sára ekkor száraz torokkal felhördül, hogy te ócska kis cafka, majd a székbe rogy. Nyilall a lába, nem tud ránehezedni. Végeztünk, szu­szogja, kelhetsz. A padon fekvő, csuromvizes nő szófogadóan fel­kászá­lódik, kioldja hajából a törölközőt, megszárítkozik vele, közben néha-néha bűn­bánó pillantást vet a kövér masszőzre, nem érti, mivel bosszantotta fel ennyire. Szemérmét takargatva odaoson a ruháihoz, görcsös igyekezettel ma­gára kapkodja, mint egy rajtakapott szerető, aztán tanácstalanul megáll Sára előtt. Mivel tartozom, kérdezi vörös arccal. Semmivel, legyint Sára, sem­mivel. A nő, mintha nem hallotta volna, turkálni kezd a pénztárcájában, mire Sára elveszti türelmét és ráripakodik, hogy végeztünk, nem érted, úgyhogy el lehet szépen menni, isten hírével, úgysem jár a villamos, még a vé­gén elkésel a virágkötésből, szóval egy-kettő, kifelé innen. A vendég meg­sem­misülve topog előtte, zavarában azt sem tudja, mit csináljon, ekkor Sára nehézkesen, de nagy indulattal feláll a székből, és jókorát csap a kishölgy seg­gére. Így már érted, ordít rá, és a csodaszép nő így már érti, sírva is fakad, úgy szalad ki a szobából, végig a folyosón, el a vízihulla meg a hintás vérba­jos mellett, kikerülve a kalapját emelő portást, így rohan ki a fürdőből, minél messzebb a vasmarkú masszőztől. Sára visszaroskad a székbe, és úgy marad, mozdulatlanul, maga elé meredve, szomorúsággal az arcán. A zuhanyrózsákból csöpög még a forró víz, odakint szakad még a jeges eső, de Sára a sírásból már kinőtt. Nézi a málló falat, a töredezett csempéket, a rozsdás csö­ve­ket és az üres padot, és nézi az órát, ami háromnegyed tizenegyet mutat. Még van negyedórája, akkor jön a Ferkó, addig pedig meg kell mosnia magát.

A Hórusz fotók galériája