„Akármennyit írtak is már Petőfiről, még mindig mintha valami titok lappangna ezen ’egyszerű’ költő körül.”
(Imre László)
Az
előző számban a Petőfi „egyszerűségéről” szóló hiedelmeket igyekeztem
cáfolni néhány vers felidézésével. Az István öcsémhez, a Kis
menyecske..., a Megy a juhász... sorait olvasva úgy találtam, ezek a
korántsem „komplikálatlan” vagy „idillikus” versek tulajdonképpen egy
fiát és feleségét veszélyeztető, már-már „isteni” atyára utalnak. A
harmonikus családi költészet mintaképeként emlegetett és tanított
Petőfihez képest kissé meghökkentő volt a tanulság, és joggal vetette
fel állításaim megalapozottságának, illetve a Petőfi-életrajzok
hitelességének kérdését.
Mert hol van ilyen családját veszélyeztető,
zsarnok atyáról szó a tankönyvekben, vagy akár a szakirodalomban?
Bármennyire hihetetlen, néhány korábbi életrajz és kortársi dokumentum
adatai és tanulságai hiányoznak a ma kanonizált pályaképekből. A kritika
manapság Kerényi Ferenc műveit, a Petőfi Sándor élete és kora-t,
valamint a Petőfi Sándor élete és költészete-t tekinti a költő
leghitelesebb életrajzainak. Közülük az utóbbit maga a szerző nevezte
költőnk „tüzetes életrajzának”, s e megállapításával szinte minden
méltatója egyetértett. „Az első teljes Petőfi-monográfia”, „teljes és
igen alapos áttekintés” – írta például Kálmán C. György. „Félbetört élet
teljes rajza” – hangsúlyozta Márton László bírálatának már a címével
is. „Olyan könyv, melyből Petőfi életéről mindent meg lehet tudni, amit
érdemes” – jelentette ki Margócsy István, akit Orosz László, az idősebb
pályatárs helyesbített: ez a mű „nemcsak azt tartalmazza, amit Petőfiről
tudni érdemes, hanem mindazt is, amit másfél évszázad Petőfi-kutatása
felhalmozott”. Két esztendeje, a tudós elhunytakor Kispálné dr. Lucza
Ilona így jellemezte a tudományt ért veszteséget: „Dr. Kerényi Ferenccel
megszűnt a Petőfi-kutatás. Nincs jelenleg olyan felkészült kutató, mint
ő volt, nem tudni, akad-e irodalomtörténész, akit ez a magasra tett
mérce nem riaszt el a folytatástól. A közhelyként emlegetett
’pótolhatatlan űr marad utána’ Kerényi Ferenc esetében a tények pontos
megfogalmazása.” A gyász előtt fejet hajtva mégis azt javaslom: nézzük
meg a költő gyermekkoráról és családjáról feljegyzett, de a mostani
kánonból – a kutatást zavaróan – hiányzó értesüléseket.
*
Hogy
az első, valóban teljességre törekvő és szakszerű Petőfi-biográfiával,
Ferenczi Zoltán háromkötetes Petőfi életrajzával kezdjem (kiadták
1896-ban, Budapesten), bizony már ez is egy családjától „feltétlen
engedelmességet” követelő és gyermekeivel „túlzó szigorral” bánó atyáról
számol be. (Ma jószerivel csak a nagy, központi könyvtárakban és az
interneten elérhető.) A kortársi visszaemlékezésekre támaszkodó szerző
így mutatja be e „szilárd, daczos, hajthatatlan” férfiú viselkedését:
„ha ellentmondásra talált, könnyen fölhevülő tűzzel, indulatosan
beszélt. [...] Családjával szemben épen oly szigorú, mint a mily
hajthatatlan s ellentmondást nem tűrő természetű volt [...] Fáradozásai
tudatában családjától feltétlen engedelmességet kívánt.”
A gyermekeit
szerető és mindig védelmükre kelő anya gyakran állt a „feldühösödött
apa és gyermekei közé”, kivált midőn az „Sándort kitagadta, vagy midőn
színésszé lett, s az apa megtiltotta, hogy valaha még küszöbét átlépje.”
Ferenczi úgy véli, az atyai szigor e túlzásai végzetes hatással voltak
Petőfi jellemének és sorsának alakulására: a tizennégy éves kamasz az
aszódi megveretés után igazi zsarnoknak tekintette az őt megalázó apát,
és megfogadta, hogy egész életében a zsarnokság ellen küzd: „Apja
hirtelenkedő, indulatos bánásmódja a daczot, heveskedést, a gyors
elhatározás készségét még növelte benne, s ezek életének nem egy
fordulatán folytak be végzetszerű hatással.” [...] A színészségre
áhítozó Sándort az Aszódra siető apa „keményen elverte. A büntetésből
azonban kitetszik, hogy már ekkor nem bírta megérteni fiát, s ettől
fogva több éven át tart köztük az idegenkedés: a fiú az iskolában
börtönt, apjában zsarnokot lát, kitől szabadulnia kell. Az esemény
annyira hatott rá, hogy 1847-ig sem bírta feledni, s Első esküm czímű
költeménye erre az eseményre vonatkozik. [...]
Nagy és szent esküt mondtam börtönömben:
Hogy életemnek egy fő czélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.”
Vajon csak Ferenczi gondolta úgy, hogy az atyai önkény fontos szerepet
játszott Petőfi zsarnokgyűlöletének és szabadságszeretetének
kialakulásában? Korántsem! Hatvany Lajos, az Így élt Petőfi nagyszabású
dokumentumgyűjteményének összeállítója és kommentálója, aki Gyulai Pál
tanítványaként a költő szűkebb környezetéből is meríthette ismereteit,
szintén e családi viszonyokból eredeztette a költő zsarnokellenességét:
vö. „Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord
jegyét [...] A házi zsarnok, aki a hatalmába került asszonyt megtöri, e
zsarnokságát lehetőleg a gyerekeire is kiterjeszteni igyekszik. [...]
Petrovics Istvánnak nem volt ebben az elégtételben része. Mert van úgy
is, hogy az apai zsarnokság ellenállást fejt ki a fiakban. Így volt ez
Sándor esetében, akiben az a sérelem, melyet rajta a házi zsarnok ütött,
a zsarnokság gyűlöletét váltotta ki.” Fekete Sándor, a maiaknál
átfogóbb szemléletű, de sajnos, befejezetlenül maradt életrajz szerzője,
szintén úgy tartotta, hogy az apai nevelésnek lényeges szerepe volt a
forradalmár Petőfi indulatainak formálásában: „a gyerek Petőfi dacossága
nyilvánvaló kapcsolatban áll a kamasz lázadásával, majd a forradalmár
indulataival. [...] az ’okoskodó’ gyerekét elhallgattató, ’mogorva’
Petrovics a természetes gyerek-dacosságnál erőteljesebb nyakasságot
’fejlesztett’ ki fiában. Petőfi ellenszegülő hajlama nem annyira ’apai
örökség’, mint inkább az apai nevelés következménye.”
Hát Kerényi? Ő
mit közöl e Petőfi jellemfejlődését tárgyaló koncepciókról és azok
képviselőiről? Ferenczi életrajzáról elismeri, hogy „hosszú évtizedekre
meg nem haladható, meg nem kerülhető alapműve lehetett a
Petőfi-filológiának”, és Hatvany szöveggyűjteményét is
„nélkülözhetetlen” műnek nyilvánítja. A szerzők koncepcióját azonban nem
ismerteti. Miért? Mert meghaladhatónak, vagy netán megkerülhetőnek érzi
azokat? Egyáltalán, milyen ismereteket ad a költő gyerekkoráról?
Szépeket, amelyeket a versek alapján rekonstruál – a gyermek Sándorka
elé táruló „alföldi táj végtelenségét”, a „Cserebogár, sárga cserebogár”
nótát, a pocsolyába hajóként dobott dióhéjat, a szárnyukat próbáló
gólyafiakat, a cigánykereket hányó szélmalom-vitorlákat és társaikat.
Egy olyan csodás időszak jeleit, amelyet „békés-boldog gyermekévekként”
határoz meg a szerző. „A békés-boldog kisgyermekkor mögött biztos, egyre
erősbödő anyagi háttér állt” – tudósít a boldogság anyagi alapjairól. –
Az otthon töltött első öt év után csupán az iskolaváltásokkal járó
„gyakori környezetváltozás tette visszahúzódóvá, nehezen barátkozóvá az
egyébként eleven gyermeket.” Később részletesebben is kitér erre a
„környezetváltozási” teóriára, amelynek értelmében a gyermek Petőfinél
csak ötéves kora – vagyis az 1828. évi, őszi beiskolázás – után
zajlottak le igazán fontos, a felnőtt Petőfi jellemét meghatározó
változások. „Az életkort nem lehet túlhangsúlyozni – figyelmezteti
olvasóit –, a szülői háztól távolkerülő fiúcska már számos olyan
személyiségvonást fejlesztett ki vagy erősített meg magában, ami a
felnőtt Petőfit is jellemzi.”
Vajon miért kell ez a bűvös, ötéves
korszakhatár? Hogy meggyőzőbbé tegye a másoknak megfelelés és a
szabadságszeretet elvei között ingadozó Petőfi jellemének kialakulását.
Az általa rajzolt házi béke és boldogság idilljéből ezt ugyanis nehezen
lehetne megmagyarázni. Ehhez már egy gyermeket és embert próbáló
társadalmi otthontalanság konfliktusaira van szüksége.
A könyvét
méltató kritikusok joggal utalnak a szerző szociológiai
közelítésmódjára. Mint Margócsy István találó és pontos jellemzésében
olvashatjuk, Kerényit „az irodalomban is a társadalomtörténeti jelenlét”
foglalkoztatta, „a műveknek történelemmel és életrajzzal való
körülírása”. (Ez a „körülírás” szó igazi telitalálat!) Márton László
szintén meggyőzően utal rá, hogy az új Petőfi-életrajz műfaji mintája
nem a 19. századi jellemábrázoló és fabulázó regény (mint mondjuk
Ferenczi esetében), hanem az 1960-as, 1970-es években virágzó
szociográfia. Némi megszorításokkal ezt is elfogadom. Csak akkor
szomorodom el kissé, amikor ő is bizonyos szociográfiai „rajzokból”
igyekszik levezetni Petőfi legfontosabb jellemvonásait. „Az életrajzíró
Kerényi legszembeötlőbb tulajdonsága az akríbia [’a legapróbb
részletekre is kiterjedő pontosság’]. [...] A családi háttér
szociografikus rajza után ezért hat megvilágító erejűnek egy ilyen
összegzés: ’Életkorából és a család életformájából következően [Petőfi]
nem lehetett tartósan tagja elsődleges közösségeknek (család,
faluközösség, vallási felekezet), ilyen mélykultúrája sem volt. Innen
kezdve új meg új másodlagos közösségekbe kellett beilleszkednie (iskolai
osztály, katonai egység, vándorszínész-társulat, szerkesztőség), a maga
helyét újra meg újra kiharcolnia, egyedül hozott apró döntéseiért
egyedül vállalnia a következményeket. Ilyen helyzetben kétféle egyéniség
kialakulása prognosztizálható: vagy mindenkinek tetszeni, megfelelni
akaró, hajlékony személyiség válik belőle, vagy egy szabadságszerető,
öntörvényű, minden függéstől irtózó egyéniség, ami egyébként megfelelt a
kor, a romantika maga faragta embereszményének is.’”
Úgy érzem, e
tetszetős leírásból épp a valóságos élet „akríbiája” hiányzik. Olyan
események hanyagolódnak el benne, amelyek nélkül az egész konstrukció
elvont, „irodalom-geometriai alapvetéssé” válik. Mert egyszerűen nem
igaz, hogy Petőfinek csupán ötéves kora után, bizonyos „másodlagos
közösségekbe” kerülve kellett a maga helyét kiküzdenie és megtalálnia. A
megfelelni vágyás és a rossz függés már korábban súlyos problémát
okozott számára, ami a későbbi, másodlagos közösségekbeli viselkedését
is alapvetően befolyásolta és meghatározta.