←Vissza

Liget.org   »   2010 / 5   »   Szántó Gábor András  –  Petőfi mint életrajzi költő
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1970
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Akármennyit írtak is már Petőfiről, még mindig mintha valami titok lappangna ezen ’egyszerű’ költő körül.”
(Imre László)


Az előző számban a Petőfi „egyszerűségéről” szóló hiedelmeket igyekeztem cáfolni néhány vers felidézésével. Az István öcsémhez, a Kis menyecske..., a Megy a juhász... sorait olvasva úgy találtam, ezek a korántsem „komplikálatlan” vagy „idillikus” versek tulajdonképpen egy fiát és feleségét veszélyeztető, már-már „isteni” atyára utalnak. A harmonikus családi költészet mintaképeként emlegetett és tanított Petőfihez képest kissé meghökkentő volt a tanulság, és joggal vetette fel állításaim megalapozottságának, illetve a Petőfi-életrajzok hitelességének kérdését.
Mert hol van ilyen családját veszélyeztető, zsarnok atyáról szó a tankönyvekben, vagy akár a szakirodalomban? Bármennyire hihetetlen, néhány korábbi életrajz és kortársi dokumentum adatai és tanulságai hiányoznak a ma kanonizált pályaképekből. A kritika manapság Kerényi Ferenc műveit, a Petőfi Sándor élete és kora-t, valamint a Petőfi Sándor élete és költészete-t tekinti a költő leghitelesebb életrajzainak. Közülük az utóbbit maga a szerző nevezte költőnk „tüzetes életrajzának”, s e megállapításával szinte minden méltatója egyetértett. „Az első teljes Petőfi-monográfia”, „teljes és igen alapos áttekintés” – írta például Kálmán C. György. „Félbetört élet teljes rajza” – hangsúlyozta Márton László bírálatának már a címével is. „Olyan könyv, melyből Petőfi életéről mindent meg lehet tudni, amit érdemes” – jelentette ki Margócsy István, akit Orosz László, az idősebb pályatárs helyesbített: ez a mű „nemcsak azt tartalmazza, amit Petőfiről tudni érdemes, hanem mindazt is, amit másfél évszázad Petőfi-kutatása felhalmozott”. Két esztendeje, a tudós elhunytakor Kispálné dr. Lucza Ilona így jellemezte a tudományt ért veszteséget: „Dr. Kerényi Ferenccel megszűnt a Petőfi-kutatás. Nincs jelenleg olyan felkészült kutató, mint ő volt, nem tudni, akad-e irodalomtörténész, akit ez a magasra tett mérce nem riaszt el a folytatástól. A közhelyként emlegetett ’pótolhatatlan űr marad utána’ Kerényi Ferenc esetében a tények pontos megfogalmazása.” A gyász előtt fejet hajtva mégis azt javaslom: nézzük meg a költő gyermekkoráról és családjáról feljegyzett, de a mostani kánonból – a kutatást zavaróan – hiányzó értesüléseket.

*

Hogy az első, valóban teljességre törekvő és szakszerű Petőfi-biográfiával, Ferenczi Zoltán háromkötetes Petőfi életrajzával kezdjem (kiadták 1896-ban, Budapesten), bizony már ez is egy családjától „feltétlen engedelmességet” követelő és gyermekeivel „túlzó szigorral” bánó atyáról számol be. (Ma jószerivel csak a nagy, központi könyvtárakban és az interneten elérhető.) A kortársi visszaemlékezésekre támaszkodó szerző így mutatja be e „szilárd, daczos, hajthatatlan” férfiú viselkedését: „ha ellentmondásra talált, könnyen fölhevülő tűzzel, indulatosan beszélt. [...] Családjával szemben épen oly szigorú, mint a mily hajthatatlan s ellentmondást nem tűrő természetű volt [...] Fáradozásai tudatában családjától feltétlen engedelmességet kívánt.”
A gyermekeit szerető és mindig védelmükre kelő anya gyakran állt a „feldühösödött apa és gyermekei közé”, kivált midőn az „Sándort kitagadta, vagy midőn színésszé lett, s az apa megtiltotta, hogy valaha még küszöbét átlépje.” Ferenczi úgy véli, az atyai szigor e túlzásai végzetes hatással voltak Petőfi jellemének és sorsának alakulására: a tizennégy éves kamasz az aszódi megveretés után igazi zsarnoknak tekintette az őt megalázó apát, és megfogadta, hogy egész életében a zsarnokság ellen küzd: „Apja hirtelenkedő, indulatos bánásmódja a daczot, heveskedést, a gyors elhatározás készségét még növelte benne, s ezek életének nem egy fordulatán folytak be végzetszerű hatással.” [...] A színészségre áhítozó Sándort az Aszódra siető apa „keményen elverte. A büntetésből azonban kitetszik, hogy már ekkor nem bírta megérteni fiát, s ettől fogva több éven át tart köztük az idegenkedés: a fiú az iskolában börtönt, apjában zsarnokot lát, kitől szabadulnia kell. Az esemény annyira hatott rá, hogy 1847-ig sem bírta feledni, s Első esküm czímű költeménye erre az eseményre vonatkozik. [...]

Nagy és szent esküt mondtam börtönömben:
Hogy életemnek egy fő czélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.”


Vajon csak Ferenczi gondolta úgy, hogy az atyai önkény fontos szerepet játszott Petőfi zsarnokgyűlöletének és szabadságszeretetének kialakulásában? Korántsem! Hatvany Lajos, az Így élt Petőfi nagyszabású dokumentumgyűjteményének összeállítója és kommentálója, aki Gyulai Pál tanítványaként a költő szűkebb környezetéből is meríthette ismereteit, szintén e családi viszonyokból eredeztette a költő zsarnokellenességét: vö. „Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord jegyét [...] A házi zsarnok, aki a hatalmába került asszonyt megtöri, e zsarnokságát lehetőleg a gyerekeire is kiterjeszteni igyekszik. [...] Petrovics Istvánnak nem volt ebben az elégtételben része. Mert van úgy is, hogy az apai zsarnokság ellenállást fejt ki a fiakban. Így volt ez Sándor esetében, akiben az a sérelem, melyet rajta a házi zsarnok ütött, a zsarnokság gyűlöletét váltotta ki.” Fekete Sándor, a maiaknál átfogóbb szemléletű, de sajnos, befejezetlenül maradt életrajz szerzője, szintén úgy tartotta, hogy az apai nevelésnek lényeges szerepe volt a forradalmár Petőfi indulatainak formálásában: „a gyerek Petőfi dacossága nyilvánvaló kapcsolatban áll a kamasz lázadásával, majd a forradalmár indulataival. [...] az ’okoskodó’ gyerekét elhallgattató, ’mogorva’ Petrovics a természetes gyerek-dacosságnál erőteljesebb nyakasságot ’fejlesztett’ ki fiában. Petőfi ellenszegülő hajlama nem annyira ’apai örökség’, mint inkább az apai nevelés következménye.”
Hát Kerényi? Ő mit közöl e Petőfi jellemfejlődését tárgyaló koncepciókról és azok képviselőiről? Ferenczi életrajzáról elismeri, hogy „hosszú évtizedekre meg nem haladható, meg nem kerülhető alapműve lehetett a Petőfi-filológiának”, és Hatvany szöveggyűjteményét is „nélkülözhetetlen” műnek nyilvánítja. A szerzők koncepcióját azonban nem ismerteti. Miért? Mert meghaladhatónak, vagy netán megkerülhetőnek érzi azokat? Egyáltalán, milyen ismereteket ad a költő gyerekkoráról? Szépeket, amelyeket a versek alapján rekonstruál – a gyermek Sándorka elé táruló „alföldi táj végtelenségét”, a „Cserebogár, sárga cserebogár” nótát, a pocsolyába hajóként dobott dióhéjat, a szárnyukat próbáló gólyafiakat, a cigánykereket hányó szélmalom-vitorlákat és társaikat. Egy olyan csodás időszak jeleit, amelyet „békés-boldog gyermekévekként” határoz meg a szerző. „A békés-boldog kisgyermekkor mögött biztos, egyre erősbödő anyagi háttér állt” – tudósít a boldogság anyagi alapjairól. – Az otthon töltött első öt év után csupán az iskolaváltásokkal járó „gyakori környezetváltozás tette visszahúzódóvá, nehezen barátkozóvá az egyébként eleven gyermeket.” Később részletesebben is kitér erre a „környezetváltozási” teóriára, amelynek értelmében a gyermek Petőfinél csak ötéves kora – vagyis az 1828. évi, őszi beiskolázás – után zajlottak le igazán fontos, a felnőtt Petőfi jellemét meghatározó változások. „Az életkort nem lehet túlhangsúlyozni – figyelmezteti olvasóit –, a szülői háztól távolkerülő fiúcska már számos olyan személyiségvonást fejlesztett ki vagy erősített meg magában, ami a felnőtt Petőfit is jellemzi.”
Vajon miért kell ez a bűvös, ötéves korszakhatár? Hogy meggyőzőbbé tegye a másoknak megfelelés és a szabadságszeretet elvei között ingadozó Petőfi jellemének kialakulását. Az általa rajzolt házi béke és boldogság idilljéből ezt ugyanis nehezen lehetne megmagyarázni. Ehhez már egy gyermeket és embert próbáló társadalmi otthontalanság konfliktusaira van szüksége.
A könyvét méltató kritikusok joggal utalnak a szerző szociológiai közelítésmódjára. Mint Margócsy István találó és pontos jellemzésében olvashatjuk, Kerényit „az irodalomban is a társadalomtörténeti jelenlét” foglalkoztatta, „a műveknek történelemmel és életrajzzal való körülírása”. (Ez a „körülírás” szó igazi telitalálat!) Márton László szintén meggyőzően utal rá, hogy az új Petőfi-életrajz műfaji mintája nem a 19. századi jellemábrázoló és fabulázó regény (mint mondjuk Ferenczi esetében), hanem az 1960-as, 1970-es években virágzó szociográfia. Némi megszorításokkal ezt is elfogadom. Csak akkor szomorodom el kissé, amikor ő is bizonyos szociográfiai „rajzokból” igyekszik levezetni Petőfi legfontosabb jellemvonásait. „Az életrajzíró Kerényi legszembeötlőbb tulajdonsága az akríbia [’a legapróbb részletekre is kiterjedő pontosság’]. [...] A családi háttér szociografikus rajza után ezért hat megvilágító erejűnek egy ilyen összegzés: ’Életkorából és a család életformájából következően [Petőfi] nem lehetett tartósan tagja elsődleges közösségeknek (család, faluközösség, vallási felekezet), ilyen mélykultúrája sem volt. Innen kezdve új meg új másodlagos közösségekbe kellett beilleszkednie (iskolai osztály, katonai egység, vándorszínész-társulat, szerkesztőség), a maga helyét újra meg újra kiharcolnia, egyedül hozott apró döntéseiért egyedül vállalnia a következményeket. Ilyen helyzetben kétféle egyéniség kialakulása prognosztizálható: vagy mindenkinek tetszeni, megfelelni akaró, hajlékony személyiség válik belőle, vagy egy szabadságszerető, öntörvényű, minden függéstől irtózó egyéniség, ami egyébként megfelelt a kor, a romantika maga faragta embereszményének is.’”
Úgy érzem, e tetszetős leírásból épp a valóságos élet „akríbiája” hiányzik. Olyan események hanyagolódnak el benne, amelyek nélkül az egész konstrukció elvont, „irodalom-geometriai alapvetéssé” válik. Mert egyszerűen nem igaz, hogy Petőfinek csupán ötéves kora után, bizonyos „másodlagos közösségekbe” kerülve kellett a maga helyét kiküzdenie és megtalálnia. A megfelelni vágyás és a rossz függés már korábban súlyos problémát okozott számára, ami a későbbi, másodlagos közösségekbeli viselkedését is alapvetően befolyásolta és meghatározta.