←Vissza

Liget.org   »   2010 / 5   »   Kállay Géza  –  Hallotta a saját hangját – Kámán Balázs kötetéről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1968
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Restellem, hogy csak most mondom el, amit már régen kellene. Előbb szerettem volna, de mindig elfoglalt vagyok, és nem én osztom be az időmet. A teret sem, amelyben mozgok; hol itt, hol ott kell felbukkannom. Lakótelepi lakásokban, jómódúak és szegények nappalijában, halotti tort ülők ebédlőjében, kórházban, iskolában, dolgozószobában, ügyvédi irodában, autóban, vasúti kocsi vécéjében, Ork községben (a Polcs völgyében), a Parlamentben, tóparti faluban, utcán, parkolóban, oszlopok között, mintha a sztoában volnék: surranok… semmi kétség, láthatatlanul és hallhatatlanul, sőt, halhatatlanul. Legkedvesebb helyem egy térfigyelő kamerákkal felszerelt park padja volt, mert ott kivételesen láthatóként lehettem jelen, mint ember: szemüveges, vékonyka, nagyon sápadt öregasszonyként üldögélhettem, míg jó volt az idő, s nem volt más dolgom, mint dicsérni az ott játszó gyerekeket, figyelmesen hallgatni a felnőttek történeteit; meséltem, hogy nekem is meséljenek; bólogattam, tanácsot adtam, kellemeset és könnyen megfogadhatót. Egy napon azt hitték, meghaltam, pedig csak alakomat hagytam a padon, hunyt szemmel, tátott szájjal. Mennem kellett; újabb feladatot kaptam. Mi, angyalok nemcsak halandók nem vagyunk, hanem földi nevünk sincs; mondhattam volna valamit, hogy Klári, Márti vagy Ida néninek hívnak – az „Ida néni” akkori földi alakomra illett volna, de nem szeretem az Ida nevet. (Az Ide-Oda egyébként jobban illene rám). Inkább nem mondtam semmit. Természetes tehát, hogy „halálom” után nem találtak nálam iratokat, még bérletet sem (a szoknyámon sohasem volt zseb); angyalok csak akkor veszik igénybe a tömegközlekedést, ha ott kell megfigyelniük az embereket. Nem leselkedni akarunk, amiben a fölény fitogtatása rejlik, hanem reméljük, hogy így nőknek, férfiaknak, gyerekeknek, nagyon különböző sorsúaknak, filozófia-professzoroknak éppúgy, mint hajléktalanoknak, vénkisasszonyoknak ugyanúgy, mint kétgyermekes családanyáknak, makkegészségeseknek csakúgy, mint azoknak, akik tudják, hogy csak pár hónapjuk van hátra, felvillanhat valami magukról önmaguknak – láthatatlan jelenlétünk tapasztalatunk szerint segít nekik. Egyébként persze szárnyainkon szállunk, lebbenünk, surranunk ... saroktól sarokig, kapualjtól beugróig. Figyelünk, nézőpontunkat hol egyes szám első személybe, hol harmadik személybe téve, de legfőképpen hallgatunk, ám nemcsak odafülelünk, hanem meghallgatjuk azokat, akik magukban mondják végtelen monológjukat, mindenki a saját hangján, de nem hallja senki, csak mi és – belül – a beszélő maga. Mindez a mai Magyarországon, főként Budapesten – néha nevesítve: a Moszkva tér katlanjában, a Fillér utcá-
ban – történik, éppen most; igen: most is, folyamatos jelenben. Újra meg újra, kényszeresen ismételve, mindenki magának, szív- és agyrepesztően, agyrázkódás-szerűen. Mindenkinek van története – ettől ember; az angyaloknak sok történetük van: az embereké; többek között ettől angyal az angyal. Nekünk van – a közhiedelemmel ellentétben – a legnagyobb szívünk, csakhogy a miénk dobbanása végtelen számú, és az elménk is éles. Nem dicsekvésből mondom: ez adomány. Az is adomány, hogy az első és a harmadik személy mellett, amelyekből nézzük, hallgatjuk az embereket, vagy mintegy velük együtt beszélünk, képesek vagyunk a második személy szerepét is eljátszani, sőt, ez talán legfontosabb szerepünk. Mi vagyunk, akiknek a magányosok mondhatják, mert végső soron – mint közvetlenül a halál előtt, a végső soron – mindenki magányos; családoktól, rokoni- és párkapcsolatoktól, vagy éppen özvegységtől, kitaszítottságtól, gyilkos egyedülléttől majdnem függetlenül. Majdnem, mert az utóbbiak néha épp jobban bírják, megszokták; az előbbiek esetében az őket körülvevők sokszor csak mélyítik látszat és valóság különbségét, s így fájdalmasabb. (Vagy csak nekem jut mindig ennyi zaccos eset?) És az is igaz, hogy vannak, nagyon kevesen, akiknek igazi társaik, valódi barátaik vannak. De ők is, valamikor, átélték, illetve átélik majd a magányt: tudnak róla, különben nem tudnának örülni sem.
Az angyalokat néha „író”-nak és „olvasó”-nak is nevezik, persze csak ha megérdemlik. Író és Olvasó természetesen majdnem egy (egyébként egy posztmodern irodalomelmélet kurzusra betévedve is ezt hallottam – ez volt az egyetlen, amit értettem belőle). A láthatatlanság és hallhatatlanság az Olvasó számára is fontos, különben az eléje toluló, megfigyelt emberek szégyellnék, amit magukban beszélnek – sokszor maguk előtt is szégyellni kezdik, és elhallgatnak. Ekkor van ránk a legnagyobb szükség, bár bevallom, sokszor én is bénán csak tanúskodtam, dermedten álltam, mintha ragadozóval kerültem volna szembe. Ők meg mondják és mondják, s az én feladatom nemcsak az, hogy meghallgassam őket, hanem hogy minél pontosabban lejegyezzem, visszaadjam, hogyan mondják. Ezekkel a leírásokkal szigorúan elszámoltatnak minket, ezért elkészítésükhöz nagy tapasztalat szükséges, csak sok gyakorlattal sikerülnek, az adomány kevés. Itt kell a legerősebbnek lennem, mert nemegyszer szívesebben néznék én is másfelé, de nem erre kaptam megbízatást. Hanem például hogy leírjam, mit érez egy jól menő ügyvéd, amikor hajdani osztálytársa – értelmiségi, ráadásul gyerekgyógyász – arra kéri, találjon törvényt az ellen, hogy gyermekétkeztetési alapítványok óriásplakátokon kuncsorogjanak az adófizetők adójának egy százalékáért. Az ügyvéd: Legszívesebben pofon ütné. Elgáncsolná, vagy inkább valami örökre emlékezetes kellemetlenséget mondana neki. Mit mondjon? De az ügyvéd sem vizsgázott jól. Igazi válasza nem volt; magyarázkodni kezdett, és valahol, valamilyen fórumon le akarta járatni a gyerekgyógyászt, akit már az iskolában sem szenvedhetett: ezer az egyhez, hogy neki is vaj van a fején.
Vagy vegyük a három testvért. Felnőtt emberek, s mikor anyjuk meghal, egyikük „halotti torra” kényszeríti össze a családot, holott nem bírják egymást elviselni, a másik jelenlétét, szagát sem: Az ő szagát is nehéz elviselnem, a lakásában pedig még émelyítőbb az az édes tejszag. A testszagánál is émelyítőbb... Régi, gennyedt emlékek szakadnak fel a gyerekkorból: Biztosan büdöset hánytam, édes, meleg, a gyomromban már erjedő tejet. Az nagyon büdös. Annál nincs is büdösebb. Ha csak rágondolok, jön föl minden. Ági temetés utáni ebédje is. De mindenkinek megadatik a belső monológ joga: hat ember hat nézőpontból mondja el, mit érez, hogyan szenved, kiről mit gondol: Kinek volna jó, ha felhánytorgatnánk azt a sok rosszat... ömlene a szennylé…a keserű epe... jó, hogy nem kérdezi senki: szeretsz? ... jó, hogy senkinek sem kell válaszolni. Másikuk bevallja – persze ő is szigorúan magának –, hogy állását régen elvesztette, élettársa kidobta, annak pincéjében él, most az örökségben reménykedik: A vonat vécéjében eszembe jutott... nemcsak a kalauz miatt, Ági ebédjétől voltam rosszul... izzadtam, csupa lucsok az ingem, de az a hideg veríték ... mintha látnék belülre is, ahogy kilukad a gyomrom, és a hasamba folyik minden... a sok szar, amit magamba tömtem, kifolyik a hasamba...
Vagy vegyük Piroska történetét, aki harap: a farkas szerepét játssza modern meséjében. Bébiszitter egy jómódú családnál, vidékről jött, alig magasabb egy nyolcéves gyereknél, tele van kisebbségi érzéssel, de a gyerekek rajonganak érte, viszont a mama gyanakodni kezd, hogy meglopja őket, s – talán a gyanú miatt is – Piroska valóban tolvaj lesz. Végül a nyaralásból neki hozott ajándékot – kagylókat, tengeri „kincseket”, amiket az őt igazán szerető gyerekek gyűjtöttek – egy kő kíséretében odavágja a házajtóhoz, az apa utána rohan: a sarkon megfogta; „megőrült? hogy merte?” Piroska beleharapott a kezébe; „rohadék... engedjen... rohadék... talán rendőrt hív? ... hívjon... az becsületesebb, mint jóságoskodni... a felesége a legnagyobb rohadék... miért nem kérdezte meg, mire kell nekem a pénz?” A legszomorúbb, hogy a mama – hadd játsszam egy pillanatra az Olvasó szerepét is – az egész cirkuszt a gyerekei ellen rendezi anélkül, hogy észrevenné: nem jó anya, ő maga nem játszik a gyerekeivel, s végül is a családba hozott riválist állítja pellengérre.
Másutt egy varkocsba fogott, zselézett hajú kamasz már nem is szól: csak a metróajtóra köpött rózsaszín rágógumija mutatja, mit gondol a világról. Vagy itt van Tóni és Kata: hajdan boldog házasságuk megromlását egy diótörő művészi kivitelezésű bársonytokja szimbolizálja, egy másik házaspár elhidegülését – a nevüket nem sikerült megtudnom – a férfi rémálma jelképezi egy hajléktalanról, aki újra meg újra a vízhalál közelébe juttatja.
A legrémesebb talán a puffadt arcú, tésztás bőrű, májfoltos-csomós-dudoros kezű nő volt, aki nem szólt, csak burukkolt és sírt, s úgy maszatolta el magán a fekete szempillafestéket, a sötétlila ajakrúzst, a halványabb lila szemhéjpúdert, a homlokától a nyakáig kvarcosan csillogó krémet, mintha magát az életét, a létét akarta volna letörölni – a zápor cseppjei és a könnyei egybefolytak. Egy anya a lányát hívta: a tőle kapott telefonkártyának örülve mondta kagylóba bánatát, szemrehányásait, de a vonal túlsó végén már rég nem volt senki. Egy asszony sokáig ápolta a férjét, s a gyermekeitől távol, egy lakótelepi lakásban a saját hangját lassan elveszíti, és ahelyett hall mindenfélét... és azok a hangok nem kérdezik tőle, hogy kedvére valóak-e... ide tolakszanak, és nemcsak a fülébe, a szájába is; elemésztik az ő saját hangját. Nincs senki, akinek elmondhatná. Hát mondhatja-e valaki, hogy nincs ránk szükség?
A hajdani igazgatónak mindene megvan: laptopja, szép nyugdíja, (második) felesége, családja, csendes dolgozószobája: minden adott, hogy megírja emlékiratait, az 1968-as eseményekkel a középpontban, mégis csak közhelyszerű, száraz mondatokat billentyűzik a gépén, ennyire futja: épp csak írói tehetsége nincs, hogy méltóképp elmondhassa. A tanszékvezető filozófiaprofesszor, aki aznap reggel tudta meg, hogy gyógyíthatatlan beteg, a Parlamentben, a miniszterelnök által összehívott „szakértői gyűlésen” lesz rosszul: hozzászólását már fizikailag képtelen előadni; a többiek nem ülnek, lebegnek már mind a tojásban, a tojásos fényben, egyre lassabban, keskenyedve, szálasodva hajlonganak, rémület nélkül, lágyan. Átsiklanak – az embernek, azaz angyalnak az a benyomása, ez a valódi létformájuk, nem a szónoklat, a céltalan fecsegés, amelynek nyomán semmi sem születik.
A nagymamakorú öregasszony már a megkönnyebbítő sírást is elveszítette, mert érzi, hogy amit napközben csinál, meg amit álmodik, az mind egymásra rakódik, és a sírása – nem a könny, hanem a sírása – összeragasztja a rétegeket; mióta már, hogy a pép túlnőtte... nagyobb nála... a hatemeletes háznál is, amelynek első emeletén lakik. És annak a nőnek sem jobb a helyzete, akit megint egyes szám első személyben bírtam szóra: nincsen senki, akihez szóljak. Egyszer kiálltam az erkélyre, és belekiabáltam az éjszakába... csak kieresztettem a hangomat, de aztán bántam. Butaság volt ... ha bent nincs semmi... milyen hangok indulnak akkor?... nekem egyáltalán nem segített az a kiabálás ... mindig csak arra a semmire gondolok, hogy azért olyan szomjas a lelkem... közben ezt kérdezem magamtól, hogyan gondolhat semmire az ember, mikor semmit se lát... vagyis... hadd fejezzem be ...mondom, hogy ez nem az én műfajom... beszélni erről éppúgy hiábavaló, mint kiabálni éjszaka egy harmadik emeleti erkélyről... egy lakótelepen... és tudom, hogy mindentől még rosszabb...
Azért néha nekem jobb. A fiatalabbak és az igazán ünnepelni tudók körül még van remény. Egy szarkát ünnepelnek a távoli Ork községben, mesét mondanak a madárról, mesebeli vidéken, itt én magam vagyok az elbeszélő – bevallott szemtanú – egyes szám első személyben, itt jó érzés volt megpihenni. A metróbejáratnál – talán mert még nem szálltam alá az alagutak bugyrába – különös, eldönthetetlen nemű hajléktalan hajlong és kiabálja: Hallotta a jó hírt? Most vonjam le a következtetést, hogy ma már – a lökdösődő, személytelen tömegben – csak a bolondok boldogok? De ott vannak a még örülni tudó fiúk is: Zoli barátja, az ötödikes, aki szabályosan belebetegszik, amikor néhány hónapos önfeledt barátság után Zolit az anyja csak azért bünteti, kínozza, mert hajléktalan apjáról igyekezett gondoskodni (mert igenis az apja volt, még ha sokan kétségbe is vonták – én tudom). És az is biztató, hogy a magányos, „gonosz” öregember ellen a felnőttek hatására terveket kovácsoló „fiúbanda” egyik tagjának anyja szerint a barátságnál nincs jobb, és nem lehet elég fiatalon rákapni az ízére és eléggé kimeríteni. Van ilyen hang is. De ilyenkor sem érezhetem, hogy szabadnapos vagyok.
Nem lehet eléggé kimeríteni az emberi történeteket: a hallatlanul is hallott belső hangok mellé toluló könnyek, torokszorító pépek, a gégefőt mardosó nedvek, az öklendezésre kényszerítő, nyomorult, ki- és felkívánkozó, semmivé sűrűsödő-híguló iszonyat elbeszéléseit. Nekem az a dolgom, hogy mindezt átélve lássam, mindenkivel végigcsináljam, történetbe, történeten belüli dialógusba, lírai monológba, drámába oltsam, kimondatlanul is halljam, szólaltassam meg, sőt, hangosítsam és vetítsem ki, rögzítsem, tegyem kézzelfoghatóan valóságossá egyes szám első, második és harmadik személyben, váltogatva, kívül-belül, a határhelyzetekből indulva. S ha már közülük – és közülünk, író-olvasók közül – akár egyetlen egy is hallotta, akár egyszer is, a saját hangját – de tényleg az övét, amely mindenki másétól különböző, s amelyen át olyan sokszor felismerjük egymást –, már nincs hiába. Akinek kételye van, hogy beszámolóim valódi alakokról szólnak-e, azt arra kérem, ne engem szólítson fel, hogy bizonyítsam létezésüket, hanem maga bizonyítsa: ezek az alakok nem léteznek. Mert a szenvedésük, a fájdalmuk, a kétségbeesésük, a kilátástalanságuk – és ritka örömük – éppúgy létezik, ahogy a szenvedés, a fájdalom, a kétségbeesés, a kilátástalanság és az öröm maga, és ezek létét ember még nem kérdőjelezte meg.
Angyal pedig a legkevésbé sem.

 

Kámán Balázs: Zápor, könnyekkel