Restellem, hogy csak most mondom el, amit már
régen kellene. Előbb szerettem volna, de mindig elfoglalt vagyok, és nem
én osztom be az időmet. A teret sem, amelyben mozgok; hol itt, hol ott
kell felbukkannom. Lakótelepi lakásokban, jómódúak és szegények
nappalijában, halotti tort ülők ebédlőjében, kórházban, iskolában,
dolgozószobában, ügyvédi irodában, autóban, vasúti kocsi vécéjében, Ork
községben (a Polcs völgyében), a Parlamentben, tóparti faluban, utcán,
parkolóban, oszlopok között, mintha a sztoában volnék: surranok… semmi
kétség, láthatatlanul és hallhatatlanul, sőt, halhatatlanul.
Legkedvesebb helyem egy térfigyelő kamerákkal felszerelt park padja
volt, mert ott kivételesen láthatóként lehettem jelen, mint ember:
szemüveges, vékonyka, nagyon sápadt öregasszonyként üldögélhettem, míg
jó volt az idő, s nem volt más dolgom, mint dicsérni az ott játszó
gyerekeket, figyelmesen hallgatni a felnőttek történeteit; meséltem,
hogy nekem is meséljenek; bólogattam, tanácsot adtam, kellemeset és
könnyen megfogadhatót. Egy napon azt hitték, meghaltam, pedig csak
alakomat hagytam a padon, hunyt szemmel, tátott szájjal. Mennem kellett;
újabb feladatot kaptam. Mi, angyalok nemcsak halandók nem vagyunk,
hanem földi nevünk sincs; mondhattam volna valamit, hogy Klári, Márti
vagy Ida néninek hívnak – az „Ida néni” akkori földi alakomra illett
volna, de nem szeretem az Ida nevet. (Az Ide-Oda egyébként jobban illene
rám). Inkább nem mondtam semmit. Természetes tehát, hogy „halálom” után
nem találtak nálam iratokat, még bérletet sem (a szoknyámon sohasem
volt zseb); angyalok csak akkor veszik igénybe a tömegközlekedést, ha
ott kell megfigyelniük az embereket. Nem leselkedni akarunk, amiben a
fölény fitogtatása rejlik, hanem reméljük, hogy így nőknek, férfiaknak,
gyerekeknek, nagyon különböző sorsúaknak, filozófia-professzoroknak
éppúgy, mint hajléktalanoknak, vénkisasszonyoknak ugyanúgy, mint
kétgyermekes családanyáknak, makkegészségeseknek csakúgy, mint azoknak,
akik tudják, hogy csak pár hónapjuk van hátra, felvillanhat valami
magukról önmaguknak – láthatatlan jelenlétünk tapasztalatunk szerint
segít nekik. Egyébként persze szárnyainkon szállunk, lebbenünk,
surranunk ... saroktól sarokig, kapualjtól beugróig. Figyelünk,
nézőpontunkat hol egyes szám első személybe, hol harmadik személybe
téve, de legfőképpen hallgatunk, ám nemcsak odafülelünk, hanem
meghallgatjuk azokat, akik magukban mondják végtelen monológjukat,
mindenki a saját hangján, de nem hallja senki, csak mi és – belül – a
beszélő maga. Mindez a mai Magyarországon, főként Budapesten – néha
nevesítve: a Moszkva tér katlanjában, a Fillér utcá-
ban – történik,
éppen most; igen: most is, folyamatos jelenben. Újra meg újra,
kényszeresen ismételve, mindenki magának, szív- és agyrepesztően,
agyrázkódás-szerűen. Mindenkinek van története – ettől ember; az
angyaloknak sok történetük van: az embereké; többek között ettől angyal
az angyal. Nekünk van – a közhiedelemmel ellentétben – a legnagyobb
szívünk, csakhogy a miénk dobbanása végtelen számú, és az elménk is
éles. Nem dicsekvésből mondom: ez adomány. Az is adomány, hogy az első
és a harmadik személy mellett, amelyekből nézzük, hallgatjuk az
embereket, vagy mintegy velük együtt beszélünk, képesek vagyunk a
második személy szerepét is eljátszani, sőt, ez talán legfontosabb
szerepünk. Mi vagyunk, akiknek a magányosok mondhatják, mert végső soron
– mint közvetlenül a halál előtt, a végső soron – mindenki magányos;
családoktól, rokoni- és párkapcsolatoktól, vagy éppen özvegységtől,
kitaszítottságtól, gyilkos egyedülléttől majdnem függetlenül. Majdnem,
mert az utóbbiak néha épp jobban bírják, megszokták; az előbbiek
esetében az őket körülvevők sokszor csak mélyítik látszat és valóság
különbségét, s így fájdalmasabb. (Vagy csak nekem jut mindig ennyi
zaccos eset?) És az is igaz, hogy vannak, nagyon kevesen, akiknek igazi
társaik, valódi barátaik vannak. De ők is, valamikor, átélték, illetve
átélik majd a magányt: tudnak róla, különben nem tudnának örülni sem.
Az angyalokat néha „író”-nak és „olvasó”-nak is nevezik, persze csak ha
megérdemlik. Író és Olvasó természetesen majdnem egy (egyébként egy
posztmodern irodalomelmélet kurzusra betévedve is ezt hallottam – ez
volt az egyetlen, amit értettem belőle). A láthatatlanság és
hallhatatlanság az Olvasó számára is fontos, különben az eléje toluló,
megfigyelt emberek szégyellnék, amit magukban beszélnek – sokszor maguk
előtt is szégyellni kezdik, és elhallgatnak. Ekkor van ránk a legnagyobb
szükség, bár bevallom, sokszor én is bénán csak tanúskodtam, dermedten
álltam, mintha ragadozóval kerültem volna szembe. Ők meg mondják és
mondják, s az én feladatom nemcsak az, hogy meghallgassam őket, hanem
hogy minél pontosabban lejegyezzem, visszaadjam, hogyan mondják. Ezekkel
a leírásokkal szigorúan elszámoltatnak minket, ezért elkészítésükhöz
nagy tapasztalat szükséges, csak sok gyakorlattal sikerülnek, az adomány
kevés. Itt kell a legerősebbnek lennem, mert nemegyszer szívesebben
néznék én is másfelé, de nem erre kaptam megbízatást. Hanem például hogy
leírjam, mit érez egy jól menő ügyvéd, amikor hajdani osztálytársa –
értelmiségi, ráadásul gyerekgyógyász – arra kéri, találjon törvényt az
ellen, hogy gyermekétkeztetési alapítványok óriásplakátokon
kuncsorogjanak az adófizetők adójának egy százalékáért. Az ügyvéd:
Legszívesebben pofon ütné. Elgáncsolná, vagy inkább valami örökre
emlékezetes kellemetlenséget mondana neki. Mit mondjon? De az ügyvéd sem
vizsgázott jól. Igazi válasza nem volt; magyarázkodni kezdett, és
valahol, valamilyen fórumon le akarta járatni a gyerekgyógyászt, akit
már az iskolában sem szenvedhetett: ezer az egyhez, hogy neki is vaj van
a fején.
Vagy vegyük a három testvért. Felnőtt emberek, s mikor
anyjuk meghal, egyikük „halotti torra” kényszeríti össze a családot,
holott nem bírják egymást elviselni, a másik jelenlétét, szagát sem: Az ő
szagát is nehéz elviselnem, a lakásában pedig még émelyítőbb az az édes
tejszag. A testszagánál is émelyítőbb... Régi, gennyedt emlékek
szakadnak fel a gyerekkorból: Biztosan büdöset hánytam, édes, meleg, a
gyomromban már erjedő tejet. Az nagyon büdös. Annál nincs is büdösebb.
Ha csak rágondolok, jön föl minden. Ági temetés utáni ebédje is. De
mindenkinek megadatik a belső monológ joga: hat ember hat nézőpontból
mondja el, mit érez, hogyan szenved, kiről mit gondol: Kinek volna jó,
ha felhánytorgatnánk azt a sok rosszat... ömlene a szennylé…a keserű
epe... jó, hogy nem kérdezi senki: szeretsz? ... jó, hogy senkinek sem
kell válaszolni. Másikuk bevallja – persze ő is szigorúan magának –,
hogy állását régen elvesztette, élettársa kidobta, annak pincéjében él,
most az örökségben reménykedik: A vonat vécéjében eszembe jutott...
nemcsak a kalauz miatt, Ági ebédjétől voltam rosszul... izzadtam, csupa
lucsok az ingem, de az a hideg veríték ... mintha látnék belülre is,
ahogy kilukad a gyomrom, és a hasamba folyik minden... a sok szar, amit
magamba tömtem, kifolyik a hasamba...
Vagy vegyük Piroska
történetét, aki harap: a farkas szerepét játssza modern meséjében.
Bébiszitter egy jómódú családnál, vidékről jött, alig magasabb egy
nyolcéves gyereknél, tele van kisebbségi érzéssel, de a gyerekek
rajonganak érte, viszont a mama gyanakodni kezd, hogy meglopja őket, s –
talán a gyanú miatt is – Piroska valóban tolvaj lesz. Végül a
nyaralásból neki hozott ajándékot – kagylókat, tengeri „kincseket”,
amiket az őt igazán szerető gyerekek gyűjtöttek – egy kő kíséretében
odavágja a házajtóhoz, az apa utána rohan: a sarkon megfogta; „megőrült?
hogy merte?” Piroska beleharapott a kezébe; „rohadék... engedjen...
rohadék... talán rendőrt hív? ... hívjon... az becsületesebb, mint
jóságoskodni... a felesége a legnagyobb rohadék... miért nem kérdezte
meg, mire kell nekem a pénz?” A legszomorúbb, hogy a mama – hadd
játsszam egy pillanatra az Olvasó szerepét is – az egész cirkuszt a
gyerekei ellen rendezi anélkül, hogy észrevenné: nem jó anya, ő maga nem
játszik a gyerekeivel, s végül is a családba hozott riválist állítja
pellengérre.
Másutt egy varkocsba fogott, zselézett hajú kamasz már
nem is szól: csak a metróajtóra köpött rózsaszín rágógumija mutatja, mit
gondol a világról. Vagy itt van Tóni és Kata: hajdan boldog házasságuk
megromlását egy diótörő művészi kivitelezésű bársonytokja szimbolizálja,
egy másik házaspár elhidegülését – a nevüket nem sikerült megtudnom – a
férfi rémálma jelképezi egy hajléktalanról, aki újra meg újra a
vízhalál közelébe juttatja.
A legrémesebb talán a puffadt arcú,
tésztás bőrű, májfoltos-csomós-dudoros kezű nő volt, aki nem szólt, csak
burukkolt és sírt, s úgy maszatolta el magán a fekete
szempillafestéket, a sötétlila ajakrúzst, a halványabb lila
szemhéjpúdert, a homlokától a nyakáig kvarcosan csillogó krémet, mintha
magát az életét, a létét akarta volna letörölni – a zápor cseppjei és a
könnyei egybefolytak. Egy anya a lányát hívta: a tőle kapott
telefonkártyának örülve mondta kagylóba bánatát, szemrehányásait, de a
vonal túlsó végén már rég nem volt senki. Egy asszony sokáig ápolta a
férjét, s a gyermekeitől távol, egy lakótelepi lakásban a saját hangját
lassan elveszíti, és ahelyett hall mindenfélét... és azok a hangok nem
kérdezik tőle, hogy kedvére valóak-e... ide tolakszanak, és nemcsak a
fülébe, a szájába is; elemésztik az ő saját hangját. Nincs senki, akinek
elmondhatná. Hát mondhatja-e valaki, hogy nincs ránk szükség?
A
hajdani igazgatónak mindene megvan: laptopja, szép nyugdíja, (második)
felesége, családja, csendes dolgozószobája: minden adott, hogy megírja
emlékiratait, az 1968-as eseményekkel a középpontban, mégis csak
közhelyszerű, száraz mondatokat billentyűzik a gépén, ennyire futja: épp
csak írói tehetsége nincs, hogy méltóképp elmondhassa. A tanszékvezető
filozófiaprofesszor, aki aznap reggel tudta meg, hogy gyógyíthatatlan
beteg, a Parlamentben, a miniszterelnök által összehívott „szakértői
gyűlésen” lesz rosszul: hozzászólását már fizikailag képtelen előadni; a
többiek nem ülnek, lebegnek már mind a tojásban, a tojásos fényben,
egyre lassabban, keskenyedve, szálasodva hajlonganak, rémület nélkül,
lágyan. Átsiklanak – az embernek, azaz angyalnak az a benyomása, ez a
valódi létformájuk, nem a szónoklat, a céltalan fecsegés, amelynek
nyomán semmi sem születik.
A nagymamakorú öregasszony már a
megkönnyebbítő sírást is elveszítette, mert érzi, hogy amit napközben
csinál, meg amit álmodik, az mind egymásra rakódik, és a sírása – nem a
könny, hanem a sírása – összeragasztja a rétegeket; mióta már, hogy a
pép túlnőtte... nagyobb nála... a hatemeletes háznál is, amelynek első
emeletén lakik. És annak a nőnek sem jobb a helyzete, akit megint egyes
szám első személyben bírtam szóra: nincsen senki, akihez szóljak.
Egyszer kiálltam az erkélyre, és belekiabáltam az éjszakába... csak
kieresztettem a hangomat, de aztán bántam. Butaság volt ... ha bent
nincs semmi... milyen hangok indulnak akkor?... nekem egyáltalán nem
segített az a kiabálás ... mindig csak arra a semmire gondolok, hogy
azért olyan szomjas a lelkem... közben ezt kérdezem magamtól, hogyan
gondolhat semmire az ember, mikor semmit se lát... vagyis... hadd
fejezzem be ...mondom, hogy ez nem az én műfajom... beszélni erről
éppúgy hiábavaló, mint kiabálni éjszaka egy harmadik emeleti
erkélyről... egy lakótelepen... és tudom, hogy mindentől még rosszabb...
Azért néha nekem jobb. A fiatalabbak és az igazán ünnepelni tudók körül
még van remény. Egy szarkát ünnepelnek a távoli Ork községben, mesét
mondanak a madárról, mesebeli vidéken, itt én magam vagyok az elbeszélő –
bevallott szemtanú – egyes szám első személyben, itt jó érzés volt
megpihenni. A metróbejáratnál – talán mert még nem szálltam alá az
alagutak bugyrába – különös, eldönthetetlen nemű hajléktalan hajlong és
kiabálja: Hallotta a jó hírt? Most vonjam le a következtetést, hogy ma
már – a lökdösődő, személytelen tömegben – csak a bolondok boldogok? De
ott vannak a még örülni tudó fiúk is: Zoli barátja, az ötödikes, aki
szabályosan belebetegszik, amikor néhány hónapos önfeledt barátság után
Zolit az anyja csak azért bünteti, kínozza, mert hajléktalan apjáról
igyekezett gondoskodni (mert igenis az apja volt, még ha sokan kétségbe
is vonták – én tudom). És az is biztató, hogy a magányos, „gonosz”
öregember ellen a felnőttek hatására terveket kovácsoló „fiúbanda” egyik
tagjának anyja szerint a barátságnál nincs jobb, és nem lehet elég
fiatalon rákapni az ízére és eléggé kimeríteni. Van ilyen hang is. De
ilyenkor sem érezhetem, hogy szabadnapos vagyok.
Nem lehet eléggé
kimeríteni az emberi történeteket: a hallatlanul is hallott belső hangok
mellé toluló könnyek, torokszorító pépek, a gégefőt mardosó nedvek, az
öklendezésre kényszerítő, nyomorult, ki- és felkívánkozó, semmivé
sűrűsödő-híguló iszonyat elbeszéléseit. Nekem az a dolgom, hogy mindezt
átélve lássam, mindenkivel végigcsináljam, történetbe, történeten belüli
dialógusba, lírai monológba, drámába oltsam, kimondatlanul is halljam,
szólaltassam meg, sőt, hangosítsam és vetítsem ki, rögzítsem, tegyem
kézzelfoghatóan valóságossá egyes szám első, második és harmadik
személyben, váltogatva, kívül-belül, a határhelyzetekből indulva. S ha
már közülük – és közülünk, író-olvasók közül – akár egyetlen egy is
hallotta, akár egyszer is, a saját hangját – de tényleg az övét, amely
mindenki másétól különböző, s amelyen át olyan sokszor felismerjük
egymást –, már nincs hiába. Akinek kételye van, hogy beszámolóim valódi
alakokról szólnak-e, azt arra kérem, ne engem szólítson fel, hogy
bizonyítsam létezésüket, hanem maga bizonyítsa: ezek az alakok nem
léteznek. Mert a szenvedésük, a fájdalmuk, a kétségbeesésük, a
kilátástalanságuk – és ritka örömük – éppúgy létezik, ahogy a szenvedés,
a fájdalom, a kétségbeesés, a kilátástalanság és az öröm maga, és ezek
létét ember még nem kérdőjelezte meg.
Angyal pedig a legkevésbé sem.