Ma már csak híres-hírhedt Lear-adaptációja
kapcsán emlegetik nevét, de Nahum Tate korának elismert költője és írója
volt, olyannyira, hogy 1692-ben a koszorús költői címet is megkapta.
Számos eredeti, nagysikerű színpadi művet írt, a Brutus of Alba, or The
Enchanted Lovers [Az elbűvölt szerelmesek] címűt dolgozta át később
Henry Purcell operájának (Dido és Aeneas) librettójához. A színpadi
művek szakértőjeként több reneszánsz dráma adaptációját készítette el,
és úgy tűnik, munkásságából az utókort ez foglalkoztatja leginkább.
Átírta a II. Richárd-ot A szicíliai zsarnok [The Sicilian Usurper]
címen, a Coriolanus-t A hálátlan köztársaság [The Ingratitude of a
Commonwealth] név alatt, adaptálta Chapman és Marston művét, a Keletre
fel!-t [Eastward Ho!], és Webstertől a Fehér ördögöt [The White Devil].
Egy adaptációja sem hozott azonban olyan nagy és kitartó sikert, mint a
Lear király története [The History of King Lear], amelyet 1681-ben
fejezett be, és a 19. század közepéig Shakespeare tragédiája helyett
uralta a színpadokat melodramatikus-tragikomikus atmoszférájával, bolond
nélkül, szerelmi szállal, „happy ending”-gel, mindazzal, ami a kor
közönségének vonzó lehetett. Tate korában, a restauráció idején a
kritikusok és irodalmárok „nagyon is tudatában voltak a saját
neoklasszikus kifinomultságuknak. (...) A kor szövegkiadásai
Shakespeare-t a saját szintjükre akarták emelni szabályosság és decorum
terén”.
Tate a Lear király kiadásakor előszót, pontosabban ajánlást
írt a darabhoz Thomas Botelernek. A szöveg rövid, lényegretörő,
kiolvasható belőle a restauráció nézete az adaptációról, és különösen
érdekes információkhoz jutunk a darabról, mert Tate csaknem összes
motivációja elénk tárul. Érdemes közelebbről megvizsgálni:
Ajánlás Kiváló Barátomnak, Thomas Boteler nemesúrnak
Uram,
Természetes
joga van ehhez a műhöz, mert az Ön tanácsára próbáltam némi
változtatásokkal feltámasztani. Ilyen vakmerő vállalkozásra semmi nem
vehetett volna rá, csak az Ön rábeszélése és rajongásom Shakespeare
minden ránk maradt műve iránt. Előfordult, hogy a történet újraalkotása
nehéz feladatot rótt rám: a főszereplőknek karakterükhöz illő mondatokat
kellett kimondaniuk, amelyekhez nem találtam Szerzőmnél alapot. Lear
valódi és Edgar színlelt őrültsége olyan extravagáns természetű (ezt
másként nem tudom kifejezni), hogy nem születhetett volna máshonnan,
csakis a mi Shakespeare-ünk teremtő fantáziájából. A képi világ és
nyelvezet furcsa és meglepő, mégis kellemes és találó, s bár tudjuk,
hogy senki, csakis Shakespeare formálhatta ezeket a képzeteket, mély
megelégedéssel tölt el a tény, hogy az adott mondanivalót máshogy nem
lehetett volna kifejezni a világon. Kérdésére felelve, az egész művet
egy halom ékkőhöz tudnám hasonlítani, melyek nincsenek felfűzve,
megcsiszolva, ám rendezetlenségükben is oly megrendítőek, hogy hamarosan
felismertem: igazi kincs van a kezemben. Jó szerencsémnek köszönhetem,
hogy kiutat találtam a történet szabálytalan és valószínűtlen
szerkezetéből az egész művön átívelő szerelmi szál formájában Edgar és
Cordelia között, akik az eredetiben egy szót sem váltanak egymással. Ez
teszi valószerűvé az első színben Cordelia közönyét és apja
szenvedélyességét. Magyarázatot ad Edgar álca mögé bújására is:
nemeslelkű tetté válik, ami azelőtt kisstílű, az életét mentő
menekülésnek tűnt. A történet hangulata így egyértelműen emelkedettebbé
vált, és alkalom adódott egy-két új szín megírására, melyek (talán) több
sikert, mint érdemet hoznak majd. Ez a módszer szükségszerűen oda
vezetett, hogy a történetet az ártatlanul szenvedők diadalával zárjam:
másképpen a színpadot holt tetemekkel kellett volna túlterhelnem, ami
sok tragédia végét nevetségessé teszi. De nem kis félelem töltött el e
vakmerő lépés miatt, míg ki nem derült, hogy a közönség jól fogadta a
változtatásokat; és ha ez az olvasót nem győzné meg, olyan tekintélyt is
idézhetek, akinek bizonyosan hisz:
„Nem könnyű vállalkozás egy
tragédiát boldog véggel zárni, hiszen életben tartani nehezebb, mint
ölni: a tőr és a mérgezett kehely mindig készenlétben áll, de az írótól
sokkal több művészi erő és helyes ítélőképesség szükségeltetik, és az
előadás során is sok gyötrelemmel jár, hogy a cselekmény a végső
kétségbeesésig fokozódjon, és azután valószerű történésekkel mégis
minden jóra forduljon.” (Dryden úr előszava a Spanyol Szerzeteshez.)
Még egy okból szabadkoznom kell: kissé régies kifejezéseket használtam a
darab legújabb részeiben is. Bevallom, egyrészt alkalmazkodni próbáltam
íróm stílusához, hogy a jelenetek illeszkedjenek a darabba, másrészt
közelíteni akartam a szöveget a megjelenített időhöz és személyekhez.
(...) Sok hibát látok a következő oldalakon, és kétségem sincs afelől,
hogy Ön még többet talál; mégis, olyan sokra tartom barátságunkat, hogy
az egész művet Önnek nyújtom át ajándékként, és maradok baráti
tisztelettel alázatos szolgája:
N. Tate
A szövegből
először a Shakespeare-re vonatkozó megjegyzéseket és elszólásokat
érdemes kiemelni: amikor ezek a sorok születtek, Shakespeare személyét
már bizonyos fokú rajongás vette körül (korabeli források arról
számolnak be, hogy Tate maga is a hódolók közé tartozott), ám világosan
észlelhető az odaadás és a mély tisztelet mellett a „javító” szándék,
ami a zseni tévedéseinek szól. Shakespeare költői zsenialitását Tate az
őrület-jelenetek kapcsán említi meg, szuperlatívuszokban beszél „a mi
Shakespeare-ünk teremtő fantáziájáról”, és ebben a többes szám első
személyű birtoklásban a személyes rajongáson túl már az angol nemzeti
költőzseni el- és felismerését láthatjuk. Shakespeare képei furcsa,
meglepő, kellemes és találó jelzőket kapnak, és a kezdeti lelkesedésből
arra következtetnénk, hogy Tate változtatásként némi csiszolgatásra és
egy-két mondat beékelésére szorítkozik. A főszereplők karakteréhez illő
sorok beírásáról olyan szerényen és érintőlegesen beszél Tate, mintha
mennyiségben és minőségben csekély lenne a változtatás mértéke. Ez
azonban korántsem igaz.
Tate hírhedt és sokat idézett gondolata,
hogy Shakespeare Lear-jét egy halom csodaszép, de felfűzetlen és
csiszolatlan ékkőhöz hasonlítja. A nyelvi, stilisztikai „csiszolgatás”
tehát nem elég, a kép eleve jelzi: ahhoz, hogy ékszerré válhasson a mű,
Shakespeare ékköveit fel kell fűzni, azaz szükséges a szerkezet teljes
átalakítása. Azt gondolhatnánk, az „ékkövek” csiszolgatása és sorba
rakása, és egy-két plusz gyöngyszem beiktatása (az új sorok formájában)
elég lehetne, de Tate ekkor veti fel legizgalmasabb ötletét: a szál,
amire felfűzi majd az ékköveket, hogy rendet tegyen a darab minden
szintjén, a szerelmi szál Cordelia és Edgar között. Tate (és más
korabeli kritikusok) számára problémát jelentett Cordelia modora. A
restauráció konvenciói szerint a lány viselkedése az első jelenetben nem
méltó egy úrinőhöz, túl nyers és teljesen indokolatlan. A szerelmi szál
szerkezetileg és tematikusan is telitalálat, mert nemcsak motivációt
biztosít Cordelia számára („a tiltott románc beékelése .... új belső
vívódást teremt az apja iránti szeretet [és engedelmesség] és a szerelem
érzése között”), hanem erősíti a fő- és a mellékszál kötelékét is: a
testi, öncélú és tobzódó kapcsolat Edmund és a nővérek között méltó
ellenpontot kap Cordelia és Edgar tisztának ábrázolt szerelmében,
ráadásul a két mellékszál az egymásra találó szerelmesekkel végül össze
is fonódik.
Mindebből még nem következik, hogy a darab tragikus
végét át kell alakítani, de Tate szükségszerűnek látja, hogy a darab
„emelkedettebb hangulatát” boldog véggel zárja, és a költői
igazságszolgáltatás hatalmas erejével megjutalmazza a jókat, és
megbüntesse a gonoszokat. A boldog (de legalábbis megnyugtató,
kiegyensúlyozott) végkifejlet nem csak Tate darabjára jellemző: „míg a
Shakespeare-darabok sokszor ellentmondásokkal és antiklimaxszal érnek
véget, az adaptációk végződéseiben minden befejezett: a
cselekményszálakat elvarrják, a szereplőket kiházasítják vagy
meghalasztják, és így a darab erkölcsi üzenete bizonyosan célt ér.”
A
jó és a rossz harca mindig a zárójelenetekben jut a csúcspontra. Bár
szenved a tisztesség és a jóság, a gonosznak menthetetlenül bűnhődnie
kell. A „költői igazságtétel”-ként ismert elvet a legkorábbi
adaptációkban is alkalmazták (bár a restauráció korában maga a kifejezés
még nem volt általános), és legtöbbször arra törekedtek, hogy a darab
végén a jó győzedelmeskedjen. A hírhedt „happy ending” Tate Lear
királyában nagyszerű példa a költői igazságtétel működésére és
működtetésére, ráadásul a boldog végkifejlet szépen illeszkedik a
történethez. Ha belegondolunk, az eredeti Shakespeare-darab vége tűnik
természetellenesnek, hiszen minden adott a boldog végkifejlethez: Lear
és Cordelia kibékülnek, a gonoszok megbűnhődnek. A teljes döbbenet
erejével hat, hogy Cordeliát nem sikerül megmenteni a haláltól. Ahogyan
Nuttall fogalmaz, „Shakespeare destrukív energiáinak maximumát
mozgósította, amikor [a krónikákban is győztes] Cordelia győzelmét
vereséggé formálta.” Tate ragaszkodása a boldog végkifejlethez tehát nem
is olyan botrányos, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Több mint
valószínű, hogy Shakespeare minden forrástól eltérő és minden addigi
tragédiánál sokkolóbb zárójelenete az Erzsébet-kori közönségnek éppúgy
szokatlan és döbbenetes volt, mint a „happy ending” a
Shakespeare-szöveget ismerő és shakespeare-i fordulatokat váró nézőnek.
Számos kritikus szerint Shakespeare tragikus végkifejlete túl kegyetlen,
nem színpadra való, és ráadásul történetileg sem hiteles. Ezért
támogatta Tate verzióját 1765-ben Samuel Johnson is, aki Tate-hez és más
restaurációs szerzőkhöz hasonlóan a költői igazságszolgáltatást
juttatta volna érvényre minden drámában. A zárójelenet elemzése a
későbbi kritikákban is kulcsfontosságú marad, ám Johnsontól eltérően a
legtöbb értelmezés Shakespeare tragikus fordulata mellett teszi le a
voksot, különböző okokat és motivációkat keresve és találva Shakespeare
döntése mellett. A romantika korára már egyértelműen kárhoztatták Tate
eljárását, William Hazlitt és Charles Lamb botrányosnak tartja Tate „jó
szerencsével” megtalált változtatásait (a szerelmi szálat és az abból
születő boldog végkifejletet), és az utókor az ő véleményüket fogadta
el.