Tétova tételek az értelmiség lehetőségeiről

„A történelem tanúsága szerint soha véresebb uralmi idő¬szakok nem voltak, mint amikor valami filozófusok vagy irodalmárok kezébe hullott a hatalom”.
Rotterdami Erasmus

1./ Ideologikus diktatúrák után vagyunk. Szerencsésnek nem mondható nemzedékem kettőt is átélt belőlük. A 20. században. Amit még most is oly nehéz „múlt” századnak neveznem. Nehéz, mert még nem szoktam meg. És nehéz, mert nem vagyok egészen biztos benne, hogy valóban elmúlt. Nem tudom: mettől meddig tartott. Biztos, hogy nem 1901-ben kezdődött. És biztos, hogy nem 2000-ben végződött. Gyanítom, hogy 1870-ben vagy 1914-ben kezdődött, és még nem végződött. De hagyjuk ezt, most inkább az ideologikus diktatúrákról. Az elsőről, ami ’19-ben alapozódott, és a Horthy-rendszeren át a nyilas rémuralomba torkollott. A másodikról, ami ’45-ben alapozódott, és a Rákosi-rendszeren át a bolsevista rémuralomba torkollott. Mindkettő filozófusok vagy irodalmárok kiagyalta ideológián nyugodott. Csak más volt felépítésének mozgásiránya. Az első eleve kultúra- és emberellenes volt. És ősi faji-törzsi indulataihoz csinált magának elméletet vagy elméletparódiát. A második nem volt eleve kultúra- és emberellenes. De nagy elméletét elméletparódiává süllyesztette. És ehhez csinált magának új osztály-réteg indulatot. Mindkettőt megszenvedte a társadalom. Egyénileg és közösségileg, anyagilag és szellemileg, gazdaságilag és erkölcsileg. Máig nem hevertük ki a pusztítást. Részletei ilyen-olyan törénelmi utójátékokban most is kísértenek.
2./ Ez vezet el Thomas Mann valaha sokat idézett szellemesen bölcs paradoxonához. Az erkölcsileg könnyű és nehéz korszakokról. Hogy a kemény diktatúrában világosan elválik a jó és a rossz. Ezért könnyű dönteni az elfogadásról vagy elutasításról. Tehát a kemény diktatúra erkölcsileg könnyű korszak. Hogy a puha diktatúrában homályosan összekeveredik a jó és a rossz. Ezért nehéz dönteni az elfogadásról vagy elutasításról. Tehát a puha diktatúra erkölcsileg nehéz korszak. Nos, a második ideologikus diktatúra puhán végződött. Vagyis erkölcsileg nehéz volt. A puha diktatúra – több lépcsőben megkötött kiegyezések után – megenyhült társadalmi közhangulatot hozott létre maga körül és tekintélyes értelmiségi holdudvart. Ebben feledésbe merült, hogy miképpen is volt a negyvenes évek végén az első hatalommegragadás. És miképpen is volt az ötvenes évek végén a második hatalommegragadás. Hogy e megenyhült társadalmi közhangulat és tekintélyes értelmiségi holdudvar az ötvenhatos elesettek és kivégzettek vérének, az elmenekültek és bebörtönzöttek sorsának árán jött létre. De létrejött. És benne viszonylag széles rétegek éltek viszonylag oly magas színvonalon, mint előtte sohasem. Továbbá senki sem kérdezte már: az egykori tiszta forradalomban mennyi volt a nem tiszta, valóban ellenforradalmi elem.
3./ A rendszerváltás táján és utána az irodalom és általában a művészet körül összesűrűsödtek az irodalmár- és esztéta-illúziók. Hogy az irodalom és a művészet végre autonóm, azaz önmaga lesz. Önmagán nyugszik. Nem szolgál semmilyen önmagán kívüli összefüggésrendszert. Maga szabja meg mozgástörvényeit, irodalmi-művészi minőségeit. Feloldódik a régi, történelmi-társadalmi szükségszerűségeken nyugvó kényszer. Hogy a jó irodalom és művészet a rossz politika helyére lép. Helyette mutat irányt. Legalábbis rossz lépéseit jó lépésekre váltja. Igaztalanságait igazságokká korrigálja. Mert a rossz politikát jó politika váltja fel. Ami nem szorul az irodalom és művészet ellenőrzésére vagy gyámkodására. Így válik az irodalom és művészet nemcsak szabaddá, de magasabb rendűvé is. Autonóm létében kifejlődnek saját, létét meghatározó, önálló minőségei. Az illúziók sűrűsödése teljesen természetes folyamat volt. Önmaga létét és lehetőségeit kereste bennük a megváltozott helyzetben – kötelező határozatok és követendő irányelvek megszűntével – az önmagát felszabadultnak érző irodalmi-művészeti tevékenység. Csakhogy e felszabadultság mámorában öszekeveredtek a fogalmak. A politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és művészet politikája is. Az irodalom és művészet mellett, amit a politika inspirált, a politika, amit az irodalom és művészet inspirált.
4./ Nem tagadom, nem lelkesedtem. Az illúziókat nem osztottam. Boldog megvalósulásukban nem hittem. Pontosabban: megvalósulásuk boldog voltában is kételkedtem. Erre legalább négy okom volt. Először is: nem hittem a megváltozó politika egyértelműen jó, azaz üdvözítő jellegében. Annál inkább nem, mert látható volt: a megváltozó politika eszméit nem a reményteljes jövőből, hanem a reménytelen múltból meríti. Vagyis az ideologikus diktatúrák valamely fázisának eszményítéséből. Másodszor: nem hittem a tisztán önmagára támaszkodó, azaz teljesen autonóm művészet lehetőségeiben. Mert úgy gondoltam, az irodalom és művészet társadalmi jelenség. Teljesen autonóm mivoltában is az. Igy a benne létrejövő esztétikai minőségek is azok. Alkotójuk az alkotásban önmaga társadalmi mivoltát reflektája. Befogadójuk a befogadásban önmaga társadalmi mivoltát reflektálja. Harmadszor: majdnem teljes ízlésvilágom a társadalom konfliktusrendszeréhez erősen kötődő irodalmon és művészeten formálódott. Attól elszakadni nehezen tudtam. Negyedszer: a váteszi magatartást csak magas esztétikai rang esetében toleráltam, de a művészi elkötelezettség nagy alkotásait a legtöbbre értékeltem. Különösképpen a fejlődésükben késleltetett kelet- és közép-európai társadalmak esetében. Ahol a társadalmi fejlettség alacsony szintjét az irodalmi és művészeti fejlettség magas szintje kompenzálta.
5./ Mindenképpen egyértelművé vált az értékek megőrzésének értelmiségi hivatása. Csakhogy a második ideologikus diktatúra összeomlása után bonyolult dilemma vált láthatóvá. Hogy mi is valójában a megőrzendő érték. Ugyanis a két ideologikus diktatúra összeomlása kétszer változtatta meg az értékfogalmak körüli előjeleket. Az értéktelent vagy értékellenest értékké deklarálva, az értékeset értéktelenné vagy értékellenessé degradálva.
Mindez nem okozta, de megindokolta vagy szentesítette a társadalmi tudatban kiéleződő értékválságot. E válságban végbement egy furcsa folyamat. Nevezetesen, hogy a világnézetében konzervatív politikai jobboldal a pozitív értékeket kisajátította. Erkölcsben, gondolkodásban, hagyományban, magatartásban, miközben az akkor még igen tekintélyes költő-esszéista újra kimondhatóvá avatta az antiszemitizmus gyűlöletet keltő sztereotípiáit és a cipollai képességekkel rendelkező önjelölt népvezér idegenszívűnek minősítette az őt nem követőket. Meg elővarázsolta a történelem legsötétebb szakaszát idéző politikai alvilágot. Érdemes azonban emlékeztetni Illyés Gyula tanulságos megjegyzésére. Az általa annyi tudással és szenvedéllyel képviselt negyvennyolcas hagyományokat valaki baloldali hagyományoknak minősítette. Mire Illyés azt válaszolta: úgy gondolja, azok nemzeti hagyományok. Talán ezt kellene a hagyományok értelmezésénél továbbgondolni.
6./ E kisajátításból következik az ideológiai bűnbakképzés több fázisban is makacsul visszatérő önfelmentő gesztusa, amely a 20. század nemzeti katasztrófáiért a mindenkori politikai baloldalt igyekszik felelőssé tenni. Pedig nem az okozta e nemzeti katasztrófákat. Két alkalommal is a katasztrófák megtörténte után került hatalomra. ’18 őszén és ’45 tavaszán. Vagyis Trianonért és a megismételt Trianonért nehezen tehető felelőssé. Gondoljunk csak bele! Évszázadokon át és a kiegyezés után, amikor a nemzetiségi kérdést és a nagybirtokok kérdését nem tudták megoldani, nem a baloldal vezette az országot. És e két megoldatlanság robbant először az első, másodszor a második katasztrofális világháborús vereség után. És nem baloldali kormányzás vezette bele az országot egyik világháborúba sem. Amikor a Monarchia megtámadta Szerbiát, és Magyarország megtámadta a Szovjetuniót. Egyik háborúban sem nyerhetett semmit, de rengeteget veszíthetett. Igaz, ’18 őszén és ’45 tavaszán a baloldal ölébe hullott a hatalom. De akkor már csak a halottakat kellett eltemetni és a romokat eltakarítani. Ezért még egy politikai rendezvény öngerjesztő hangulatában sem lehet jó lelkiismerettel megkockáztatni, hogy a baloldal, amikor csak tehette, mindig rátört a nemzetre. Ilyet valószínűleg Cipolla sem mondott volna. Igaz, nem volt pártvezér Magyarországon.
7./ Ám a magyar baloldal a bűnbakképzés álságos vádjait nagyrészt magára veszi. Ebből következik a defenzív csapda. Amibe fokozatosan becselezte magát. Vagy legalábbis hagyta magát becselezni. Ebben nem lehet támadni, csak védekezni. Nemigen lehet vitatkozni, csak szégyenkezni. Lehet szégyenkezni Kun Béláért. Amikor a kemény jobboldal Szálasi Ferencért sem szégyenkezik. Netán Károlyi Mihályért, amikor a kemény jobboldal Bárdossy Lászlóért sem teszi. Vagy hallgatni Jászi Oszkárról. Amikor a kemény jobboldal most készül Gömbös Gyulát szentté avatni. Fel kellene végre e tetszhalott baloldalt támasztani. De ehhez program kellene. Karakterisztikus baloldali program. Például a gazdaság számára. Ami egyeztethető egy liberális programmal. De nem téveszthető össze vele. Amely piacgazdaságra épül, de túl van az „eredeti tőkefelhalmozás” vadkapitalizmusán. A szakemberek legalább Keynes óta tudják, hogy a folyamatokba szabályozóan bele lehet nyúlni. Nem szakemberek legalább Röpke óta sejtjük, hogy a folyamatokat lehet fékezően-támogatóan humanizálni. No meg fejlettebb szociális érzékenységre lenne szükség. Felkészültebben törődni a nagyvárosi hajléktalanokkal és a faluvégi cigánysorok elesettjeivel. És megkockáztatom: a határon túli magyarság szociális és kulturális gondjait nem szabad átengedni a jobboldali pártvezérek hatalomra kacsintó demagógiájának.
8./ Aztán jött a rendszerváltozás. Senki sem volt felkészülve rá. Az egyik oldalon folytatni szerettek volna egy régi rendet és azt védő politikát. A másik oldalon felújítani szerettek volna egy még régibb rendet és azt védő politikát. Egy pontban volt tragikomikus egyetértés. Vissza kell térni oda, ahol a század tragédiái megfogantak. Vagyis az első világégés elé. Ahol megkezdődött a véres újrafelosztás. Csakhogy e helyzetet senki se látta a régi világ baljós végpontjának. Inkább az új világ boldog kiindulópontjának. Emlékszem a történésznek kitűnő, politikusnak kevésbé kitűnő közszereplő szomorkásan előadott jóslatára. Elérkezünk az ezredfordulóhoz is, mire Ausztriát utolérhetjük. Nos, túl vagyunk az ezredfordulón, és nem értük utol. Ám megtanulhattuk volna azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus. Ne legyünk rá büszkék: nekünk mindkettőből kijutott. Galbraith csodálkozott rajtunk, egyszerre önállóvá lett közép-európai országokon. Hogy nem találtunk ki örökölt adottságainkhoz lehetségesen jó, új modellt. Inkább visszahátráltunk egy biztosan rossz régihez. Nos, nem találtunk ki újat, visszahátráltunk a régihez. Lelkünk rajta.
És mit tehet mindezek ismeretében az írástudó? Babitsra gondolok, ő mondta, hogy legalább fel kell mutatni az értéket, meg kell nevezni az értéktelent: „inkább illik az írástudóhoz a világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlanul áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.”