←Vissza

Liget.org   »   2010 / 5   »   Levendel Júlia  –  Robbanhatott volna
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1962
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Mindenki a fényképeit mutogatta. Egyre fenyegetőbb volt a diavetítés veszélye. Mindenki meg akarta mutatni a maga képeit, de nem akarta megnézni a másokét.”
Agatha Christie


Hogy gondolhatta akár egy pillanatig is: bárkinek segít az efféle múltidézés?! Micsoda bárgyúság volt! Még önmagának sem tudja megmagyarázni, miért javasolta a negyed század utáni találkozót. És éppen ő!, mikor ki nem állhatja a buzgólkodást. Jó pár szervezővel, elszánt emberiség-boldogítóval akadt dolga – na, ő nem tartozik közéjük. Akkor meg mit akart? Megszánta azt a két szerencsétlent? Vagy inkább eluralkodott rajta a szégyen, amiért kevésbé szerencsétlen náluk? Sőt, egyáltalán nem szerencsétlen. Él, mozog-e bárhol szerencsésebb ember? Csak az lehetett: lelkifurdalása támadt, és igyekezett valahogy hozzájuk idomulni – legalább ne tűnjön ki közülük. De reménytelenül kitűnt. Mondhatott volna aztán a vacsoraasztal mellett akármit magáról... nem mondott szinte semmit. Minek jöttek el, ha a puszta léte is ingerlő nekik?! Hallotta a ketyegést a saját testében, pontosabban a nyelőcsövében – robbanhatott volna. Tulajdonképpen megúszták, pedig mind a hat egykori osztálytársából sütött felé a legrosszabbfajta irigység: gyűlölködés inkább. Pár szót makogott csak, feleslegesen – látszott, hogy mindent tudnak róla, vagyis amit és amennyit tudnak, bőven elég nekik, még sok is. Túl sok. Nem kérdezték, mennyi ideig marad, vagy itthon dolgozik-e eztán, azt sem, milyen filmet forgat, milyen szerepben látható legközelebb – semmi szokott bárgyúságot. Lehet, hogy összebeszéltek és leckéztetni próbálták? Az anyját meg, szegényt, ő intette le, valahányszor mesélni kezdett. Sajnálta az anyját, jobban, mint a hülye, savanyú, egykori osztálytársait, de azért újra és újra megakasztotta, hagyd ezt, anyu!, vagy el ne meséld... mindenki tudja!; közben eszébe jutott, megkeresték-e ezek a nők az elmúlt években az ő egyedül élő anyját, s ha találkoznak, rendesen köszöntik-e; később elfelejtette firtatni, bár az anyja úgysem panaszkodna, és lehetetlen kiszedni belőle az igazságot. Szegény mindenkinek örül, aki valamilyen kapcsolatban van vagy valaha volt vele, és sohasem hinné el, hogy létezik rossz kapcsolat. Elvakultan büszke az egyetlen lányára, hallani se akar arról, hogy más máshogyan érezhet – de nem is kell meghallania; minek? Sajnálta nagyon, ahogy kapkodta ide-oda a tekintetét – úgy örülök, hogy az osztálytársaiddal emlékezhetünk azokra az időkre! –, hálálkodott, amiért jó étvággyal eszik a főztjét – ki tudja már, milyen régen csináltam ilyen töltött borjút... meg a többit is... nagyon régen, ugye?... régen lehetett, ha most elő kellett vennem a receptkönyvemet... vagy nem is tudom... talán megöregedtem... Mindenki hallgatott erre, még ő sem tudott kipréselni magából egyetlen tiltakozó mondatocskát sem. Mióta hazajött, azon rágódik, hogyan csalhatná el az anyját orvoshoz. Négy hónapig nem látta, és közben hirtelen megöregedett, valahogy összezsugorodott. Tétován mozog, észre sem veszi, hogy neki-nekitámaszkodik a falnak, az ajtófélfának. Kínlódva ráncolja a homlokát, hunyorog – nem kellene szemüveget hordanod? –, és valahogy elvékonyodott a hangja is. A közelsége meg gyötrelmes, annyira erős, savanyú a testszaga. Az ajándékba hozott parfüm semmmit nem segít. Eddig sikeresen tűrte az ölelését, feltűnés nélkül vett nagy levegőt, mintha vízbe ugrana, lemerülne – mi jó származhat abból, ha megvizsgálják és megmondják: menthetetlen? Orvos nélkül is látható, hogy a sír szélén tántorog. Érzi belül, így van: már menthetetlen – és nem az ő hanyagsága vagy késedelmeskedése miatt. Vannak gyógyíthatatlan betegségek, nem tehet arról, hogy az anyja megbetegedett. Hiába néznek úgy rá, mint egy gyilkosra. Ez nevetséges. Nyilvánvaló, hogy ezek a nők csak kapaszkodóra szorulnak, szeretnék kipányvázni a boldogtalanságukat meg az irigységüket – ennyi az egész. Találniuk kell valami magyarázatot, miért nem vitték semmire. De nem sétál a csapdájukba, nem mentegetőzik, meg sem próbálja elmagyarázni, miért dolgozik folyamatosan külföldön. Nem csak azért, mert több lehetősége adódott. Nem csak azért. Különben az anyja örült legjobban a sikereinek. Nagy ország, nagyobb közönség, mondogatja – ő pedig az első német szerződése óta ezerszer ajánlotta, lakjon nála vagy a közelében, maradjon vele néhány hónapra, próbálják meg; azt nem és nem. Kényszeríteni kellett volna? Felnőtt ember csak maga döntheti el, hol és hogyan akar élni, ezt mindenkinek illik tiszteletben tartani. De mit is csinálna Németországban vagy másutt az ő anyja? Nem beszél németül, így még dicsekedni se tudna, pedig akármilyen magának való, szeret beszélni, naphosszat képes locsogni a semmiről, csak legyen kinek. Nagyon örülök, hogy együtt láthatom magukat! Ez nem is remélt öröm... Angéla, ugye, maga elköltözött?... jó messzire, de aztán visszajött... visszahúzta a szíve, és most ugyanabban a gimnáziumban tanít?... a régi helyen?... Szívesen fogadták... gondolom... és van kollégája, aki tanította hajdan?... az mulatságos... Klárika meg végig az önkormányzaton dolgozott, igaz? Soha nem is volt más munkahelye... igen, tudom, előbb tanácsnak nevezték... de az elnevezésen kívül minden a régi, és Marcsi... szólíthatom most is Marcsinak?... maguk már biztosan nem emlékeznek arra, hogy a szóbeli érettségijük idején amolyan kis büfét rendeztem be, és három napig drukkoltam... mindannyiukért. Így, ahogy mondom, mindannyiukért... Muszáj volt szólnia, leállítani akkor is, nehogy kinevessék az anyját ezek az otromba nők. Mert képesek kinevetni vagy lesajnálni, ő pedig mit csináljon a vendégeivel? Mégiscsak a vendégei...

Volt néhány rettenetes pillanat, a botrány az asztal körül ólálkodott, már a bőrömet horzsolta, kénfüstös szagától fulladozva köhögtem... bocsánat... elnézést, Manyi néni persze nem vette észre, az egész kínos estéből éppen a kínt nem érzékelte; igyon egy korty bort... vagy hozok tojáslikőrt... nekem a legjobb ilyen félrenyelésnél... máskor is... csak egy gyűszűnyi tojáslikőr... megnyugtatja a nyelőcsövet, a gyomrot... Ahogy sietősen felállt, indulni akart, elszédülhetett, mert két kézzel a széke támlájába kapaszkodott, a világhíresség lánya meg úgy nézett rám, mintha elgáncsoltam volna. Sejtelmem sincs, miért terelt össze minket Andi, hogy jutott eszébe éppen most – unatkozott? hencegni akart a sikereivel? És végképp nem értem, miért fogadtam el a közvetített meghívását. Angelának megmondhattam volna az igazat: egyetlen porcikám se kívánja a szűk körű találkozót. Ez eleve nem lehet olyan semleges összejövetel, mint egy étteremben vagy az iskolában; ha vendég vagyok, nem mehetek el bármikor, és valamennyire viselkednem kell. Nekem meg nincs szükségem viselkedés-gyakorlatra. Persze nem akadékoskodtam Angélának – hiába, hogy osztálytársak, majdnem barátnők voltunk... csak voltunk, régen... az elmúlt, most a fiam osztályfőnöke, és akárhogy is, ez megváltoztatta a hangot közöttünk, tudod, hogy a régi ismeretség miatt nem kivételezhetek Zoltánnal... neki ártanék, ha más mérce szerint értékelném... ezt tavaly türelmesen meghallgattam, aztán bőgtem egy sort, tehetetlenül ütöttem a falat, és lecsillapodva hiába borogattam mindenféle langyos löttyel a kezemet, napokig mozdítani se bírtam. Csináltam ilyet máskor is, volt hogy fejjel mentem az ajtónak, berúgtam egy üveget... csupa hülyeség... de egyedül vagyok a kamasz fiammal, senkitől nem várhatok segítséget... legalább ne leckéztessen senki. Elküldtem volna Angélát akkor... oda, szó szerint, de éppúgy meghunyászkodtam, mint most, amikor felhívott, hogy képzeljem, egy hétig itthon van Andrea, a mamájánál lakik, és sokkal kedvesebb meg természetesebb, mint azelőtt, és annyira kérte, hogy találkozzunk. Állítólag megígértette, hogy nekem is szól – nem kérdezhettem, hogy „csakugyan”? Vagy „el is higgyem, hogy emlékszik a nevemre”? Angélát mégiscsak megigézte Andi hírneve, a fiamtól tudom, hogy a mi egykori gimnáziumunkban, méghozzá az igazgatói szoba és a tanári közötti falon, a legfeltűnőbb helyen van egy tábla az iskola büszkeségeinek fényképeivel, és hogy Andrea fotója is ott díszeleg. Angéláé vagy az enyém persze nem – érthető, minden jöttment nem lehet az iskola büszkesége; úgy éreztem, mindannyiunknak a legsimább, ha kérdés és ellenkezés nélkül beleegyezem: jó, találkozzunk Andinál; vacsorára?, legyen. Mindannyian egy-egy üveg vörösbort vittünk, szerintem már ez idétlenség, legalább erről egyeztettünk volna. Mi a fenét csinál Manyi néni hat üveg vörösborral?! Mindegy, nem az én dolgom. Őszintén szólva annak idején kifejezetten utáltam Andit. Sohasem voltunk barátok – sikerült talán átszíneznie a múltat?, vagy egyáltalán nem emlékszik rám, Angéla ajánlgatott neki, ő meg ráhagyta... persze, hívjon engem is... mit számít?! akárkit... Elfogadtam, hogy ne külön-külön állítsunk be; az iskola előtt találkoztunk, onnan öt perc gyalog Manyi néni lakása; ezek úgy vihogtak a rövid úton, mintha tizenhét évesek volnának. Hahó, gondoltam, nem vettétek észre, hogy eltelt egy kis idő, ne csináljunk magunkból bohócot!, de nem lógtam ki közülük, igyekeztem mindenben lépést tartani; örömködjünk, úgy legyen! Még Márta is nevetgélt – nem is értem, hogyan felejti el a Down-kóros gyerekét, meg hogy a férje hamar megunta az egészet, és lelépett, még rendes tartásdíjat sem ad; nem tudom, hogyan kacarászhat így bármin, bárhol; de neki legalább az anyja besegít. Egyszer volt csak, hogy mégis megsajnáltam Andit, mikor meghalt az apja; harmadikosok voltunk, még nem tudhattam, hogy anyám egy esztendő múlva halott lesz. Az osztályunkban sokan elvált szülők gyerekei voltak, de talán Andi lett először árva – én meg másodikként. Manyi néni addig is agyonkényeztette, de mikor megözvegyült – hány éves lehetett?, valamivel több, mint anyám, de nem sokkal több, mint most mi... –, onnantól teljesen Andinak, csak őérte élt, ezt mindenkinek el is mondta. Nem csoda, ha imádata tárgya gyorsan elmenekült, és szemernyi kedve sem támadt az anyaságra... Az érettségi után nemigen találkoztunk már vele, de azért láttuk, hogyan indul a karrierje – gyomorforgató volt –, és tudtam, hogy a nyilatkozatainak tizede sem igaz. Még az apja korai halála sem viselte meg... semmi, mert csak saját magával törődött. Mindig csak magával. Életemben nem láttam hozzá hasonlóan önző embert! Fogadok, hogy ha Manyi néni egyszer ápolásra szorul, azonnal bedugja valami intézetbe, és közben szirupos interjúkat ad a bulvárlapoknak, megmutatja a könnyeit is, csak el ne maszatolódjon a sminkje! Azon a rövid gyalogúton, és náluk, az ünnepélyesen terített asztal mellett kerültem Angélát... valamikor úgyis kiböki, hogy vigyem el Zolit másik iskolába... Inteni fog? Egy szóra félrehív? Andiéknál kevésbé kínos neki, mint a fogadóóráján... de nem sürgethettem, bár jobb lett volna túlesni... mintha ő is kerülte volna a tekintetemet. Szerintem kiügyeskedte, hogy ne mellettem, de ne is szemközt üljön... nem értettem, mit akar... végül csak el kell nyöszörögnie: többet nem tehet... találjak ki valamit, valami formális indokot... akár betegségre hivatkozva halasszon egy évet Zoli... az iskola nem jelenti, hogy kábítószerezett és drogot árult... a passzivitásnál többet ő nem tehet... ez is kockázatos, az állásával játszik... nem falazhatna kábítószer-ügyben, de miattam... Iszonyúan féltem, hogy ha félrehív és elmondja, megütöm... hiába készülök türelemre és némaságra, ráordítok, „hát ne falazz... jelentsd föl... tessék! Úgy kell a hátrányos helyzetű fiataloknak meg az anyjuknak!... jelentsd föl... az apád is feljelentette az apámat... ezt remekül csináljátok!” Végül csaknem két órát ültem Andrea vacsoraasztalánál; amikor fuldokolva köhögtem, és Manyi néni tojáslikőrrel kínált, mind felém fordultak, de különben mintha ott se lettem volna. Elsőként jöttem el, és a lépcsőházukban hálát adtam... kinek?... legalább nem robbantottam. Nem is robbant semmi... túlságosan élénk a fantáziám.
Érkezésünkkor Andrea mindannyiunkat megcsókolt, sorban álltunk az előszobájukban a csókjáért, akárha szentelt ostyára várnánk. Jó szagú volt a parfümje – önkéntelenül kalkulálgattam, vajon egy heti fizetésemnél többe vagy kevesebbe kerül az a két csöpp, amit magára spriccelt –, farmernadrágot és csíkos pólót viselt, platinaszőke haját kislányosan lófarokba fogta – sokkal fiatalabbnak látszott, sok-sok évvel fiatalabbnak akármelyikünknél; a homályos előszobában az első ránézésre még azt sem lehetett észrevenni, hogy elhasznált és szétmart a bőre a rengeteg festéktől.