←Vissza

Liget.org   »   2010 / 5   »   Kállay Géza  –  A képbe helyező szerkezet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1956
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Tény, és örömteli tény, hogy a tényfékező szó egyszerre jelent fény-képet és a fényképezőt, valamint, hogy a fénykép tényeket állít meg. Lehet, hogy be is állít, de – talán a hölgyet kivéve, aki a lófuttató kerítéséhez mosolyogva támaszkodik és néz szembe a lencsével, háttérben egy lóval – a mai napra nem jutott mesterségesen komponált kép, ahol a felvétel alanyai tudtak volna róla, hogy lencsevégre kerülnek. A több száz szereplő – akik akkor (főként a verseny izgalma miatt) az „egység” benyomását keltették – most a fotókon szétszórtan mutatkoznak; képbeli fontosságukat a lencse iránya és a felvételkészítő hozzájuk mért távolsága határozza meg. Mivel a képeken majdnem mindenki néz valamit (főként a lovakat, de egymást is), folyamatosan néző-látó embereket látunk, akik tekintetében viszontláthatjuk saját fénykép-tanulmányozásunkat is. Nézésünk tehát ma elsősorban nézésre vetül, ami rögtön felveti a kérdést, hogyan és mit veszünk észre, mikor nézünk, és a hogyan és a mit hogyan függ össze. Bizonyosnak látszik, hogy mindig valahogyan látjuk a mit: már a válogatás (hogy épp mit örökít meg a filmszalag) egyszerre szűkít és kizár, de fókuszál és figyelmet is terel. A mai képek azt sugallják, hogy itt a fényképész „egy akart maradni a sok közül”, azt kapta lencsevégre, amit bárki láthatott, aki akkor és ott körülnézett. A fotós például nem nagyította fel egy ló farát, egy katonatiszt kitüntetését, egy hölgy kalapját, pedig ez már az akkori technikával is lehetséges volt. Ahogy filmet is forgathatott volna, de így az állóképek rögzítenek, méghozzá hétköznapi helyzeteket – már amennyire egy lóverseny hétköznapi alkalom – és (elsősorban a megszokott távolságok, a felnagyítás, illetve a „nagytotál” hiánya) a tényszerűség benyomását keltik, épp mert mindenki áll: „állapotban van”, két mozdulat „között”, papírra téve, örök-mereven. A mit a fényképen tény, sőt, elemi tény: az állapotszerűség, a merevség csodálatosan tudja a fényképnézőt rábeszélni arra, hogy egyenesen a helyzetre, itt a sok ember egymáshoz képest vett távolságaira, a köztük megfigyelhető viszonyokra ügyeljen, hogy egyszerűen: nézzen és lásson, ahelyett, hogy – mint én most – reflektáljon arra, hogy néz és lát. A reflexió, a nézés „ellenőrzésének”, „újralátogatásának” és „újralatolgatásának” (természetesen nézéssel végrehajtott) vége pedig gyakran az érzékekbe – jelen esetben a szembe – vetett hit megrendülése; kételkedés abban, hogy biztosan jól látom-e, amit látok, és azt látom-e, amit más. Nem sokkal azelőtt, hogy ezek a fényképek készültek, Heidegger (1927-ben, a Lét és időben) és Wittgenstein (1921-ben, a Tractatusban), két amúgy végletesen különböző felfogású, de egyformán új korszakot nyitó filozófiai műben tüntetően nem elemzik az érzékszervek és a dolgok viszonyát. Mintha maguk is fényképek (tényfékező fényképezők) volnának, mindketten úgy gondolják, hogy a tény, a tény felvétele, számbavétele azáltal történik meg, hogy egyszerűen ránézek, és látom, amit látok. Mert ha ebbe a folyamatba visszaiktatjuk az érzékszerveket – például a szemet – s ezek megbízhatóságát, elkezdődik a filozófusok kedvenc játéka, a kételkedés. Nem érzet-adatokat, alakokat, színeket, foltokat (egy kis fehéret, egy kis feketét, egy kis kerekséget stb.) és más egyebeket látok – mondja Heidegger –, amelyekből, mint a kirakós-játékban, összerakom pl. egy cilinderes – egyébként roppant ellenszenves – úr alakját, hanem rögtön és egyben egy – ellenszenves – cilinderes urat látok, vagy egy szép és szimpatikus ifjú hölgyet, aki a kerítésnek támaszkodik. És Wittgenstein sem ejt egyetlen szót sem érzékszervekről, az azokat ért ingerekről, az ingerek valahogyan „mentális képpé” válásáról: a Tractatusban is azáltal keletkezik egy-egy tény, hogy bennem rögtön egy egész kép alakul ki egy-egy helyzetről (pl. két egyenruhás katonatiszt beszélget, a háttérben emberek, lépcső, népes lelátó); egy tény attól van, hogy én ránéztem és felfogtam. A 2.141. paragrafus ki is mondja: „A kép tény”. Ez a „képelmélet” alapja a Tractatusban, ami állítólag akkor ötlött fel Wittgensteinben, mikor azt olvasta, hogy egy közlekedési baleset bírósági tárgyalásán úgy igyekeztek a sofőr, illetve az áldozat felelősségét megállapítani, hogy egy terepasztalon pici autókkal és figurákkal újrajátszották az eseményt, gondosan mérve az autó kanyarodási szögét, az elütött – sajnos, babakocsis – gyalogos átkelési irányát stb. Mert fénykép nem készült az eseményről, különösen nem felülről készült fényképsorozat, amelyből a mozgásokat rekonstruálni lehetett volna. Igen, a fénykép kicsinyített modell, egyfajta térkép – sőt, szó szerint tér-kép, tény-kép – is. És a világ Wittgenstein szerint nem dolgok, hanem tények összessége (1.1.) Minden dolog (személy) eleve valamilyen tényben van, a tény legfontosabb eleme pedig épp a formája, szerkezete, azaz a tényben szereplő dolgok viszonya: a dolgokat összetartó, de nem „ragasztószerű”, tehát nem anyagi természetű, „szubsztanciális”, mégis látható megannyi „szál”: az „elöl” és a „hátul”, a „jobbra” és „balra”, a „közel” és „távol”. De mindez nem lenne, ha – például én – nem látnám e „szálakat”; én, aki megint térviszonyokkal vetülök a képre és a képbe. A Képbe Helyező Szerkezet bármiféle „szubsztancia” nélküli térviszony, forma; ha tetszik: „puszta levegő”, és mégis a legfontosabb; a Képbe Helyező Szerkezet nem más, mint a kép formája, szerkezete. Az ábrázolás formája azonban – figyelmeztet Wittgenstein – maga a nézőpont, mivel a kép mindig és szükségszerűen „kívülről” ábrázolja azt, amit épp ábrázol: tehát kívülről helyez belülre. Ebből az is következik, hogy a kép képes hűen vagy hamisan ábrázolni, amit ábrázol (2.021). És hogy hűen vagy hamisan, az már valóban magyarázat kérdése.
Sőt, már a két katona képe, a mosolygó hölgy, vagy a cilinderes úr puszta lefényképezése lehet „tendenciózus”, jó- vagy rosszindulatú, például mindenkit le lehet kapni legelőnyösebb vagy legkevésbé vonzó pillanatában. De a tényekben, a fény nélkül érzékelhetetlen képekben, amelyeket egyszerűen látok, mindig van valami csökönyösen egyszerű, magától értetődő, elemi, és – kövessük Wittgensteint – ez az elemiség a képek és tények egybeeső logikai formájából ered. S a formát látjuk, ott van; a forma „kijelenti”, „felmutatja” önmagát, még ha látszólag láthatatlan is.

A lóversenyt ábrázoló Hórusz-fotók galériája