←Vissza

Liget.org   »   2010 / 5   »   Horgas Judit  –  „Cölöpöket kell leverni” – beszélgetés Kádár András Kristóffal, a Magyar Helsinki Bizottság alelnökével
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1954
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A „cigánybűnözés” kifejezéssel szembeni kifogásainkat sokan félreértik, még azok is, akik a cigányság integrációjával foglalkoznak. Gyakran vetik szememre, hogy valamiféle politikai korrektséget kérünk számon, ami csupán az elkendőzés eszköze, és annyi az eredménye, hogy nem lehet normálisan beszélni a problémákról. De ennél sokkal többről van szó: a kifejezés azt sugallja, hogy bizonyos cselekményeket azért követnek el a tettesek, mert cigányok, tehát az etnikum és a bűnözési hajlam között összefüggés van. A móri bűntény kapcsán például senki nem mondja, hogy az magyarbűnözés volt, mert nem feltételezünk összefüggést a móri bűnözők etnikai hovatartozása és az elkövetett cselekmény között. Nem beszélünk sváb bűnözésről, ha történetesen német származású személy az elkövető. Pásztor Albert miskolci kapitány kijelentése ezért elfogadhatatlan. Egy sajtótájékoztatón elmondta, hogy a megelőző hónapokban minden rablást roma származású személyek követték el. Mindkét politikai oldalról többen úgy értékelték, hogy a rendőrkapitány csupán tényeket közölt. Elképzelhető, hogy az elkövetők valóban romák voltak, bár nem világos, honnan tudta ezt Pásztor Albert, hiszen ilyen adatgyűjtés jelenleg hivatalosan nem lehetséges, és valószínűtlennek tartom, hogy a kihallgatás során mind a nyolc elkövető fontosnak tartotta elmondani, hogy cigány. De ha feltételezzük, hogy mégis rendelkezésére állt az információ, akkor is baj van a kiemelésével. Pásztor Albert nem azt mondta, hogy milyen érdekes: valamennyi elkövető nyáron született, vagy 180 és 185 centi közötti a magasságuk. Kiemelte az elkövetők egyik tulajdonságát, nyilvánvalóan azért, mert valamilyen összefüggést látott az adott tulajdonság és az elkövetett cselekmény között.
1995 körül Csepeli György és munkatársai azt vizsgálták, mennyire előítéletesek a magyar rendőrök. A megkérdezett rendőrök közül nagyon sokan úgy vélték, a romák vérében van a bűnözés. Úgy tűnt, rendőri körökben markánsan megjelenő vélemény, hogy az etnikum és a bűnözési hajlandóság összefügg. 2005-ben a TÁRKI az igazoltatásokkal összefüggésben végzett kutatást. Nyolcvan rendőrrel készült mélyinterjú, ami statisztikailag nem túl sok, de a korábbi álláspontok változatlanságára utal, hogy a rendőrök közel fele fejtett ki hasonló nézeteket. A rendőri vezetők erre gyakran azt mondják, a rendőrség sem jobb, mint a társadalom egésze. Ez igaz, de úgy vélem, amikor rendőrként lépnek fel, a személyes előítéleteik, a sztereotip meggyőződéseik nem játszhatnak szerepet. Az igazoltatás azért jó terepe a vizsgálódásnak, mert Magyarországon rendkívül lazán van szabályozva. Korábban úgy szólt a törvény szövege, hogy azt igazoltathatja a rendőr, akinek a személyazonosságát meg kell állapítania. De hogy miért kell megállapítani, nem írta körül. A mostani megfogalmazás valamivel szigorúbb: akkor lehet igazoltatni, ha a közrend, közbiztonság védelme érdekében, bűnüldözési, bűnmegelőzési célból vagy egyéb érdek miatt kell megállapítani a személyazonosságot. Ez még mindig nagyon tág, így az igazoltatási adatokon lemérhető, ha a rendőr előítéletek alapján cselekszik. Mindannyiunknak vannak előítéletei bizonyos csoportokkal szemben, nekem is, csakhogy én nem bilincselhetek meg senkit, nem használhatok lőfegyvert. A rendőrség az állami erőszakmonopólium letéteményese, ezért elengedhetetlen, hogy a rendőrök munka közben készség szinten vissza tudják fojtani előítéleteiket. Az már valóban magánügyük, hogy otthon, a vasárnapi tyúkhúsleves mellett mit mondanak, mit gondolnak.
A Helsinki Bizottság 2007–2008-as kutatásának1 eredménye szerint egy romának háromszor több esélye van az igazoltatásra, mint a nem romának. Ugyanakkor ezek az igazoltatások nem hatékonyabbak, mert szinte ugyanolyan százalékban (19%) követi őket valamilyen intézkedés, mint a nem romák esetében (18%). Ez azért érdekes, mert sok rendőr elismeri, hogy több cigányt állítanak meg, de azzal védekeznek, hogy a cigányok gyakrabban követnek el jogellenes és jogsértő cselekedeteket, és így a rendőri időt, energiát hatékonyabban lehet kihasználni. Ha cigányt állítanak meg, nagyobb az esélye, hogy körözött személyt vagy jogsértőt fülelnek le. A kutatásunk alapjául szolgáló, ezt cáfoló adatokat a rendőrség maga gyűjtötte. A rendőrség és a cigányság közti, amúgy is feszült viszonyt az előítélet tovább élezi. Ha egy romát lépten-nyomon igazoltatnak, erősen csökken a rendőrségbe vetett bizalma, és ez a rendőrség munkáját is hátráltatja: ellenséges közegben nehezebb a bűnüldözési, közrendvédelmi feladatokat ellátni.
A magyar jog jelenleg nagyon megnehezíti a fellépést a közösség elleni izgatás ügyeiben. Hagyományosan kétféleképpen kezelhető a gyűlöletbeszéd: büntetőjogi vagy polgári jogi úton. A közösség elleni izgatás a Btk-ban szereplő tényállás, amely büntethetővé teszi a nagy nyilvánosság előtt tett, valamely társadalmi csoport elleni gyűlöletre uszító megnyilvánulásokat. Ha szigorúan nyelvtani szempontból értelmezem a törvényt, azok a kijelentések büntethetők, amelyek célja, hogy egy társadalmi csoporttal szemben heves negatív érzelmet váltsanak ki. A jogalkalmazás azonban – többek között az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseire hivatkozva – jelentősen feljebb tolta a büntethetőségi küszöböt: a szankcionáláshoz nem elég a negatív indulat kiváltása, az is szükséges, hogy a kijelentés az erőszak közvetlen és konkrét veszélyét hordozza magában. A joggyakorlat tehát – a szólásszabadság védelmére hivatkozva – csak szűk körben és rendkívül ritkán alkalmazza ezt a törvényt.
A jogalkalmazás elbizonytalanodásának, szűkítő értelmezésének negatív következményei világosan érzékelhetőek, mert a jogalkalmazók akkor sem folyamodnak a közösség elleni uszítás tényállásához, amikor nem csupán az erőszak veszélye áll fönn, hanem maga a konkrét erőszak is bekövetkezett. A 2008-as melegtüntetésen résztvevők megtámadása után a Társaság a Szabadságjogokért feljelentést tett az interneten megjelenő felhívásokkal kapcsolatban, amelyek a tüntetés előtt a felvonulás megzavarására buzdítottak. A rendőrség eleinte úgy vélte, nem valósult meg bűncselekmény, és csak ügyészi utasításra folytatták a nyomozást. Az ügyben a mai napig nem történt előrelépés, holott az esemény lassan két éve történt.
Polgári jogi vonalon személyiségi jogi per indítható a méltóság megsértése miatt. Ha konkrétan azonosítható személlyel kapcsolatban teszek becsületsértő, gyalázkodó kijelentést, minden további nélkül beperelhet. Ha egy egész csoportról nyilatkozom így, tehát nem X. Y.-t, hanem például a szemüvegeseket becsmérlem, a formális logika alapján nyilvánvaló, hogy az adott csoporthoz tartozók személyükben is érintettek, akkor is, ha konkrétan nem lettek megnevezve. A bírói gyakorlat azonban ezt a lehetőséget elveti, arra hivatkozva, hogy személyiségi jogi pert csak az indíthat, aki személyében azonosítható. Amikor ifj. Hegedűs Lóránt a „galíciai jöttmentek”-re tett dehonesztáló kijelentéseket, és felszólította a többségi társadalmat, hogy rekessze ki őket, egy holokauszt-túlélő személyiségi jogi pert indított ellene. Első fokon meg is nyerte, mert a bíróság úgy találta, bár ifj. Hegedűs Lóránt általában beszélt egy csoportról, minden tagjának megsértette a méltóságát, ezért az egyének ugyanúgy felléphetnek jogaik védelmében, mintha konkrét személyekről tette volna a kijelentést. A másodfokú bíróság azonban elbuktatta az ügyet, azzal indokolva, hogy a felperesnek nincs kereshetőségi joga, azaz nem perelhet. Egy kollégiumi állásfoglalásra hivatkoztak, ami a sajtóperekkel kapcsolatos. Eszerint, aki nem azonosítható a sajtóközlemény szövegéből, nem indíthat keresetet. Csakhogy a sajtóperek a jó hírnévvel függnek össze. A jó hírnévhez való jog csak mások összefüggésében értelmezhető, hiszen a hírnevem lényeges eleme, hogy mások mit gondolnak rólam. Ezért helyénvaló, hogy ha a sajtóközleményből nem vagyok azonosítható, tehát a hírnevem sem sérülhet, akkor ne is perelhessek. Itt azonban nem erről van szó, hiszen a pert indító holokauszt-túlélőnek nem a jó hírneve sérült, hanem a méltósága. Úgy érzem, téves jogalkalmazásról van szó, ami elzárja a polgári peres eljárás lehetőségét. Attól tartok, a jogalkalmazók igyekeznek elkerülni az ilyen kényes, nehéz ügyeket. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy nem is perelhet az illető, mint belebocsátkozni annak elemzésébe, hogy az adott kijelentés sérti-e az emberi méltóságot, illetve meddig terjed a szólásszabadság.
Ebben a kontextusban értelmezendő a Magyar Helsinki Bizottság fellépése a kiskunlacházai polgármester ellen. Egy kislányt megerőszakolt és megölt valaki, és a másnap rendezett, elvileg az erőszak ellen szóló demonstráción Répás József polgármester kifejtette, hogy elege van a roma erőszakból. Több kijelentést tett, amelyből nyilvánvaló volt, hogy véleménye szerint a bűncselekményt romák követték el. Az egyenlő bánásmódról szóló törvény 2004-ben lépett hatályba, 2005-ben jött létre az Egyenlő Bánásmód Hatóság, amely a betartása fölött őrködik. A zaklatás ebbe a törvénybe ütközik.
A zaklatásra vonatkozó rendelkezés alapján szankcionálható az a magatartás, amelynek célja vagy hatása a megfélemlítő, megalázó, ellenséges környezet kialakulása valamilyen védett tulajdonság vonatkozásában. Az egyenlő bánásmód törvény alapján ilyennek minősül többek között az etnikai hovatartozás és bőrszín is. Eredetileg a zaklatás tényállását nem ilyen esetekre fogalmazták meg, hanem a munkahelyi zaklatási ügyekre. Fellépésünkkel azt akartuk kipróbálni, hogy a zaklatás tényállása alkalmazható-e a gyűlöletbeszéd esetében. Répás József általánosító kijelentései alkalmasak a romák elleni indulatok felkorbácsolására, a problémáknak etnikai színezetet adnak, mintha a cigányság és az erőszakosság összekapcsolódna. Kísérletünk sikerrel járt, mert az Egyenlő Bánásmód Hatóság megállapította, hogy Répás József zaklatást követett el, eltiltotta a a polgármestert a további zaklató magatartástól és döntésének nyilvánosságra hozatalát rendelte el. Répás József bírósághoz fordult, meglátjuk, mi lesz az eredmény. Hasonló ügyben, amelyet az edelényi polgármester, Molnár Oszkár ellen hivatalból indított a hatóság a roma nők magzatkárosító praktikáira vonatkozó megjegyzései miatt, a bíróság már helybenhagyta a zaklatást megállapító döntést. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság alkalmazhatna bírságot is, de ezt egyik ügyben sem tette, és ezt nem tartom szerencsésnek. Így egy ilyen kijelentés politikai hozadéka lényegesen nagyobb lehet, mint a büntetéssel járó kockázat. Répás József kiszolgálta a helyi igényeket, rájátszott a meglévő romaellenes indulatra, és nagy népszerűségre tett szert, mert kimondta, amit a többség gondolt. Egyébként az azóta lefolytatott nyomozás szerint a gyanúsított, aki ellen meglehetősen erős bizonyítékok szólnak, nem cigány.
Az egyenlő bánásmódról szóló törvény csak meghatározott, általában közhatalmi funkciót betöltő szervekkel vagy személyekkel kapcsolatban alkalmazható. Vannak kivételek, például a munkáltatók, de a törvény hatálya alá eső magánszemélyek köre erősen korlátozott. Sajtóorgánumok például nem tartoznak bele. Ha Répás József nem volna polgármester, nem lehetett volna fellépni vele szemben. Ez persze azt is jelenti, hogy ha a hatóság pénzbírságot állapít meg, az nem a magánszemélyt, hanem ebben a konkrét esetben az önkormányzatot terhelte volna.
2009 nyarán, amikor javában folytak a romákkal szembeni sorozatgyilkosságok, egy blogban megjelent a javaslat, hogy csapatokat kell szervezni, és a cigányokat addig verni és alázni, amíg sírva könyörögnek, hogy elhagyhassák az országot. Más jogvédő szervekkel együtt úgy gondoltuk, ezek a kijelentések minden kétséget kizáróan kimerítik a közösség elleni izgatás fogalmát. Büntető feljelentést tettünk jó háromnegyed évvel ezelőtt, de azóta sincs hírünk róla, mi történt az ügyben. Kaptunk egy értesítést, hogy ki nyomoz, 2009 októberében érdeklődtünk az ügy állásáról, de csak annyi választ kaptunk: még folyik a nyomozás. Nem elég tehát, hogy megvannak a jogi eszközök, ezeket alkalmazni is kellene, és sokkal gyorsabban. Amikor havi rendszerességgel emberáldozatokat követeltek a romákkal szembeni támadások, fontos lett volna egy jogerős döntés arról, mit lehet mondani és mit nem az adott társadalmi kontextusban.
A polgári jogi úttal kapcsolatos problémát a jogalkotó megkísérelte kezelni: 2008 novemberében az országgyűlés elfogadott egy törvényt, amely egyértelművé tenné, hogy gyűlöletbeszéd esetében nem szükséges az egyéni azonosíthatóság a személyiségi jogi per indításához. A köztársasági elnök azonban nem írta alá, hanem megküldte az Alkotmánybíróságnak, s lassan másfél éve nincs döntés a kérdésben. Ha elfogadnák, minden hasonló esetben polgári pert lehetne indítani, bizonyos speciális szabályok mellett. A jelenlegi törvénykezés szerint a jogsértő magatartás kimondását, az erkölcsi szankciót korlátlan ideig lehet kérni, de kártérítést csak az elkövetéstől számított öt éven belül. A közösséget érintő gyűlöletbeszéd elleni polgári jogszabály jóval szűkebb, 30 napos kereset-indítási határidőt szab meg. Így kívánja elejét venni, hogy a fellépés lehetősége aránytalanul korlátozza a vélemény-nyilvánítás szabadságát azzal, hogy a vitatott üzenetek megfogalmazóit esetleg öncenzúrára kényszeríti. Ha például valaki a cigányságra negatív megjegyzést tesz, és helye lehet az eljárásnak, 30 napon belül minden panaszosnak el kell indítani a perét, és ezeket összevonva, egy eljárás keretében kell elbírálni.
A polgári jogi per több szempontból is előnyösebb a büntetőjogi eljárásnál. Magánfelek állnak egymással szemben, így a mártírképzés lehetősége csökken: nem az állam lép fel egy véleménnyel szemben, nem az állami szervek tiporják a szólásszabadságot, hanem a méltóságukban sértett magánszemélyek vesznek elégtételt. Adott esetben az elrettentő hatása is nagyobb, mert az egyéneknek egyenként megítélt kártérítések összege jelentősebb lehet egy büntetőeljárásban kiszabott pénzbüntetésnél.
Az a benyomásom, hogy a jogalkalmazók elgyávulnak, ha politikai konnotációkkal terhelt ügyekkel kerülnek szembe – a Magyar Gárda feloszlatása ügyében az egyik bíró például elfogultságot jelentett be maga ellen. Megbomlott a minimális politikai konszenszus, és a politikai erők nem tartják tiszteletben a jogalkalmazók függetlenségét. Nem feltétlenül arról van szó, hogy odatelefonálnak, és megmondják, mi legyen a bírói döntés, de a politika nem tart kellő távolságot az igazságszolgáltatástól. A bírói döntéseket a politikai hovatartozás szerint értékelik, nem fogadják el független bírói, ügyészségi határozatként. Minden ilyen ügyben elindul a kommunikációs harc, ami politikailag elfogultnak állítja be a döntést, és valamelyik oldal biztosan megtámadja a döntéshozót. Látok olyan ügyeket is, amikor feltételezhető, hogy ugyanez a bíró ugyanebben az ügyben más döntést hozott volna, ha nem politikus az érintett, vagy nem politikai térben mozog az ügy. Nem feltétlenül személyes politikai meggyőződésből tesz így – egyszerűen fél.
A holokauszt-tagadásról a közelmúltban elfogadott törvénymódosítás inkább értékelhető kampányfogásként, mint jelentős előrelépésként. Ilyen törvény más országokban is van, és mivel megbukott minden kezdeményezés, amely a gyűlöletbeszéddel szembeni büntetőjogi mozgásteret próbálta szélesíteni, a polgárjogi szabályozás pedig alkotmánybírósági döntésre vár, legalább ezt fel lehet mutatni. A holokauszt tagadásakor nemcsak arról van szó, hogy valaki történelmi tényeket vitat: a holokauszt-tagadás mögöttes feltevése az, hogy egy világméretű cionista összeesküvés el akarja hitetni velünk, hogy volt holokauszt. Tehát valójában antiszemita uszítás, történelmi vitának álcázva. Csakhogy az uszító beszéddel szemben felléphetünk a közösség elleni izgatás tényállása alapján is. Ma Magyarországon a náci beszédben találkozhatunk holokauszt-tagadással, de nem ez a központi eleme, hanem hogy Izraelből majd ide telepítik a zsidókat. A holokauszt tagadásáról hozott törvény ezt nem kezeli, sőt, a holokauszt helyeslését sem szankcionálja – tagadni ugyan nem lehet, de dicsőíteni egészen nyugodtan.
A Helsinki Bizottság lezárt büntetőiratok elemzése alapján vizsgálta a büntető igazságszolgáltatási eljárás rendőrségi, ügyészségi, bírósági szakaszát 2000–2003-ban. Vizsgálataink szerint az igazoltatás során kimutathatóak diszkriminatív aránytalanságok, a későbbi eljárási szakaszokban azonban nem. De hozzá kell tennem, hogy akkor még szabályozatlan volt az aktakutatási terület, és a megkeresett bíróságok elnökei dönthették el, engedélyezik-e vagy sem. A romák által sűrűn lakott területeken működő bíróságok elnökei egy kivétellel nem engedélyezték az aktakutatást. Eredményeink tehát nem megbízhatóak, mert olyan megyékből származnak, ahol nem túl sűrű a roma populáció. Következtetések levonására nem ad lehetőséget, de legalábbis gyanús, hogy éppen ezek a régiók zárkóztak el a kutatás engedélyezésétől.
Az elmúlt időszak legsúlyosabb justizmordjai, a móri ügyet leszámítva, jellemzően romákat érintettek. Régebbi Pusoma Dénes ügye, akiről Magyar Elemér filmet készített. Az emberölésért jogerősen elítélt, hosszú időt börtönben töltő fiatalemberről kiderült, hogy ártatlan, és amikor kártalanítási pere megbukott, öngyilkos lett. Újabb ügyek is vannak: idősebb és ifjabb Burka Ferenc közel hat évet töltöttek előzetes letartóztatásban, mire kiderült, hogy ártatlanok. A nyomozó hatóság tudott ugyan bizonyítékokról, amelyek a bűnösségük ellen szóltak, de ezekről nem vettek tudomást. Egy roma, büntetlen előéletű zenészt rablás miatt elítélt az elsőfokú bíróság, mert – saját megfogalmazása szerint – „szemernyi kétsége sem volt”, hogy ő követte el a bűncselekményt. A Keleti pályaudvar környékén hajnalban történt a rablás, és a gyanúsított aznap éjjel Budapesttől több száz kilométerre koncertet adott. Autóval jött vissza Budapestre, közben megállt tankolni.
A benzinkutas és a koncerten részt vevők hajlandóak lettek volna mindezt igazolni. Még ha fizikailag kivitelezhető is lett volna, nehéz elképzelni, hogy az éjszakába nyúló koncert és a hosszú út után egy büntetlen előéletű ember hajnalban még gyorsan elkövet egy rablást. Az elsőfokú bíróság azonban nem adott helyt a védelem bizonyítási indítványainak, tehát nem hallgatta meg a zenész ártatlanságát bizonyító tanúkat. Másodfokon a döntést hatályon kívül helyezték, és a megismételt elsőfokú eljárásban a vádlottat felmentették. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a gyanúsított cigány származása közrejátszott-e mindebben. Komoly statisztikai bizonyítékunk nincs a bírósági eljárások elfogultságáról, de az említett ügyek arra utalnak, hogy egy büntetőeljárás során nem jó ma Magyarországon cigánynak lenni.
A Magyar Helsinki Bizottsághoz hasonló jogvédő szervezetek között volt egyfajta munkamegosztás: mi foglalkoztunk a menekültekkel, a rendőrség tevékenységével, az igazságszolgáltatással, rendvédelemmel, fogvatartással, börtönökkel. Ezek nagy része bizonyos ponton kapcsolódik a roma kérdéshez, de nem az etnikai diszkrimináció elleni küzdelem volt a kiemelt feladatunk. Mostanra annyira eldurvult a helyzet, hogy a romák ügye a legfontosabb emberi jogi kérdés Magyarországon. Úgy éreztük, nekünk is részt kell venni a munkában. Jogászok vagyunk, a próbaperekkel, próbaeljárásokkal a helyzet jogi oldalát tudjuk vizsgálni. Ez azonban olyan komplex probléma, amelyet csak jogi eszközökkel nem lehet megoldani. Elindítottunk egy antidiszkriminációs jogklinikát az ELTE jogi karán, és ennek keretében megpróbáljuk a fiatalokat megismertetni ezzel a területtel. Elméleti alapképzés után ügyvédek felügyeletével konkrét ügymenetekben vehetnek részt.
Az ügyeink nagy része nem etnikai alapú diszkrimináció, főleg fogyatékosokkal kapcsolatos esetekkel foglalkozunk, de az a célunk, hogy az új jogásznemzedékek megismerjék ezt a jogágat, és érzékenyek legyenek a hátrányos megkülönböztetésnek leginkább kiszolgáltatott társadalmi csoportok problémáira. A jogvédő szervezetek nagy része a fővárosban sűrűsödik, pedig vidéken még nagyobb szükség volna a munkájukra. Sajnos, a mi kapacitásunk kicsi, és a vidéki eljárásokat csak nagyon ritkán tudjuk vállalni. A vidéki civil szervezetek energiáit jellemzően felemészti, hogy súlyos szociális problémákkal foglalkoznak: olyan jogvédelemre, amilyet a Helsinki Bizottság biztosít (teljes körű ügyvédi képviselettel) már általában nincs erejük.
Ha van egyfajta minimális konszenzus a társadalomban, illetve a meghatározó politikai erők között, hogy mit lehet és mit nem, nincs akkora tétje, milyen a jogi környezet és hogyan lehet szabályozni a gyűlöletbeszédet – az egészséges társadalom ezt megoldja. Mióta felborult ez a konszenzus, rendkívül magas lett az ingerküszöb. Szemünk se rebben, arcizmunk se rándul olyan kijelentések hallatán, amelyek hat-nyolc éve elképzelhetetlenek voltak. Ha a társadalom immunrendszere nem működik egészségesen, a jog szimbolikus jelentőséget kap: cölöpöket kell leverni, és jelezni, mi tolerálható és mi nem.