Eleven ember szájából bakfis koromban hallottam
először – és sokáig utoljára – ezt a barátságos, noha akkoriban
mulatságosan avíttnak tűnő köszönést: „Van szerencsém!”
Ma is
fülembe cseng Zsuzsi barátnőm édesapjának harsány hangja, amint –
ovációszerűen elnyújtott „ÁÁÁ”-val nyomatékosítva meglepetését – széles
mosollyal, mindkét kezét előrenyújtva sietett látogatói elé, biztosítva
őket, mennyire örül a találkozásnak. Látnivalóan megtisztelő gesztusnak
szánta az udvarias formulát.
Ignác bácsi – alacsony, kövérkés,
joviális ember – maszek kisiparos volt Pest külvárosában, az ötvenes
évek végén, amikor lányával, új osztálytársammal, hatodikban
összebarátkoztam. A papa ritka és keresett szakmát űzött:
cipőfelsőrészeket készített; ráadásul derűs kedéllyel áldotta meg az ég.
Nála valóban szívesen látott vendég volt minden kuncsaft.
Lehet,
hogy ha „jobb körökből” származom, s ereimben néhány kék vércsepp is
cirkulálna, nem ért volna meglepetésként ez a személyes hangvételű, de
kétségkívül divatjamúlt üdvözlési forma. „Szabadság”-hoz, „Előré”-hez,
elvtársozáshoz szoktatott fülemnek anakronizmusként hatott a
barátnőméknél oly sűrűn hallott „van szerencsém”.
Csak utólag
tudatosodott bennem, hogy Zsuzsi életvidám apukája tisztában lehetett az
„úri középosztály illemtanával”, s jól ismerte a társadalmi
titulusoknak kijáró megszólítási formákat. (1933-ban jelent meg a
Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők kiadásában az a protokoll-kódex,
mely előírta: „velünk egyenlő rangúaknak mondjunk ’jónapot kívánok’-ot;
magasabb rangúaknak ’van szerencsém’-et, nagyon magas rangúaknak:
’alázatos szolgá’-ját; de ne ’ajánljuk’ magunkat.”)
Udvarias
üzletember lévén, Ignác bácsi betartotta az előírásokat. Nálánál
magasabb rangúnak tekintette vevőkörét, ezért járt ki megrendelőinek a
„van szerencsém”. „Nagyon magas rangúakkal” a háború után már nem
hozhatta össze a sors, ezért senkit sem biztosíthatott arról, hogy az úr
vagy a hölgy „alázatos szolgája”. (Nagy szerencse, hogy ettől a
lehetőségtől őt is, bennünket is megkímélt a történelem. Elképzelni is
szörnyű, hogyan bírjuk ki Zsuzsival nevetés nélkül, ha az orrunk előtt
játszódik le az üzletfelek találkozásának színpadias jelenete. A
tornácról ugyanis, ahol a másnapi leckét írtuk, semmi nem kerülte el a
figyelmünket, ami az udvaron történt.)
Így is mókásnak éreztem
mindazt, aminek nap mint nap fültanúja lehettem. Amikor Zsuzsiéknál
voltam, mintha egy dzsentri témájú régi magyar filmből lépett volna elő
barátnőm nyájas apukája, akinek műhelyében olyan fantasztikus fazonú,
puha női bőrcsizmák és cipőköltemények sorakoztak, amilyeneket
legfeljebb az operett-színpadon lehetett látni a főszereplőkön – s
hihetetlen volt számunkra, hogy jómódú hölgyek mindennapos viseletre
rendelték ezeket a pazar holmikat. El sem tudtuk képzelni, kik tudnak
megfizetni ilyen luxuscikkeket.
Ha meg kellett volna neveznem, kit
tartok a legszerencsésebbnek a környezetemben, gondolkodás nélkül Ignác
bácsira esik a választásom. Hiszen láthatólag jól ment az üzlet, ő pedig
korántsem látszott olyan „tenyérdörzsölő”, csak a maga hasznát néző
kalmárnak, mint amilyennek a korabeli híradó- és játékfilmek alapján a
magántulajdon híveit elképzeltük. Nemcsak ismerőseivel, hanem velünk,
gyerekekkel is előzékenyen viselkedett. Mindig földerült az arca, ha
ajtót nyitott, pedig amikor a televízióban izgalmas filmet adtak,
valósággal megszálltuk az otthonát. Övé volt tudniillik a környék
egyetlen tévékészüléke.
Azt mondják, a gyerekszem leleplező: nem
lehet becsapni. Én azonban jóhiszemű és ragaszkodó voltam, mert barátnőm
családjánál vendégeskedve sokkal jobban éreztem magam, mint otthon,
ahol csak késő este és hétvégén láthattam a szüleimet. A lakás melletti
műhelyben dolgozó apa, a háztartást vezető anya és az iskolás gyerekek
szinte egész nap elérhető közelségben voltak egymás számára – én pedig
már-már családtagnak éreztem magam közöttük.
És akkor egyik napról a
másikra kiderült, hogy a családfőhöz hűtlen lett a szerencse. Azt
mondják, a sors forgandó, s titkai kifürkészhetetlenek. Egy
Hérodotosznak tulajdonított mondás szerint „az ember kedélye: a
sorsa”. Akkor még nem tudtam, amit ma már igen: a hatvanas évek
elejére Magyarországon „összetöpörödött a magánszektor”: a Kádár-kormány
– amely megalakulásakor adó- és pénzügyi kedvezményekkel könnyítette a
kisipari tevékenységet – egy éven belül fokozatosan visszavonta korábbi
intézkedéseit.
Mindebből mi, gyerekek, annyit vettünk észre, hogy a
papa jókedve elpárolog. Már nem mosolygott, ha találkoztunk, inkább
zavartan félrenézett. A kuncsaftok is elmaradoztak. Mintha az életöröm
gerjesztené a szerencsét, s a búskomorság hívná életre a balsorsot. Úgy
látszik, a derű képessége sem független a körülményektől.
Aztán
egy napon barátnőm komolyan félrevont s tudtomra adta: apja beadta
kivándorlási kérelmét a Külügyminisztériumba, s ragaszkodik hozzá, hogy
az egész család Izraelben éljen tovább. Néhány nap alatt fölszámolták a
háztartást, repülőgépre ültek – és soha többé nem láttam a családfőt,
csak az özvegyét és felnőtt gyerekeit, amikor jóval később
hazalátogattak.
„Sebed a világ”. A belső szenvedésre mindig „kívül a
magyarázat” – és most már azt is tudom, miért bukkant fel bennem ez a
réges-régi, magamban sohasem tisztázott, jobb híján eltemetett történet,
ez a „kései (apa)sirató”.
Ignác bácsihoz új hazájában sem tért vissza a hűtlen szerencse. Maradék életkedve is elhagyta. Felakasztotta magát.