←Vissza

Liget.org   »   2010 / 4   »   Z. Karvalics László  –  Becéző
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1946
betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Egy régi Liget forgatása közben találok Bauer Ervin Kaffka Margitnak küldött szerelmes és vágyakozó leveleire. Lenkei Júlia még az 1990 őszi számban tett közzé néhányat, az idő tájt olvastam is, de csak most figyeltem fel, hogy a távolból asszonyuk után epekedő férjek „kötelező” fordulatai mellett mennyi személyességet és izgalmat hordoznak a levélről levélre változó becéző szavacskák. A címzett hol Tuku, hol Tusu (vagy még inkább: Tusukám), egyszer csak Tuntyés lesz, hogy aztán kikössünk a Tuskónál (Tuskókám). Láthatóan egy tőről fakad mind, az egykori családtagok vagy szorgos bibliográfusok bizonyára tudják is, melyik hegyoldalon termett.
Az utóbbi időben én is rákaptam, hogy feleségemet Makoldinak hívjam. Igaz, szinte kizárólag akkor, ha a lakáson belül nagyobb távolságról kell majdani fontos közlendőm előtt a figyelmet felhívni magamra – mondjuk, a fürdőszobából kikiabálva a konyhába. (Makoldi! – Igen? – Nem láttad a hajszárítót?)
Hogy miért Makoldi? Mostanáig fel sem merült bennem a kérdés. Eljött a perc, ott volt a nyelvem hegyén, és igen, mindig működött. Nyelvész-énem azt súgja, hogy az erő a három szótagban rejlik, mert tányércsörgés vagy mosogatóvíz-dübörgés miatti információvesztés esetén is megbízhatóan, vagyis azonosíthatóan megérkezik az üzenet, miközben az „-oldi” végződésben mégis benne van az a kedveskedő-kicsinyítő zamat (gondoljunk csak Boldira vagy Poldira), amitől furcsa hangzása ellenére meghitt és személyes. Hogy szerethető is, vagy csak tudomásul vehető-e, sosem mertem megkérdezni az érintettől.
Most már nem is fogom. Tegnap óta ugyanis vége a makoldizásnak – véletlenül pontosan akkor suhantam át a nappalin, amikor valamelyik adón Makoldi Sándor szobrászról és festőművészről beszéltek. A feleségugrasztóként fáradságos munkával kifejlesztett becenév egyetlen pillanat alatt unalmassá és érdektelenné lett, elveszítette bumfordi ízét, legfőképp a különlegességét. Valljuk be: az értelmét is. Mégsem szólíthatom gyermekeim anyját egy hatvanéves debreceni férfi családi nevén!
De miért is? Amikor olykor-olykor hízelkedve Baktériumnak becézem, az nem bizarr? És mit szólt vajon a külvilág, amikor heteken át kölcsönösen ragyának vagy Bélának szólítottuk egymást? Kit érdekel? Bárhogy szólíthatom az én páromat (Bauer Ervin is Tuskózhatta Kaffka Margitot). Csak az legyen kettőnk édes senkiföldje, ne osztozzon rajta más. És persze hangozzon jól, legyen benne báj, nem árt, ha kicsit érdekes és váratlan. Annál inkább a miénk. Feltehetően ezért is másztunk falra az örökös „honey”-tól virginai életünkben – ha mindenki mindenkinek honey, akkor ki kinek valami más, ami csak az övé?
Ám idáig jutva még mindig rejtély, honnan ered a Makoldi név? Vagy tessék: honnan a Baktérium? És ahogy keresni kezdem a választ, mint fedő alól a gőz és pincerács mögül a barátságos szellemgyerekek, újabb és újabb szavak szivárognak elő a múltból, helyeket, hangulatokat, közös emlékeket idézve, a levegőben úszkálva, alakot öltve, végeláthatatlanul. Le kell írni őket, bármilyen sokan vannak és bármekkora a zűrzavar!
És ahogy szaporodnak a papíron és újraélesednek az elmémben a furcsa becenevek, hirtelen rend lesz a világban: már tudom, miért Makoldi és miért Baktérium. Sőt, most már azt is, hogy e kettő, bármilyen hihetetlen, ugyanonnan ered. Tudom, hogy merről jönnek és hová tartanak ezek a szavak, és ettől, pusztán a dolgok logikájánál fogva megint csak újabb és újabb elnevezések jutnak eszembe. Meg sem állok félszáznál. Kísérteties. Már látom az egész történetet, mint a biológusok evolúciós rajzocskáin az egymásra licitáló sikeres fajokat fenn, a mellékágat el-elkanyarodni kétoldalt, a legősibb állapotot pedig odalenn. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elmeséljem, hátha másnak is érdekes.
Nálam ugyanis minden a Macival kezdődött.