Egy régi Liget forgatása közben találok Bauer
Ervin Kaffka Margitnak küldött szerelmes és vágyakozó leveleire. Lenkei
Júlia még az 1990 őszi számban tett közzé néhányat, az idő tájt olvastam
is, de csak most figyeltem fel, hogy a távolból asszonyuk után epekedő
férjek „kötelező” fordulatai mellett mennyi személyességet és izgalmat
hordoznak a levélről levélre változó becéző szavacskák. A címzett hol
Tuku, hol Tusu (vagy még inkább: Tusukám), egyszer csak Tuntyés lesz,
hogy aztán kikössünk a Tuskónál (Tuskókám). Láthatóan egy tőről fakad
mind, az egykori családtagok vagy szorgos bibliográfusok bizonyára
tudják is, melyik hegyoldalon termett.
Az utóbbi időben én is
rákaptam, hogy feleségemet Makoldinak hívjam. Igaz, szinte kizárólag
akkor, ha a lakáson belül nagyobb távolságról kell majdani fontos
közlendőm előtt a figyelmet felhívni magamra – mondjuk, a fürdőszobából
kikiabálva a konyhába. (Makoldi! – Igen? – Nem láttad a hajszárítót?)
Hogy miért Makoldi? Mostanáig fel sem merült bennem a kérdés. Eljött a
perc, ott volt a nyelvem hegyén, és igen, mindig működött. Nyelvész-énem
azt súgja, hogy az erő a három szótagban rejlik, mert tányércsörgés
vagy mosogatóvíz-dübörgés miatti információvesztés esetén is
megbízhatóan, vagyis azonosíthatóan megérkezik az üzenet, miközben az
„-oldi” végződésben mégis benne van az a kedveskedő-kicsinyítő zamat
(gondoljunk csak Boldira vagy Poldira), amitől furcsa hangzása ellenére
meghitt és személyes. Hogy szerethető is, vagy csak tudomásul vehető-e,
sosem mertem megkérdezni az érintettől.
Most már nem is fogom.
Tegnap óta ugyanis vége a makoldizásnak – véletlenül pontosan akkor
suhantam át a nappalin, amikor valamelyik adón Makoldi Sándor
szobrászról és festőművészről beszéltek. A feleségugrasztóként
fáradságos munkával kifejlesztett becenév egyetlen pillanat alatt
unalmassá és érdektelenné lett, elveszítette bumfordi ízét, legfőképp a
különlegességét. Valljuk be: az értelmét is. Mégsem szólíthatom
gyermekeim anyját egy hatvanéves debreceni férfi családi nevén!
De
miért is? Amikor olykor-olykor hízelkedve Baktériumnak becézem, az nem
bizarr? És mit szólt vajon a külvilág, amikor heteken át kölcsönösen
ragyának vagy Bélának szólítottuk egymást? Kit érdekel? Bárhogy
szólíthatom az én páromat (Bauer Ervin is Tuskózhatta Kaffka Margitot).
Csak az legyen kettőnk édes senkiföldje, ne osztozzon rajta más. És
persze hangozzon jól, legyen benne báj, nem árt, ha kicsit érdekes és
váratlan. Annál inkább a miénk. Feltehetően ezért is másztunk falra az
örökös „honey”-tól virginai életünkben – ha mindenki mindenkinek honey,
akkor ki kinek valami más, ami csak az övé?
Ám idáig jutva még
mindig rejtély, honnan ered a Makoldi név? Vagy tessék: honnan a
Baktérium? És ahogy keresni kezdem a választ, mint fedő alól a gőz és
pincerács mögül a barátságos szellemgyerekek, újabb és újabb szavak
szivárognak elő a múltból, helyeket, hangulatokat, közös emlékeket
idézve, a levegőben úszkálva, alakot öltve, végeláthatatlanul. Le kell
írni őket, bármilyen sokan vannak és bármekkora a zűrzavar!
És ahogy
szaporodnak a papíron és újraélesednek az elmémben a furcsa becenevek,
hirtelen rend lesz a világban: már tudom, miért Makoldi és miért
Baktérium. Sőt, most már azt is, hogy e kettő, bármilyen hihetetlen,
ugyanonnan ered. Tudom, hogy merről jönnek és hová tartanak ezek a
szavak, és ettől, pusztán a dolgok logikájánál fogva megint csak újabb
és újabb elnevezések jutnak eszembe. Meg sem állok félszáznál.
Kísérteties. Már látom az egész történetet, mint a biológusok evolúciós
rajzocskáin az egymásra licitáló sikeres fajokat fenn, a mellékágat
el-elkanyarodni kétoldalt, a legősibb állapotot pedig odalenn.
Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elmeséljem, hátha másnak is
érdekes.
Nálam ugyanis minden a Macival kezdődött.