←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 2   »   Földes György  –  Extremitás lenne a haladás?
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1895

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ravasz könyvet vesz kezébe az olvasó. Ravasz, mert sem címe, sem szerkezete, sem fejezetbeosztása nem árulja el önmagát. Nem meghatározások, korrajzok egymásutánisága adja ki a gondolati ívet, nem egymásra épülő elemzések és következtetések viszik előre a tudásra éhes tekintetet. Ravasz ez a könyv, mert lassan, nem lineárisan építkezve, hanem megszakított gondolatmenetekkel vezeti az olvasót egyre mélyebbre. Teszi talán azért ezt a módszert alkalmazva a szerző, mert előbb magát a problémát akarja elfogadtatni, hogy azután – nem tagadva a megoldás nehézségét – állásfoglalásra késztessen a haladás ügyében.
Mi is a probléma? Az, hogy a modernitás korában a fennálló rend kritikái, amelyek a tőkés rendszer hibáit saját lényegéből eredeztették, a teljes tagadásra, tehát a demokratikus intézmények, a piac elutasítására kényszerítették a baloldalt. Majd a liberális kapitalizmus tényleges meghaladására tett kísérletek erőszakra, és még tovább, magának a valóságnak megerőszakolásához, totalitárius rendszerek kialakításához vezettek.
Mi akkor a teendő a mai, a posztmodernnek is nevezett korban, ha a mai kapitalizmus is súlyos nehézségektől, ne féljünk kimondani, ellentmondásoktól terhes? Amikor a társadalmi viszonyokat ma is áthatja az igazságtalanság? Mit tegyenek azok, akik tudják, hogy a rendszerkritika ma nem kevésbé indokolt, mint az elmúlt másfél évszázadban, de nem akarnak ugyanarra az útra tévedni, mint amelyre a kapitalizmust meghaladni igyekvő radikális baloldal lépett egykor? Van-e transzcendencia nélküli rendszer- és kapitalizmuskritika? Van-e a demokrácia követelményéből nem engedő baloldali alternatíva a mai kapitalizmussal szemben? Szabad-e, megengedett-e a sztálinizmus, az államszocializmus veresége után „túlgondolkodni” a kapitalizmuson, lehet-e egy másik, emberibb rendszert kívánni az emberiségnek?
Ezek azok a kimondott-kimondatlan kérdések, amelyekkel a szerző, számos baloldali gondolkodóhoz hasonlóan küszködik.
Rokonszenves törekvés. A szerző a történelemhez fordul segítségért. Erre utal az Eric Hobsbawmtól kölcsönzött alcím. Ez a történelem azonban nem az a történelem. Kiss a filozófiát beszélteti a huszadik századi történelemről anélkül, hogy szabályos tematikus filozófiatörténetet művelne.
Ebben a könyvben Jean-Paul Sartre, Albert Camus, Walter Benjamin, Hannah Arendt, Jacques Derrida mellett olyan gondolkodók extremitás-elemzéseivel ismerkedhetünk meg, mint Giorgo Agamben, Pavel Florenszkij, Jean-Pierre LeGoff, Emmanuel Levinas, Zbigniew Bauman, Peter Sloterdijk, Gilles Lipovetsky, Slavoj `´Zi`´zek, hogy csak a nagyobb terjedelemben megjelenőkre hivatkozzunk. Ebből a sorból talán csak Florenszkij lóg ki, akinek az élete érdekesebbnek tűnik, mint társadalomelméleti munkássága. Saját polcomról – amelyről az előbb felsoroltak egy része őszintén szólva eddig hiányzott – egy szerzőt ajánlottam volna: a posztmodern kapitalizmus kultúrájának mély értőjét és kritikusát, Fredric Jamesont. Ő sokat segíthetne a szerzőnek a jelenkori kapitalizmus bírálatában.
Ezek a megjegyzések nem változtatják meg a lenyűgöző, tiszteletet parancsoló összképet, amely korábban nem ismert gondolkodók olvasására ösztönöz.
Számomra, aki a posztmodern idején, és azzal szemben is hiszek abban: a valóság lényege nem az, hogy szövegekben jelenik meg, vagy hogy csak általuk létezik, ezért a szövegekben éppen az a fontos, ami segít megérteni a valóságot. (Persze ettől még kötelező és nem haszontalan emlékeztetni a szöveg nyelvi, társadalmi vagy éppen ideológiai meghatározottságára.) Méltánylandó, ha egy szöveg nem az „igazi” szövegértés nehézségeiről győz meg, hanem az olvasó és a valóság közé áll, hogy jelezze, milyen nehéz is, bonyolult is szövegnek lenni. Méltánylandó, ha a szöveg nem a megismerés nehézségeiről szól, hanem inkább arról, miként is érthetem meg a szöveg segítségével a világot, amelyben éltek és élek. Szerencsére, a könyv gazdag tárháza az ilyen elemzéseknek. Azok a szövegelemzések a legvonzóbbak, amelyek valójában a történelmi és társadalmi összefüggésekre irányítják a figyelmet.
Nagy öröm, hogy a szerző saját megállapításai, gondolatai nem maradnak alatta az általa értelmezett szövegek színvonalának. Álljon itt bizonyítékul egy ars poeticának is tekinthető idézet: „Az a társadalomtudomány, amely nem tud mit kezdeni az átlagember átlagszenvedéseivel, legyen bármely elegánsan kidolgozott, valahol mégiscsak utat tévesztett.” (202. o.)
A könyvben jelentős helyet foglal el a totalitarizmus bírálata, talán túlságosan is nagyot a benne lévő újdonságértékhez képest. Erre magyarázatot ad a cél. Ezek a részek hitelesítik: a szerzőben nincs nosztalgia az államszocializmus, a paternalizmus, a diktatúra iránt. Könyvének antikapitalista érzülete, a mai kapitalizmus bírálata nem a demokrácia tagadására, hanem megerősítésére épül. Ebből a szempontból fontos a könyvet lezáró gondolatmenet is, amely az elnyomás és a barbárság elleni küzdelem jegyében egyszerre igényli a demokratikus vitát, a politikai képzelőerő vállalását és az alternatívakeresést. (265. o.)
E fonalat már az indító fejezetek gombolyítani kezdik. Kiss már akkor számon kéri a politikai szövegen az összevethetőséget és a jövőakarást (76. o.), amit haladásnak is érthetünk, ha hiszünk a társadalmi problémák megoldhatóságában.
A könyv kapitalizmuskritikája, a menedzser-ideológia és a szakértő-mítosz bírálata is erre a hitre épül: ha a lét nem feltétlenül ésszerű, és ha a puszta lét nem elégséges igazolása a fennálló rendnek, ha a globális-liberális kapitalizmus is hordozza a totalizálódás veszélyét, akkor indokolt a megelőzésen, a meghaladáson gondolkodni. (82–83. o.) Jellemző, hogy hosszan idézi Sloterdijket, hogy akiben nincs (történelmi) harag, az nem értheti meg a jelent, a körülötte zajló folyamatokat. (159. o.) Majd maga is hitet tesz az igazságtalanság és a jogellenesség elleni felháborodás szükségessége, a harag kultúrája mellett. (172. o.)
Azt hiszem, ez az alapállás segítség a gazdasági, társadalmi problémákkal, a kulturális elnyomással küzdő emberek, gondolkodók, baloldaliak számára. Egyúttal komoly figyelmeztetés is: aki beleveszik a praxisba, aki nem keresi a hidat jelen és jövő között, aki csak alkalmazkodni igyekszik, aki csak a részérdekeknek akar helyet csinálni, akinek csak taktikája van, de nincs stratégiája, az lemond az alternatívaállítás keresésének kötelességéről. Elméleti megalapozás nélkül nincs érdemi baloldali politizálás. Ezt jól látja a szerző, aki jogosan marasztalja el a magyar baloldalt intellektuális igénytelensége miatt. (78. o.) Bár a sommás ítéletben rejlő igazság nem ment fel azoknak a gondolatkísérleteknek az ismerete alól, amelyek mégiscsak fel-felbukkantak a magyar szellemi és politikai baloldal elmúlt kétévtizedes történetében.
A kritikai gondolkodás és a politikai cselekvés közötti kapcsolat azonban nemcsak a jelen meghaladásának igényétől függ. Ez a viszony nem pusztán az elméletalkotás szükségességének belátását, a kölcsönös elfogadást és kiigazítást, a két oldal párbeszédét feltételezi. A kritikára épülő praxis akkor teremthető újjá, ha a kor emberét meg tudja szólítani a haladás mellett elkötelezett szellem és politika. Csakhogy kérdés: a tömegtársadalomban, az intézményi logikák uralmának idején felelőssé tehetők-e sorsuk alakulásáért az individualitásba „szabadított”, kényszerített emberek, az igazságtalanságok, jogtalanságok elszenvedői. (149. o.) A könyvből az tűnik ki: egyéni felelősség nélkül, felelősségérzet és -vállalás hiányában nincs közös akarat. Erkölcs nélkül nincs hitelesség. Elmélet és erkölcs nélkül nincs hiteles harc az igazságtalanság, a jogtalanság ellen. A társadalmi részvétel nélküli demokrácia a professzionalizmus köntösébe bújt elituralom, amely teret teremt a barbárság megszerveződéséhez.
Ez az üzenete ennek a jelentős könyvnek, amely megállapításaival, logikájával és igényességével egyaránt segíti az útkeresőket.

 

Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok - bevezetés az extrém korok filozófiájába