←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Valachi Anna  –  Filmregény
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1879

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Déjà vu-érzésem volt, amikor „az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalember” képe – Illyés Gyula közvetítésével – megjelent előttem. Nem azért, mert sok-sok évvel ezelőtt már olvastam az író szemléletes-mozgalmas Petőfi-életrajzát, inkább mert a földerengő ismerősség érzete furcsa identitás-zavarral párosult. A könyv költőhősének érzelmi reakciói kísértetiesen emlékeztettek József Attilára, akiről annyi intim beszámolót olvashattunk halála után, amikor maga is „híres lett”.
Illyés könyve azonban még a visszhangtalanságtól szenvedő József Attila életének utolsó előtti évében, 1936 őszén íródott, abban az ozorai kocsmában, ahol Petőfi először színpadra lépett. Az író később egy interjúban elmondta: csak annyi szakirodalom volt nála, amennyit egy aktatáskában magával tudott vinni. Nem végezhetett hosszas előtanulmányokat; igyekezett a versei alapján megteremteni a dagerrotípiáról ismert arcmáshoz tartozó forradalmár-költő személyiségét.
Kihasználhatta a meglepő hasonlatosságot, amely 1932 körül Hatvany Lajost arra ihlette, hogy József Attilával játszassa el egy általa írandó Petőfi-film főszerepét. Tudjuk, a terv füstbe ment, de az atillába öltöztetett, színészi tehetségére is büszke költőutód, Petőfi tisztelője – és bizonyos értelemben irigye – tudatosan rá is játszott a külső-belső azonosságra.
József Attila hat éven keresztül – végleges elhidegülésekig – a legjobb barátai között tartotta számon Illyést, ezért minden helyzetben a naivságig őszintén föltárulkozott előtte. De mások előtt sem tudta megjátszani magát: éppen gyermeki nyíltságával és szókimondásával vette le lábukról híveit. Illyés tehát különböző szituációkban tanúja lehetett barátja – Kosztolányi által oly találóan jellemzett – „karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros” viselkedésének. Láthatta őt a Babits-pamflet írása előtti, fölpaprikázott állapotában is, amikor 1929 decemberében, a Nyugat friss számát fellapozva József Attila elolvasta Németh László „fölényesen szánakozó” sorait a Nincsen apám, se anyám kötetéről, „melyek mint szemetet fricskázzák ki az irodalomból”. Németh Andor így írta le akkori reakcióját: „Ha azt mondjuk, hogy előbb elsápadt, aztán fülig vörösödött, hogy reszketni kezdett, hogy ájuldozott a felháborodástól, keveset mondunk. A fogait csikorgatta dühében, szemét elborította a vér, ölni akart. Az volt az érzése, hogy megfullad, ha nem áll a sértésért bosszút. S nem a bírálóra haragudott, hanem Babitsra, aki hagyta, engedte, helybenhagyta, hogy a lapjában csúffá tegyék.”
A barát – aki nem tudta megakadályozni a Babits-ellenes cikk közreadását, különben is a Nyugat főszerkesztőjének kedvenc munkatársa, többszörös Baumgarten-díjas, 1937. januártól majd a lap segédszerkesztője – naplójegyzetei szerint saját hatáskörében igyekezett tompítani a pamflet miatt halálra sértődött Babits ellenszenvét József Attila iránt, de írásban maga is fenntartásosan viszonyult a Külvárosi éj-kötet költőjéhez, éppen túlzott forradalmiságát kifogásolva.
A régi keletű barátság okán és jogán azonban a diplomáciához mit sem értő költő legintimebb pillanatainak is tanúja volt. Petőfi kikosarazásának elképzelt jelenetéhez nem kellett mást tennie, mint fölidézni Vágó Márta és József Attila szerelmének bimbózó kezdetét – amelyet közvetlen közelről figyelhetett, hisz ő is udvarolt Mártának –, s noha Vágó József nem viselkedett annyira elutasítóan, mint Szendrey Lőrinc, az idegenkedést kiváltó ok hasonlított vő- és apósjelölt között. Kevésbé köztudott, hogy Illyés is ott volt 1933 nyarán Lillafüreden, a félbeszakadt írókongresszuson. Saját szemével láthatta – és kameraszerűen rögzíthette –, miképp lobban szerelmi lángra barátja az Óda ihletője iránt. A vers Illyés közvetítésével jelent meg a Nyugatban.
Rivalizáló barátságuk szövevényes természetéről sokat elárul, hogy éppen a Petőfi-szerepért vívott titkos versengés fordította szembe egymással a két költőt. „Ha én vagyok Petőfi, akkor Gyuszi Arany” – idézett Németh Andor egy megható jelenetet, még a felhőtlen barátság időszakából. Amikor azonban 1934-ben Illyést hívták meg a moszkvai írókongresszusra, József Attila átértékelte véleményét. Több volt ez, mint „testvérféltékenység”. A költő úgy érezte, hogy eltérő habitusuk és életstratégiájuk okán Illyés mindent elér, amit ő szeretne, s bárhogy próbálja utolérni – vagy még inkább elébe vágni –, neki nem sikerül. Ebben a helyzetben vált igazán fontossá: ki az igazi örököse Petőfinek kettejük közül? Melyikük Petőfibb Petőfinél?
Talán épp ez a dilemma alapozta meg versengésük tétjét. Illyés joggal sértődött meg, mikor József Attila „Miért nem én?” címmel lejárató cikket akart közölni róla, majd Bányai László neve alatt (de saját felismerhető stílusában) – a Korunk hasábjain keményen megbírálta Oroszország-könyvét, „kispolgári latolgatónak”, „Pató Pál-kodó” „egyensúlyművésznek” nevezve az írót, aki útibeszámolójában minduntalan arra hivatkozik: „Arról beszélek, amit pontosan a két szememmel láttam”.
A valósághűségre törekvő Illyés ugyanezt az írói technikát követte akkor is, amikor Petőfi személyiségét a testközelből ismert modell alkati hasonmásaként ábrázolta. „Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor jön rá, amikor magának árt vele” – olvassuk Petőfi jellemzését. Az esszé jó néhány betétje is a költőbaráttól kölcsönvett szempontok alapján készült. Illyés nem volt híve a pszichoanalízisnek, mégis többször emlegette könyvében „a mindenkor épp divatos lélekkutatást”, s noha nem akarta „az álomfejtés elveit alkalmazni” a versekre, gyakorta maga is „lélekbúvárként” próbálta a költemények legrejtettebb elemeiben „rajtakapni” a költő lelkületét.
Módot talált arra is, hogy az olvasó szerepébe kényszerített, erkölcsileg finnyás, elveiből mit sem engedő, büszke és hajlíthatatlan költőtársat Petőfi sorsán keresztül ráébressze, önmagának árt: „mint minden magyar író, aki irodalomból akar megélni s tollát nem hajlandó áruba bocsátani [...] Csak egy-két okos mosolyra, egy-két békélő kézfogásra volna szükség s minden egyszeriben megváltoznék, ömlene a pénz s a nála még drágább borostyán. Ezt diktálná nemcsak a szükség, de a művészi önzés is. Ki vádolhatná megalázkodással, ha művei elhelyezésére mindezt elkövetné?” Lehetetlen nem érezni a rejtett dialógust Petőfi életrajzírója és a titkos modell között, aki mintha tükörbe nézett volna – úgy érezte: Illyés végképp kifosztotta azzal, hogy kölcsönvette az arcát, a személyazonosságát, mintegy „ellopva” az árnyékát, a lelkét. S mindebből bőségesen profitált, hiszen Petőfi és Illyés neve a könyv megjelenése után összekapcsolódott: ez a kötet lett a harmincadik évfolyamába lépő Nyugat előfizetőinek egyik jubileumi ajándéka.
S mindez közvetlenül a Puszták népe közönségsikere után.
Sokat elárul az eleven modell után dolgozó illyési jellemalkotó technikáról a könyv végi utalás, amellyel az író a segesvári csatatéren eltűnt költő utolsó perceit próbálta felidézni: „Ami ezután következik: mint a megszakadt filmszalag ugráló, ferde képei a hökkentő fehér üresség előtt. Itt már a képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülettől vibráló tekintete.”
A megszakadt filmet József Attila halála után tizenhárom évvel sajátosan rekonstruálta: Két férfi címmel filmregényt írt Petőfiről és Bem tábornokról, a forradalom két legendás alakjáról. „Voltaképpen egy történelmi tanulmányt akartam írni a filmkockák nyelvén” – vallotta meg az 1950-ben megjelent könyv utószavában. Kísérletnek fogta fel „a képeskönyvek üdeségét” kínáló műfajt, amely „elsősorban csak láttatni akar, még a gondolatot is a szemen át közölné”. Paradox módon a filmregényben mégsem kísért József Attila szelleme, mert az akcióközpontú, mozgalmas jelenetek nem igényelnek az írótól különösebb leírást, részletes jellemábrázolást, lélektani magyarázatot. A „mondatok mozijába” ültetett olvasó előtt csak elnagyolt típusok mozognak; személyiségükről csupán mozdulataik, szavaik vallanak, az egyénítés úgyis majd a színész dolga lesz, aki a szerepet eljátssza.
1953-ban – az Illyés Gyula forgatókönyve alapján készült – Feltámadott a tenger című, színes, kétrészes történelmi filmben Petőfi szerepét Görbe Jánosra osztották, aki – Gyöngyösi Zoltán kritikája szerint – „valóban hasonlított rá, csak éppen majdnem kétszer annyi idős volt, mint a költő; 41 évesen vágott bele a szerepbe, úgy is mondhatnánk: így nézett volna ki Petőfi 1866-ban”.
József Attila ekkor már régóta saját arcával képviselte önmagát – Illyés pedig a műfajváltás gesztusával mintegy örökre fátylat boríthatott életrajzi esszé-hősének eredeti kilétére.