Déjà vu-érzésem volt, amikor „az elsápadó s neki-nekivörösödő fiatalember”
képe – Illyés Gyula közvetítésével – megjelent előttem. Nem azért, mert sok-sok
évvel ezelőtt már olvastam az író szemléletes-mozgalmas Petőfi-életrajzát,
inkább mert a földerengő ismerősség érzete furcsa identitás-zavarral párosult.
A könyv költőhősének érzelmi reakciói kísértetiesen emlékeztettek József
Attilára, akiről annyi intim beszámolót olvashattunk halála után, amikor maga
is „híres lett”.
Illyés könyve azonban még a visszhangtalanságtól szenvedő József Attila
életének utolsó előtti évében, 1936 őszén íródott, abban az ozorai kocsmában,
ahol Petőfi először színpadra lépett. Az író később egy interjúban elmondta:
csak annyi szakirodalom volt nála, amennyit egy aktatáskában magával tudott
vinni. Nem végezhetett hosszas előtanulmányokat; igyekezett a versei alapján
megteremteni a dagerrotípiáról ismert arcmáshoz tartozó forradalmár-költő
személyiségét.
Kihasználhatta a meglepő hasonlatosságot, amely 1932 körül Hatvany Lajost arra
ihlette, hogy József Attilával játszassa el egy általa írandó Petőfi-film
főszerepét. Tudjuk, a terv füstbe ment, de az atillába öltöztetett, színészi
tehetségére is büszke költőutód, Petőfi tisztelője – és bizonyos értelemben
irigye – tudatosan rá is játszott a külső-belső azonosságra.
József Attila hat éven keresztül – végleges elhidegülésekig – a legjobb barátai
között tartotta számon Illyést, ezért minden helyzetben a naivságig őszintén
föltárulkozott előtte. De mások előtt sem tudta megjátszani magát: éppen
gyermeki nyíltságával és szókimondásával vette le lábukról híveit. Illyés tehát
különböző szituációkban tanúja lehetett barátja – Kosztolányi által oly
találóan jellemzett – „karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló,
komoly és humoros” viselkedésének. Láthatta őt a Babits-pamflet írása előtti,
fölpaprikázott állapotában is, amikor 1929 decemberében, a Nyugat friss számát
fellapozva József Attila elolvasta Németh László „fölényesen szánakozó” sorait
a Nincsen apám, se anyám kötetéről, „melyek mint szemetet fricskázzák ki az
irodalomból”. Németh Andor így írta le akkori reakcióját: „Ha azt mondjuk, hogy
előbb elsápadt, aztán fülig vörösödött, hogy reszketni kezdett, hogy ájuldozott
a felháborodástól, keveset mondunk. A fogait csikorgatta dühében, szemét
elborította a vér, ölni akart. Az volt az érzése, hogy megfullad, ha nem áll a
sértésért bosszút. S nem a bírálóra haragudott, hanem Babitsra, aki hagyta,
engedte, helybenhagyta, hogy a lapjában csúffá tegyék.”
A barát – aki nem tudta megakadályozni a Babits-ellenes cikk közreadását,
különben is a Nyugat főszerkesztőjének kedvenc munkatársa, többszörös
Baumgarten-díjas, 1937. januártól majd a lap segédszerkesztője – naplójegyzetei
szerint saját hatáskörében igyekezett tompítani a pamflet miatt halálra
sértődött Babits ellenszenvét József Attila iránt, de írásban maga is
fenntartásosan viszonyult a Külvárosi éj-kötet költőjéhez, éppen túlzott
forradalmiságát kifogásolva.
A régi keletű barátság okán és jogán azonban a diplomáciához mit sem értő költő
legintimebb pillanatainak is tanúja volt. Petőfi kikosarazásának elképzelt
jelenetéhez nem kellett mást tennie, mint fölidézni Vágó Márta és József Attila
szerelmének bimbózó kezdetét – amelyet közvetlen közelről figyelhetett, hisz ő
is udvarolt Mártának –, s noha Vágó József nem viselkedett annyira elutasítóan,
mint Szendrey Lőrinc, az idegenkedést kiváltó ok hasonlított vő- és apósjelölt
között. Kevésbé köztudott, hogy Illyés is ott volt 1933 nyarán Lillafüreden, a
félbeszakadt írókongresszuson. Saját szemével láthatta – és kameraszerűen
rögzíthette –, miképp lobban szerelmi lángra barátja az Óda ihletője iránt. A
vers Illyés közvetítésével jelent meg a Nyugatban.
Rivalizáló barátságuk szövevényes természetéről sokat elárul, hogy éppen a
Petőfi-szerepért vívott titkos versengés fordította szembe egymással a két
költőt. „Ha én vagyok Petőfi, akkor Gyuszi Arany” – idézett Németh Andor egy
megható jelenetet, még a felhőtlen barátság időszakából. Amikor azonban
1934-ben Illyést hívták meg a moszkvai írókongresszusra, József Attila
átértékelte véleményét. Több volt ez, mint „testvérféltékenység”. A költő úgy
érezte, hogy eltérő habitusuk és életstratégiájuk okán Illyés mindent elér,
amit ő szeretne, s bárhogy próbálja utolérni – vagy még inkább elébe vágni –,
neki nem sikerül. Ebben a helyzetben vált igazán fontossá: ki az igazi örököse
Petőfinek kettejük közül? Melyikük Petőfibb Petőfinél?
Talán épp ez a dilemma alapozta meg versengésük tétjét. Illyés joggal sértődött
meg, mikor József Attila „Miért nem én?” címmel lejárató cikket akart közölni
róla, majd Bányai László neve alatt (de saját felismerhető stílusában) – a
Korunk hasábjain keményen megbírálta Oroszország-könyvét, „kispolgári
latolgatónak”, „Pató Pál-kodó” „egyensúlyművésznek” nevezve az írót, aki
útibeszámolójában minduntalan arra hivatkozik: „Arról beszélek, amit pontosan a
két szememmel láttam”.
A valósághűségre törekvő Illyés ugyanezt az írói technikát követte akkor is,
amikor Petőfi személyiségét a testközelből ismert modell alkati hasonmásaként
ábrázolta. „Az őszinteség és szókimondás – mint mindig – akkor jön rá, amikor
magának árt vele” – olvassuk Petőfi jellemzését. Az esszé jó néhány betétje is
a költőbaráttól kölcsönvett szempontok alapján készült. Illyés nem volt híve a
pszichoanalízisnek, mégis többször emlegette könyvében „a mindenkor épp divatos
lélekkutatást”, s noha nem akarta „az álomfejtés elveit alkalmazni” a versekre,
gyakorta maga is „lélekbúvárként” próbálta a költemények legrejtettebb
elemeiben „rajtakapni” a költő lelkületét.
Módot talált arra is, hogy az olvasó szerepébe kényszerített, erkölcsileg
finnyás, elveiből mit sem engedő, büszke és hajlíthatatlan költőtársat Petőfi
sorsán keresztül ráébressze, önmagának árt: „mint minden magyar író, aki
irodalomból akar megélni s tollát nem hajlandó áruba bocsátani [...] Csak
egy-két okos mosolyra, egy-két békélő kézfogásra volna szükség s minden
egyszeriben megváltoznék, ömlene a pénz s a nála még drágább borostyán. Ezt
diktálná nemcsak a szükség, de a művészi önzés is. Ki vádolhatná
megalázkodással, ha művei elhelyezésére mindezt elkövetné?” Lehetetlen nem
érezni a rejtett dialógust Petőfi életrajzírója és a titkos modell között, aki
mintha tükörbe nézett volna – úgy érezte: Illyés végképp kifosztotta azzal,
hogy kölcsönvette az arcát, a személyazonosságát, mintegy „ellopva” az
árnyékát, a lelkét. S mindebből bőségesen profitált, hiszen Petőfi és Illyés
neve a könyv megjelenése után összekapcsolódott: ez a kötet lett a harmincadik
évfolyamába lépő Nyugat előfizetőinek egyik jubileumi ajándéka.
S mindez közvetlenül a Puszták népe közönségsikere után.
Sokat elárul az eleven modell után dolgozó illyési jellemalkotó technikáról a
könyv végi utalás, amellyel az író a segesvári csatatéren eltűnt költő utolsó
perceit próbálta felidézni: „Ami ezután következik: mint a megszakadt
filmszalag ugráló, ferde képei a hökkentő fehér üresség előtt. Itt már a
képzelet is mutat annyit a valóságból, amennyit az utolsó szemtanúk rémülettől
vibráló tekintete.”
A megszakadt filmet József Attila halála után tizenhárom évvel sajátosan
rekonstruálta: Két férfi címmel filmregényt írt Petőfiről és Bem tábornokról, a
forradalom két legendás alakjáról. „Voltaképpen egy történelmi tanulmányt
akartam írni a filmkockák nyelvén” – vallotta meg az 1950-ben megjelent könyv
utószavában. Kísérletnek fogta fel „a képeskönyvek üdeségét” kínáló műfajt,
amely „elsősorban csak láttatni akar, még a gondolatot is a szemen át közölné”.
Paradox módon a filmregényben mégsem kísért József Attila szelleme, mert az
akcióközpontú, mozgalmas jelenetek nem igényelnek az írótól különösebb leírást,
részletes jellemábrázolást, lélektani magyarázatot. A „mondatok mozijába”
ültetett olvasó előtt csak elnagyolt típusok mozognak; személyiségükről csupán
mozdulataik, szavaik vallanak, az egyénítés úgyis majd a színész dolga lesz,
aki a szerepet eljátssza.
1953-ban – az Illyés Gyula forgatókönyve alapján készült – Feltámadott a tenger
című, színes, kétrészes történelmi filmben Petőfi szerepét Görbe Jánosra
osztották, aki – Gyöngyösi Zoltán kritikája szerint – „valóban hasonlított rá,
csak éppen majdnem kétszer annyi idős volt, mint a költő; 41 évesen vágott bele
a szerepbe, úgy is mondhatnánk: így nézett volna ki Petőfi 1866-ban”.
József Attila ekkor már régóta saját arcával képviselte önmagát – Illyés pedig
a műfajváltás gesztusával mintegy örökre fátylat boríthatott életrajzi
esszé-hősének eredeti kilétére.