←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Mester Béla  –  Papucs és forradalom
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1878

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Könnyen elképzeljük a másfél évszázadnál régebbi leánykérési jelenetet. Egyik oldalon a megállapodott atya s a leány, aki a család szemefénye, a má¬sikon ingatag jövőjű, ám az atyák rendje ellen annál megingathatatlanabbul lázadó és lázító költő. Azt hihetnénk, nincs ebben semmi különleges. A szerelmesek jogairól, a szabad párválasztás éthoszáról szóló magyar példa csak azért maradt fönn, mert ismert személyekről szól és a kidolgozott Petőfi-kultuszhoz kötődik. Illyés nem példálózna valamely reformkori pesti átlagpolgár leánykérésével, és persze én sem értekezhetnék őróla. A papucs és hálósipka vágyának összevegyítése a szerelemmel Petőfinél valójában forradalmi vágy, amely – Illyés szavaival – „kiveti sarkaiból a földet”.
A költő ugyanis valóban valami egészen új, az öreg Szendrey nemzedéke előtt teljesen ismeretlen embertípus képviselőjeként járt Júliájánál háztűznézőben. Egyike volt a legkorábban megjelenő magyar kapitalista költőnek – és ezt tudta is magáról, sőt, büszke volt rá, még ha más szavakat-fogalmakat használt is. Persze nem azért, mert sok pénze volt. Nem ez teszi a kapitalista költőt. Létezési módja, a kor kultúrájában elfoglalt helye értelmezhetetlen a korabeli, születőfélben lévő magyar kapitalizmus keretein kívül. Ha föllapozzuk a korabeli sajtó társasági rovatát, apróhíreit, egészen új megvilágításban láthatjuk költőnk legénykorát, noha tényszerűen aligha tudhatunk meg életrajzáról mást, mint amit vaskos és számos életrajzai is részletesen leírnak. A szövegkörnyezet, a hírek hangulata mégis más. Az Életképek (természetesen névtelen) tudósítója a füredi Anna-bál jól értesült közönsége között elvegyülve csippenti föl a bizalmas információt, hogy Petőfit valamely könyvnyomtatóval látták tárgyalni. Aligha verseskötet nem lesz ennek a vége, melynek címe, ha jól fülelt, Felhők. Máskor maga a költő jelentkezik igen rövid és igen érdes hangvételű prózában. A közlemény nyomatékosan figyelmeztet egy Petőfy Sándor nevű szépírót, hogy mihamarabb válasszon magának másik írói álnevet, mert az ehhez fölöttébb hasonlatos Petőfi Sándor névalakot a közlemény szerzője már régebb óta használja hasonló célokra. Jól ismert technikák és eljárások ezek. Bennfentes, valószínűleg a kiadó szervezte kiszivárogtatás a kiadói körbe tartozó szerző újabb művének előzetes reklámozására (ezt hívja majd később a kultúrkritika mesterséges szükségletek kialakításának); és a jól bejáratott brand gondos óvása, védelme. (Hiszen neve már van, és persze áruvédjegy.) Ma már annyira természetes, hogy nem látjuk tisztán: éppen ez a jól megtervezett, pénzt érő image, a név mint áruvédjegy teszi oly büszkévé viselőjét, hogy más természetű jószágok nélkül is elébe mer állni az öreg Szendreynek. Ez a brand ér annyi pénzt és társadalmi megbecsülést, mint mások földbirtoka, vármegyei hivatala, bejáratott boltja. Bízvást lehet rá családot alapítani. Ráadásul ő maga szerezte, alakította ki – no jó, a kiadója értékes tanácsaira támaszkodva –, így nem tartozik érte hálával, köszönettel apjának, mentorának, kinevezőjének vagy bárki másnak. Szabad ember, azt vesz feleségül, akit akar – illetve: aki hozzámegy – másnak, például a lány szüleinek ehhez semmi köze. Öntudatához ugyanilyen öntudatú szerelmest, majd feleséget is kíván természetesen. Ha engem nem érdekel mások véleménye, te se törődj apád akaratával.    Ebből az öntudatból ered a költőnek és nemzetének egészen újszerűen fölfogott kapcsolata is. Hiszen itt a nemzet azonos a költő kedves olvasóival, sőt, a közös olvasmányélmény teremt nemzetet a sokaságból. Érdemes összehasonlítani a tizenkilencedik század utolsó évtizedeire már részletesen kiépített Petőfi-kultusz alkotta képet, a Nemzeti Múzeum előtt szavaló költő képét a korabeli lapok grafikus illusztrációival ugyanarról a márciusi napról. Utóbbiakon a nemzetet a szabad sajtó első termékeit, nagyobb részt Petőfi szövegeit szétkapkodó és csoportokban szabadon olvasó békés polgárok jelenítik meg. Pesti polgárok, akiknek korzózáshoz igazított öltözetük mögé ugyanolyan kényelmes házi papucsot és hálósipkát képzelhetünk előző esti és aznap reggeli öltözetükként, mint amilyent forradalmi olvasmányuk szerzője viselt a forradalom kora reggelén. Költő és közönsége, költő és nemzete a nemzetet megalkotó forradalomban. A közönség – jobbára férfitagjainak – többsége valószínűleg nem viselkedett olyan merészen leánykérés alkalmával, mint a szerző, akinek a szövegeit kedvvel olvasta. Tudjuk, többségüknek még az unokája sem érte el az emberi öntudatnak azt a kifejezését, amelyet Petőfi megjelenített. Talán nem is tudtak semmit a költő magánéletéről. (Habár a korabeli sajtó és verseiben maga az ifjú férj is sokat tett azért, hogy érzései nyilvánosságra kerüljenek.) De talán szerették volna magukénak tudni bátorságát. Nem is lehet ez forradalom idején másképpen. A meghitt családi tűzhely védelmére fölszólító forradalmi republikánus retorikának akkor van csak értelme, ha előbb a papucsok forradalma olyan családi tűzhelyeket teremtett, amelyek valóban meghittek.