Liget.org »
2010 / 1 » Mester Béla
– Papucs és forradalom
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1878
Könnyen elképzeljük a másfél évszázadnál régebbi leánykérési jelenetet.
Egyik oldalon a megállapodott atya s a leány, aki a család szemefénye, a
má¬sikon ingatag jövőjű, ám az atyák rendje ellen annál megingathatatlanabbul
lázadó és lázító költő. Azt hihetnénk, nincs ebben semmi különleges. A
szerelmesek jogairól, a szabad párválasztás éthoszáról szóló magyar példa csak
azért maradt fönn, mert ismert személyekről szól és a kidolgozott
Petőfi-kultuszhoz kötődik. Illyés nem példálózna valamely reformkori pesti
átlagpolgár leánykérésével, és persze én sem értekezhetnék őróla. A papucs és
hálósipka vágyának összevegyítése a szerelemmel Petőfinél valójában forradalmi
vágy, amely – Illyés szavaival – „kiveti sarkaiból a földet”.
A költő ugyanis valóban valami egészen új, az öreg Szendrey nemzedéke előtt
teljesen ismeretlen embertípus képviselőjeként járt Júliájánál háztűznézőben.
Egyike volt a legkorábban megjelenő magyar kapitalista költőnek – és ezt tudta
is magáról, sőt, büszke volt rá, még ha más szavakat-fogalmakat használt is.
Persze nem azért, mert sok pénze volt. Nem ez teszi a kapitalista költőt.
Létezési módja, a kor kultúrájában elfoglalt helye értelmezhetetlen a korabeli,
születőfélben lévő magyar kapitalizmus keretein kívül. Ha föllapozzuk a
korabeli sajtó társasági rovatát, apróhíreit, egészen új megvilágításban
láthatjuk költőnk legénykorát, noha tényszerűen aligha tudhatunk meg
életrajzáról mást, mint amit vaskos és számos életrajzai is részletesen leírnak.
A szövegkörnyezet, a hírek hangulata mégis más. Az Életképek (természetesen
névtelen) tudósítója a füredi Anna-bál jól értesült közönsége között elvegyülve
csippenti föl a bizalmas információt, hogy Petőfit valamely könyvnyomtatóval
látták tárgyalni. Aligha verseskötet nem lesz ennek a vége, melynek címe, ha
jól fülelt, Felhők. Máskor maga a költő jelentkezik igen rövid és igen érdes
hangvételű prózában. A közlemény nyomatékosan figyelmeztet egy Petőfy Sándor
nevű szépírót, hogy mihamarabb válasszon magának másik írói álnevet, mert az
ehhez fölöttébb hasonlatos Petőfi Sándor névalakot a közlemény szerzője már
régebb óta használja hasonló célokra. Jól ismert technikák és eljárások ezek.
Bennfentes, valószínűleg a kiadó szervezte kiszivárogtatás a kiadói körbe
tartozó szerző újabb művének előzetes reklámozására (ezt hívja majd később a
kultúrkritika mesterséges szükségletek kialakításának); és a jól bejáratott
brand gondos óvása, védelme. (Hiszen neve már van, és persze áruvédjegy.) Ma
már annyira természetes, hogy nem látjuk tisztán: éppen ez a jól megtervezett,
pénzt érő image, a név mint áruvédjegy teszi oly büszkévé viselőjét, hogy más
természetű jószágok nélkül is elébe mer állni az öreg Szendreynek. Ez a brand
ér annyi pénzt és társadalmi megbecsülést, mint mások földbirtoka, vármegyei
hivatala, bejáratott boltja. Bízvást lehet rá családot alapítani. Ráadásul ő
maga szerezte, alakította ki – no jó, a kiadója értékes tanácsaira támaszkodva
–, így nem tartozik érte hálával, köszönettel apjának, mentorának,
kinevezőjének vagy bárki másnak. Szabad ember, azt vesz feleségül, akit akar –
illetve: aki hozzámegy – másnak, például a lány szüleinek ehhez semmi köze.
Öntudatához ugyanilyen öntudatú szerelmest, majd feleséget is kíván
természetesen. Ha engem nem érdekel mások véleménye, te se törődj apád
akaratával. Ebből az öntudatból ered a költőnek és nemzetének
egészen újszerűen fölfogott kapcsolata is. Hiszen itt a nemzet azonos a költő
kedves olvasóival, sőt, a közös olvasmányélmény teremt nemzetet a sokaságból.
Érdemes összehasonlítani a tizenkilencedik század utolsó évtizedeire már
részletesen kiépített Petőfi-kultusz alkotta képet, a Nemzeti Múzeum előtt
szavaló költő képét a korabeli lapok grafikus illusztrációival ugyanarról a
márciusi napról. Utóbbiakon a nemzetet a szabad sajtó első termékeit, nagyobb
részt Petőfi szövegeit szétkapkodó és csoportokban szabadon olvasó békés
polgárok jelenítik meg. Pesti polgárok, akiknek korzózáshoz igazított öltözetük
mögé ugyanolyan kényelmes házi papucsot és hálósipkát képzelhetünk előző esti
és aznap reggeli öltözetükként, mint amilyent forradalmi olvasmányuk szerzője
viselt a forradalom kora reggelén. Költő és közönsége, költő és nemzete a
nemzetet megalkotó forradalomban. A közönség – jobbára férfitagjainak – többsége
valószínűleg nem viselkedett olyan merészen leánykérés alkalmával, mint a
szerző, akinek a szövegeit kedvvel olvasta. Tudjuk, többségüknek még az unokája
sem érte el az emberi öntudatnak azt a kifejezését, amelyet Petőfi
megjelenített. Talán nem is tudtak semmit a költő magánéletéről. (Habár a
korabeli sajtó és verseiben maga az ifjú férj is sokat tett azért, hogy érzései
nyilvánosságra kerüljenek.) De talán szerették volna magukénak tudni
bátorságát. Nem is lehet ez forradalom idején másképpen. A meghitt családi
tűzhely védelmére fölszólító forradalmi republikánus retorikának akkor van csak
értelme, ha előbb a papucsok forradalma olyan családi tűzhelyeket teremtett,
amelyek valóban meghittek.