←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Bíró Béla  –  Szerelem és önzés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1877

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hát igen, lehet, hogy „az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet”. Azt ugyanis, hogy a „kivetéshez” fix pontra van szükség, Archimédesz óta tudni véljük. Az alkotónak ilyesmi a szilárd, megbízható kapcsolat. A szövetséges társ. Különben pedig rossz hiedelem, hogy az önzetlenség önfeláldozás. Éppen ellenkezően! Az egyenlőtlen harc nagy szégyenéből születnek az önimádat önmaga-imái. A magyar költészetben mintha külön vonulata volna a büszkén vállalt arroganciának, Ady Endrétől Szabó Lőrincig – annak a férfigőgnek, amitől mindig szomorú leszek. Értelemellenes és jellegzetesen önsorsrontó attitűd. Hogyan válhatna szilárd támaszszá az a nő, aki mint egy tárgy, olyan élettelen és akarattalan, ki mint lámpa, ha lecsavarom, nem él, mikor nem akarom? A házasság – a közhelyek szerint – legalábbis paradox, hiszen a személyiség szabad kiteljesítését csorbítja. Ám ha a szabadság fokát az önként vállalt kötöttséggel határozzuk meg, a kényszerűség, az önfeladás és a többi: más értelmet kap.
Hasonló figyelhető meg a népek „házasságai”-nál, s voltaképpen minden emberi kapcsolatban, a közösségek viszonyában is. Aki a másik ellenében próbálja a maga szabadságát, olyan rabságba kerül, amiből csak szakítással lehet kitörni. A szakítás pedig mindig véres. A pároké éppúgy, mint a közös államkeretbe zárt népeké. Petőfi egyensúlyérzékét illető kételyeim – mit tagadjam – az ő jakobinizmusából erednek. A jakobinus eszmék, bár politikailag látványosan megbuktak, kulturálisan ma is terhelik a népek és államok közti viszonyokat. Méghozzá a jakobinizmus stílusának látszólag ellentmondóan: alattomosan.
Végtére is a szülés közben szlovákul jajongó anya magyar gyereke a neofiták buzgóságával utasított el mindent, ami nem teljesen magyar. Önnön identitását is szabad választások során át formálja kizárólagossá. S ha a forradalom győz, francia mintára minden bizonnyal a magyarosítás élharcosává válik (vagy marad?). A Duna menti francia-hon koszorús költőjeként. Talán nem is sejti, hogy mások is készítgetik a maguk másféle Duna menti francia-honjait. Fel sem villan benne, hogy például szlovák kötődéseit vállalva és őrizve használhatna legtöbbet választott nemzetének is. Persze tudom, groteszk, hogy minderről én tűnődöm – a románosítás szorításában élő határon túli magyar. Vagy mégsem? Mi, határon túli magyarok talán tisztábban látjuk, hová vezethet az elvakult nemzeti önzés. A totális elhülyüléshez! (Még akkor is, ha helyesírás-ellenőrzőm szerint nincs ilyen szó).
A korabeli nemzeti önzést Illyés Gyula sem érzékeli. Petőfit, a házasembert ragyogóan jeleníti meg, de Petőfit, a kultúrák házasságát családfői arroganciával elgondoló jakobinust nem képes észrevenni. Talán mert annyira hasonlít őrá magára. Egy határon túli magyart azonban Illyés pánszlávizmus-érvei aligha győzhetnek meg. Petőfiben az anyaországon kívül élő bizony akarata ellenére is kénytelen megpillantani az „agresszív magyar provincializmusból” a „román egyetemességbe” menekülő romániai magyar, a „nemzetáruló” magyarországi előképét. Igen, ilyen töményen-bonyolultan! S meglehet, Petőfi öntudatos magyarsága nem bűvöli el annyira, mint a kisebbségi magyarsággal egyébként mélyen együtt érző Illyés Gyulát.