Liget.org »
2010 / 1 » Bíró Béla
– Szerelem és önzés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1877
Hát igen, lehet, hogy „az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók
hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni
sarkaiból a földet”. Azt ugyanis, hogy a „kivetéshez” fix pontra van szükség,
Archimédesz óta tudni véljük. Az alkotónak ilyesmi a szilárd, megbízható
kapcsolat. A szövetséges társ. Különben pedig rossz hiedelem, hogy az
önzetlenség önfeláldozás. Éppen ellenkezően! Az egyenlőtlen harc nagy
szégyenéből születnek az önimádat önmaga-imái. A magyar költészetben mintha
külön vonulata volna a büszkén vállalt arroganciának, Ady Endrétől Szabó
Lőrincig – annak a férfigőgnek, amitől mindig szomorú leszek. Értelemellenes és
jellegzetesen önsorsrontó attitűd. Hogyan válhatna szilárd támaszszá az a nő,
aki mint egy tárgy, olyan élettelen és akarattalan, ki mint lámpa, ha
lecsavarom, nem él, mikor nem akarom? A házasság – a közhelyek szerint –
legalábbis paradox, hiszen a személyiség szabad kiteljesítését csorbítja. Ám ha
a szabadság fokát az önként vállalt kötöttséggel határozzuk meg, a
kényszerűség, az önfeladás és a többi: más értelmet kap.
Hasonló figyelhető meg a népek „házasságai”-nál, s voltaképpen minden emberi
kapcsolatban, a közösségek viszonyában is. Aki a másik ellenében próbálja a
maga szabadságát, olyan rabságba kerül, amiből csak szakítással lehet kitörni.
A szakítás pedig mindig véres. A pároké éppúgy, mint a közös államkeretbe zárt
népeké. Petőfi egyensúlyérzékét illető kételyeim – mit tagadjam – az ő jakobinizmusából
erednek. A jakobinus eszmék, bár politikailag látványosan megbuktak,
kulturálisan ma is terhelik a népek és államok közti viszonyokat. Méghozzá a
jakobinizmus stílusának látszólag ellentmondóan: alattomosan.
Végtére is a szülés közben szlovákul jajongó anya magyar gyereke a neofiták
buzgóságával utasított el mindent, ami nem teljesen magyar. Önnön identitását
is szabad választások során át formálja kizárólagossá. S ha a forradalom győz,
francia mintára minden bizonnyal a magyarosítás élharcosává válik (vagy
marad?). A Duna menti francia-hon koszorús költőjeként. Talán nem is sejti,
hogy mások is készítgetik a maguk másféle Duna menti francia-honjait. Fel sem
villan benne, hogy például szlovák kötődéseit vállalva és őrizve használhatna
legtöbbet választott nemzetének is. Persze tudom, groteszk, hogy minderről én
tűnődöm – a románosítás szorításában élő határon túli magyar. Vagy mégsem? Mi,
határon túli magyarok talán tisztábban látjuk, hová vezethet az elvakult
nemzeti önzés. A totális elhülyüléshez! (Még akkor is, ha helyesírás-ellenőrzőm
szerint nincs ilyen szó).
A korabeli nemzeti önzést Illyés Gyula sem érzékeli. Petőfit, a házasembert
ragyogóan jeleníti meg, de Petőfit, a kultúrák házasságát családfői
arroganciával elgondoló jakobinust nem képes észrevenni. Talán mert annyira
hasonlít őrá magára. Egy határon túli magyart azonban Illyés
pánszlávizmus-érvei aligha győzhetnek meg. Petőfiben az anyaországon kívül élő
bizony akarata ellenére is kénytelen megpillantani az „agresszív magyar
provincializmusból” a „román egyetemességbe” menekülő romániai magyar, a
„nemzetáruló” magyarországi előképét. Igen, ilyen töményen-bonyolultan! S
meglehet, Petőfi öntudatos magyarsága nem bűvöli el annyira, mint a kisebbségi
magyarsággal egyébként mélyen együtt érző Illyés Gyulát.