←Vissza

Liget.org   »   2010 / 1   » Peterdi Nagy László  –  Délibáb
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1876

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Petőfi lánykéréséről írva Illyés fontosnak tartja megjegyezni, hogy „Szendrey éppoly kevéssé ’zord apa’, akár az öreg Petrovics.” Talán a „jó öreg kocsmáros” aszódi gimnáziumbeli nagyjelenetére utal, amelynek végén Petőfi egy vándorszínész abgangjával lépett le az intézményből. Az elszegényedett após-jelölt nem alaptalanul féltette rajongó és csapongó lányát az éhenkórász költőtől. „(...) Nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet” – magyarázza a még fiatal, de Párizst megjárt és sok-sok eszméltető történést megélt, évek óta nős szerző. Ám Illyés akkoriban sem úgy akarta kivetni sarkaiból a földet, mint Shelley és Byron, Puskin és Petőfi, vagy éppen a Fülep Lajos felidézte Ady. Református lelkész-ivadék volt, a hősszerelmes költők e világi és ez országbeli alternatívája. De hát, József Attilával szólva, ez sem kevés. Ezt akkor értettem meg, amikor egy kései Illyés-darab pécsi ősbemutatóján egy egész napot együtt tölthettem az idős szerzővel és intézményvezető feleségével. A kocsiban a költő megizzadt, Flóra ezért már a fogadóbizottságnak bejelentette, hogy új inget kell venniük. Estig vettünk is, legalább hármat. De mindegyik szörnyűmód dörzsölte a veszedelmes világfelforgató nyakát. A sok járkálástól aztán megfájdult Flóra visszeres lába. Fásliban nem ülhetett a díszpáholyba. A színpad bal oldalán, már a kulisszák közé tettünk egy széket, egy másikra meg felpolcoltuk a lábát. A szerző pedig az egész előadás idején mellette állt, és simogatta a kezét. Alkalmasint így nyugtatta saját magát is.
Nem tudom, jót vagy rosszat mondok-e vele, de az imént említett költők egyikét sem tudom elképzelni ebben a helyzetben. Főleg nem egy hosszú életen át. Azt hiszem, mégiscsak jót mondok. Mert valahogy használni is így próbált ő mindig. Valami közelinek tűnő, de el nem érhető szépség és nagyság szerényebb, számunkra még éppen felfogható változatával. ’56-ban, a Parasztpárt egyik vezetőjeként Bibóval együttműködve. A következő, hosszú évtizedekben viszont a sanda kompromisszumok „létező szocializmusának” szellemi alternatíváin dolgozott. Ahogyan Fülep Lajos és a polgári radikálisok némelyike is, talán túl hosszan.
De hát, tehette! Régóta gyanítom, hogy igazából csak öregkorra derül ki, mi lakozik az emberben. A magyar írók többségének azonban jóformán soha nem volt módja megmutatni ezt. A sok félreállás és a köpések törölgetése még a mindent lenyelő Aranynál is esszenciális hipertóniát meg epekövet okozott. A „gyakori fülzúgás”, amire oly sok levelében panaszkodik, végül is oda vezetett, hogy 63 éves korában készült, utolsó arcképén egy aggastyánt látunk. „Neked a jobbik rész jutott” – panaszolta a halott Petőfinek, és tudta, mit beszél.
1847 szeptemberében, amikor az atyai tiltás és minden jó szó ellenére Júlia fejét a költő kebelére „tevé le”, Petőfi változatlanul a kivívott diadalba vágtató paripák fújtatásáról vizionál és hallucinál. A végül is létrejött nászút idején született Szeptember végén utolsó strófájában pedig afféle házassági egyezséget ajánl: ennek értelmében a férj halála esetén az özvegynek fátyolát sötét koszorúként az elhunyt fejfájára kell akasztani. Nyilván, hogy ne kelljen túl sokat keresgélni az újratemetésnél. Ehhez képest történt, ami történt. A kozáknak, aki abban a bizonyos kukoricásban a magyar őrnagyot keresztüldöfte, talán gyanús volt a kihajtott, fehér gallér. De a korábban levert lengyel felkelés poétái már jóval a végkifejlet előtt Párizsba szöktek, eleven költővel meg amúgy sem akadt még dolga. A lándzsát tehát nem szúrta le ideiglenes fejfaként, az özvegy így nem tudván hova akasztani fátylát, gondosan összehajtogatta, és a fehérneműs szekrény legalsó fiókjába rakta. –
Jó lesz az még valamire!
Illyés egy életen át forgatta magában – nemcsak a Petőfi-témát, hanem a forradalom kérdéseit is. A költőről szóló 1936-os könyv ihletett és igen nagy körültekintéssel készült. Az 1952-es, Révai József népművelési miniszter támogatásával készült Fáklyaláng meg egészen más szemléletű. A közben, 1938-ban született vers, a Haza, a magasban mintha az ellentmondást igyekezett volna feloldani – jó előre. Ma olvasva a népet tollal szolgáló, mégis konkrétnak tűnő hitvallást, sok bölcs belátást, sőt, finom iróniát is találunk benne. Ilyen sorokat például: „Karolva könyvem kebelemre, // nevetve nézek ellenemre”. Minél többször olvasom ezt, a sztoicizmusában még a zengővárkonyi tudós lelkészen, Fülep Lajoson is túltevő sort, és hallom lelki fülemmel az Illyés kiejtésében olyan murisan ismétlődő, nyílt, dunántúli e-ket, annál inkább az a benyomásom, hogy egy kicsit kényszeredetten, majdhogynem kínjában nevet itt a költő. Hiszen olyan nagyon magosan, talán már nem is egész valóságosan lebeg a fejünk felett ez a bizonyos elképzelt haza! A vers írásának idején még úgy mondták: mint egy felhő-kakukkvár. Ma inkább, hogy afféle délibábként lebeg. Mert, hogy – lebegtetik.