←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Kovács Gábor  –  A szociális probléma
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1872

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Babits gondolatmenetének konklúziója a kultúra válságáról: a szociális probléma. Az a kínzó sejtelem, hogy a kultúra azért illúzió és hazugság, mert a kiválasztottak luxusa, és semmit sem változtat a sokaság keserves életén. A harmadik évezred első évtizedének vége felé járva már nemigen értjük az árukapcsolást; a szolidaritás nem tartozik a posztmodern erények közé. Ugyan, mi köze van a kultúrának a szociális kérdéshez? Babits annak idején – jóllehet nem tartozott az irodalom társadalmi feladatát hangsúlyozó népiek közé – legelőbb erre gondolt. A sokakra. Ma, a szociáldarwinizmus reneszánszának korában mi sem természetesebb a nyomorultak létezésének tényénél, és kommentálásánál: így volt ez mindig, s így is lesz mindig; ez a gyöngék és tehetségtelenek sorsa; a létezés nagy versenyében óhatatlanul vannak nyertesek és vesztesek. Utóbbi metafora eleve lóversenynek tételezi az életet. A szocializmus hagymázas utópiájának elillanása után – leszámítva némi katzenjammert – a nyomor ismét az emberi létezés eltörölhetetlen elemének látszik. A különféle szociális programok legfeljebb mértékének csökkentését, de nem megszüntetését tűzik ki célul. A társadalmi igazságosság gondolata – sok egyéb mellett – elfoglalta jól megérdemelt helyét az avítt eszmék múzeumában. Az igazságos kormányzás eszméjét felváltó társadalommenedzsment – függetlenül, hogy éppen melyik kormány van hatalmon – szükségképpen jobboldali, ha a baloldaliságon azt értjük, amit Bibó István, aki szerint baloldalinak lenni annyit jelent, hogy a társadalomban jelenlevő szenvedésmennyiséget csökkenteni akarjuk, s nem tekintjük konstans adottságnak. De hát Bibó maga is avítt figura volt, szentimentális, furcsa eszmékkel; Babits kortársa, s nem a miénk.
A francia Robert Castel szociológus a kilencvenes években megjelent könyvében – A szociális kérdés alakváltozásai. A bérmunka krónikája – a szociális kérdést történeti-szociológiai perspektívában szemléli, összekötve az individualizáció jelenségével és a bérmunka kérdésével. Castel szerint a modernitás történetében az individualizációnak többféle típusa bontakozott ki egyidejűleg, s ezek a típusok meghatározott társadalmi csoportokhoz köthetők. A jelenség már az újkor kezdetén megmutatkozott, amikor is egymás mellett létezett a két legfontosabb forma, az egyén energiái és erőforrásai által táplált, piacinak is nevezhető vállalkozói individualizmus, illetve a régi közösségek széthullása miatt tömegesen elszenvedett, negatív individualizmus. Utóbbi legfőbb jellemzője a kiszakadtság a közösségből, a létbiztonság, illetve a „stabil állag tökéletes hiánya”, vagyis a kiszolgáltatottság és védtelenség. A negatív individualizmus ellen a modernitás gyógyszere az individualizálódással párhuzamosan zajló dezindividualizálódás, azaz a védelmet és biztonságot jelentő nagy kollektív társadalmi és jogi struktúrák kiépülése volt. Az utóbbi évek korszakváltásában azonban éppen ezek a struktúrák mentek tönkre, részben el is tűntek, az individualizáció két formája ismét egymás mellett létezik, és a negatív individualizmus veszélye újra nagy társadalmi csoportokat fenyeget. Van azonban új történelmi fejlemény is: ez a munka társadalomintegráló szerepének radikális csökkenése. Hogy ennek melyek lesznek a hosszú távú következményei, ma még nem pontosan tudható. Megtörténhet, hogy a társadalom nagy tömegei kerülnek olyan helyzetbe, amelyet Castel az újcselédség létállapotának nevez. Ugyanis nemcsak állást kell (kellene) adni az embereknek:
„Nem vitatjuk, hogy bővében vagyunk az eddig nem is sejtett foglalkozási lehetőségeknek. De ha a jelenlegi válság valóban a munka integrációs válsága, akkor e ’lelőhelyek’ féktelen kiaknázása kevésnek bizonyul a probléma megoldásához. Talán még súlyosbítja is a helyzetet. (...) Bébiszitterek, McDonalds-felszolgálók és szupermarketi árucsomagolók konglomerátuma vajon képes-e társadalmat ’alkotni’? E kérdés nem azt sugallja, hogy lenézzük azokat, akik ilyesmivel foglalkoznak! Éppen ellenkezőleg! Azokat a feltételeket igyekszik tisztázni, amelyek alapján a foglalkoztatottság az emberi méltóság alkotóelemévé válhat. A ’mindenki számára tevékenységet biztosító’ társadalom nem feltétlenül biztosítja mindenki számára az emberi méltóságot, és az a mód, ahogyan az Egyesült Államokban sikerült részlegesen megoldani a foglalkoztatási problémákat, nem feltétlenül követendő példa (...) a státusz nélküli munkások szaporodása szemlátomást egyáltalán nem segítette a társadalmi szétesés olyan aggasztó jeleinek leküzdését, mint a városokon belüli erőszak, a kábítószerfüggés, valamint egy igazán nyomorult és deviáns, a társadalom egészétől ténylegesen elszigetelt underclass létrejöttét.”
Újabb fogalomhoz jutottunk el tehát: az emberi méltósághoz. Ez manapság nagyon sokat emlegetett idea, hiszen különféle szabadságaink mögött végső alapként tűnik fel. Csakhogy a rohamos gyorsasággal kasztosodó neofeudális társadalomban az emberi méltóság bajosan lehet egy és oszthatatlan, miként a szabadságszerető Bibó István a maga tízparancsolatában axiómaként leszögezte.