←Vissza

Liget.org   »   2010 / 1   » Bujtor László  –  A kultúra válsága
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1871

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A Vörösmarty korában még szinte egységes kultúra a 20. század közepén-végén darabjaira tört. Babits jó előre megérezte a közeledő vihart – elvonultával a szellemvilág tengerén úszkáló kultúra-roncsokból valóban csak szubkultúrák sarjadtak, s ha némelyikből épült vagy újraépült is valami, a babitsi értelemben vett kultúra végleg eltűnt. Az egyik virulens kultúra-roncs lett a tömegkultúra. Vizsgálhatnánk, hogy terjedésében a televízió, és a világra rátelepedő, globális multi-kulti márkák mekkora szerepet játszottak – mégsem ez a valódi kérdés. A tömegkultúra immár ötven-hatvan éve kitartóan és folyamatosan savazza ki emberek generációinak tudatából az alapvető igazságot, hogy a tudásért és kulturáltságért szenvedni kell. Helyette elhitetik, hogy elegendő csak elfogyasztani (akár az instant levest vagy hamburgert). Tudjuk jól, persze, micsoda különbség van az instant leves/hamburger, meg a kézműves módszerekkel, minden alkalommal kissé másként, megismételhetetlenül készített étel között. Kultúra és tömegkultúra között azonban nemcsak ez az egyediség a különbség. A tömegkultúrát létrehozók (és fenntartók) jóval nagyobb bűne, elmetompító ármánya az előre elkészítettség tukmálásával a választásnak mint megfontolt és erőfeszítést igénylő autonóm döntés lehetőségének ellopása, más szóval a választás szabadságának megszüntetése, ami átvezet reflexióm lényegi gondolatára: a könyvekre, illetve a könyvek és a világ, azaz a világkultúra és a könyvvilág kapcsolatára – s ez pontosan tükrözi a kultúra válságát. Első pillantásra úgy tűnik: soha ennyi könyv nem fogyott a világon, soha ennyi könyvesboltban, ennyi cím nem kellette magát a polcokon. Ám a kisszámú minőséget elfedő mennyiség hegynyi bálái eltakarják a lényeget: a kultúrahordozó könyv és a harsány borítójú kultúrcikk közti áthidalhatatlan szakadékot. A tömegkultúra ikonjává a képes szakácskönyv emelkedett. Ez a sajtótermék nem a kézműves ételkészítés rejtelmeibe (és gyötrelmeibe) vezet. Azt a célt szolgálja, hogy vásárlója bizonyos körökben unott vállrándítással elintézze: „hja, láttam az új könyvét – felejthető...”, ugyanakkor az embert szolgálja: az ételt már megfőzni sem kell, elég a képen megcsodálni. Babits egészen mást gondolt a könyvről, mint ahová ez a fogalom a tömegkultúra hátán a 21. század elejére eljutott. Vegyük észre, hogy a 20. században nem a kultúra maga demokratizálódott-tömegesedett, csak annak fogyasztása. Összehasonlítva néhány példányszámot, megdöbbentő a mondat igazsága. A Nobel-díjas dél-afrikai John Coetzee regényét (még a Nobel-díj odaítélése előtt) mindössze 3 000 papírfedeles példányban merte kinyomtatni bátortalan magyar kiadója, ugyanakkor az évszaknak megfelelő divatszakácskönyv 50 000 példányban jelent meg. És nem is csak a fogyasztás, a hozzáférés tömegesedett. A babitsi értelemben vett könyvek korszaka lezárulóban. A tömegkultúra-csinálók figyelme a hordozható, folyadékkristály-kijelzős számítógép-könyv felé for-dul. Kockázatvállalás nélkül megjósolható, hogy a következő évtizedben az e-könyv ugyanazt a fejlődési pályát futja be, amit az MP-lejátszók megjelenése váltott ki a zenehordozók piacán. A zeneletöltésekhez hasonlóan (ezek száma Európában 2004-ben haladta meg először az ugyanabban az évben eladott maxi cédék számát) a könyvletöltések száma 2020-ig meg fogja haladni az eladott nyomtatott könyvek számát. A házikönyvtárak eszméje kiveszőben, a jövő „polgári” családjában nem lesz helye könyvtárszobának vagy -saroknak. A könyv letölthető és elfogyasztható lesz, és ezzel talán legfontosabb kultúraőrző és -fenntartó szerepe, a társadalom alapegységében, a családban betöltött helye enyészik el. A könyv által a jövőben bejárandó utat a nyomtatott napisajtó előhírnökként kövezi. Persze minden rosszban van valami jó: a csökkenő papírigény jó hír az esőerdőknek.
De van még más jó hírem is! Oktalan Vörösmarty aggodalma, hogy a kultúra csak kevesek kincse. A 21. században mindenkinek van saját (szub)kultúrája – valójában mindenki a saját kultúrájának hiányát, illetve a teljesség kínzó hiányát érzi. Ez arra sarkall, hogy egyéb fogalmainkra kiterjesszük a kultúrát. Így jelent meg a viselkedéskultúra, szubkultúra, etnokultúra, lakás- és étkezési kultúra – folytathatnám. Nem tudom, hogy Önök megfigyelték-e, régebben a tömegkultúra mellett létezett még a magaskultúra kifejezés. Az utóbbi években ez kiveszett, alkalmazói bizonyára rájöttek, hogy a tömegkultúra profitbányáinak kultúrcikkekből rótt ácsolata recsegve-ropogva összedőlhet, maga alá temetve a haszonbányászokat. Kinek-kinek kultúra-e hát a saját kultúrája? Az egykor aggasztó sejtés ma már tudott valóság: a tömegkultúra nemcsak illúzió, de vaskos hazugság is, termékei korosztályról korosztályra más hangszerelésben, de lényegében ugyanazt harsogják: együvé tartozunk, mert ugyanazt fogyasztjuk. A törzsi kultúra rituális beavatási ünnepségének riasztó feléledése ez, aminek üzenete, hogy aki nem ezt „eszi”, az nem tartozik közénk. És aki nem tartozik közénk, az idegen. És aki idegen, az ellenség... Szerencsére, ami igaz az élelmiszerre, nem igaz a „kultúrcikkre”: a kultúrát nem lehet (el)fogyasztani. A kultúrát csak befogadni lehet. És a befogadás mindig küzdelem. Küzdelem a megértésért, a másik elfogadásáért, a katarzisért. A Vörösmarty álmában egykor megjelent új Bábel épületét a 21. században is könyvtárnak hívják. Ám a szóhoz tapadó allegórikus jelentés-elemek, mint „a kultúra háza”, „örök értékek őrzője”, vagy a „művelődés bástyája”, eltűntek. A jövő könyvtára valójában könyv-tár (inkább raktár) – semmi több. Nem látogatják (legfeljebb forró nyarakon csóró nyugdíjasok hűsölni), nem harsog a nyelvek bábeli hangzavara. Néma katedrális, feladata „régi könyvek” őrzése, öreg fóliánsok, porló szegélyű ősnyomtatványok konzerválása.
A kérdésre tehát, hogy „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” azt válaszolom, hogy a világ mint entitás nem, ám annak egyes részei bizony haladtak előre. A könyvekben megőrzött és felhalmozott tudás nagysága és sokszorozódása kétségtelen vívmány. Soha ennyit és ilyen mélységben nem tudtunk és nem halmoztunk fel magunkról, a világról (és elképzelt világokról). A könyvek által ment a világ előre, mégpedig az a része, amelyik ismeri a kultúra ősi receptjét: erőfeszítés nélkül nincs siker. A tudomány (legyen bármilyen: természet- vagy társadalom) könyvekkel operál – kétségtelen, ez nem a Vörösmarty (vagy Babits) értelmében vett „kultúra”, és messze nem annak teljessége, ám legközelebb áll hozzá. És ez az előrehaladás csaknem ötven éve mérhető. A természettudomány a valóság mérhetőségének princípiumát elfogadva saját magát méri, így számszerűsíti saját (előre)haladását. Szemlélődő és távolságtartó tudósként mégis keserűen állapítom meg: az impakt faktorok és citációs indexek létrehozta világban nem a tudós kultúrájának teljessége fejlődött, hanem a tudományára kifejtett hatás vált a könyvek által mérhetővé. Ezzel a 19. századi Humboldtok lelkes rajongása a világ felmérése iránt önmagába fordult.
Most akkor ment vagy nem ment a könyvek által előbbre a világ? Attól függ, honnan vizsgálom. A világ is pontosan annyit ment előre a könyvek által, mint ahonnan nézve a választ keresem erre a kérdésre. A teljesség hasadása után a kultúra egyes részei haladtak, mások nem, vagy visszafelé indultak a törzsi kultúra egyszerűsége felé.