Liget.org »
2010 / 1 » Mesterházi
Márton – Irtózatos hazudság
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1870
A verselemzés
Ha figyelmesen olvassuk Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét,
látjuk, hogy Babits fordított irányban, lentről fölfelé közelíti. Az igazság és
szeretet uralma a 86. sorban említtetik; a hangyaszorgalom a 93., az ihlett
órák a 94., az új kor Bábele a 96. sorban; a csillagokig fölért, a menny
ajtaján benéző, s az angyalok zenéjét kihalló ember képe pedig a 97–99. sorban
jelenik meg.
Ehhez képest az irtózatos hazudság a 38. sorban zárja le az ellentéteknek a 15.
sortól a 37-ig sodró áradatát, s a kérdés, hogy „Ment-e / A könyvek által a
világ elébb?” a 43–44. sorban ad új lendületet a versegésznek.
A maga kételyeivel birkózó Babits (ha csak ezt a tíz sort olvassuk, és a
versről szóló további harmincat nem) figyelmen kívül hagyja, hogy a
Gondolatok... az érett versek között korai, 1844 végén íródott, és akárhogy is:
már-már hurrá-optimista.
Hol van még 1846, Az emberek eget ostromló keserűsége, a „Hiába minden:
szellem, bűn, erény; ... Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény!
nincsen remény!” De ez kitérő. (Babits is kitér rá.)
Az igazi párhuzam-vers az Előszó. Pontosan tartja magát a babitsi elemzés
irányához: első 17 sorában „úgy tűnt föl, hogy a világ, nagy szellemek gondolataival
megtermékenyülve ...a tudomány s művészet vezető karjain biztos léptekkel halad
az igazság és szeretet uralma felé.” („Midőn ezt írtam, ... / Küzdött a kéz, a
szellem működött, / Lángolt a gondos ész, a szív remélt, / S a béke izzadt
homlokát törölvén / Meghozni készült a legszebb jutalmat, / Az emberüdvöt,
melyért fáradott.”)
Majd a 19. sortól a babitsi irtózatos – bár csak vizionált – kétely helyén és
funkciójában megjelenik az átélt, megszenvedett vész (19–33. sor), melynek
„lélekzetétől... a szellemek világa” – vagyis a kultúra, még ha csak kevesek
kincse, ha csak illúzió, hazugság volt is – „kialutt, és... tél van és csend és
hó és halál.”
A probléma
Babits Mihálynak A
a Nyugatban. Én eddig, bevallom, nem ismertem; revelációként hatott rám. Ezt a
hét oldalt újra és újra közre kellene adni, középiskolai tankönyvek-ben,
szöveggyűjteményekben, rádióban felolvasásként fölvenni, és évente ismételni.
A Kell egy jó szó ezt nyilván nem teheti meg; a kiemelt tíz sornyi idézet pedig
szükségképpen csonkít. De én mint a Jó szó szószólója bátran idézhetek még
tíz-húsz sornyit annak bizonyítására, hogy Babits 1935-ben a kulturális és
szociális problémánál mélyebb és általánosabb válságra kérdezett rá.
„Mi értelme... – kérdezte egy költő a Nyugat legutóbbi számában – irodalomnak
és költészetnek, ’ha a fül, amely be kéne hogy fogadja, az éhség vérapadásától
dobol, s a szájat, mely a dalt ismételné, vacogással tölti a hideg?’ Vörösmarty
már 1844-ben kérdezte ezt a legmaibb kérdést: mi értelme az egész kultúrának,
ha a legfényesebb elmék sem menthetik meg az ember fiát a süllyedéstől? ha a
nép túlnyomó tömegei ’számon kívül maradnak, örvény nyomorban végnélkül
keringők’? ha a ’nagyobb rész boldogsága’ sohasem érhető el? ha az embert
baromnak tartják s színe szerint ítélik meg, s
’a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sóhajt a hír nemzetére’?...
Milyen kor értené meg, ha nem épp a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a
civilizáció fölbomlása, az erkölcsbe és kultúrába vetett hit megrendülése, s a
nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel?”
És mi? Mit felelnénk ma Babits és Vörösmarty kérdéseire?
A lemaradt országokban a nyomor mélyebb, mint valaha. A tudományos haladásnak
hála a népek hatékonyabban irtják egymást, mint valaha. A nem tetsző bőrszínű,
vallású, anyanyelvű kisebbségeket ugyanolyan brutálisan nyomják el, mint
valaha. Az elszegényedett, frusztrált közösségek ugyanolyan dögvészesen
gyűlölik hol egymást, hol a szomszéd nemzetet, mint valaha.
A siker az erkölcs, a fogyasztás a kultúra. Hivatott szakemberek megmondják a
nagyobb résznek, milyen deót használjon, hogy ne legyen büdös, mint a disznó;
logókba és szlogenekbe sűrítik a politikát, hogy a nagyobb rész tudja, kire
kell szavazni. Vörösmartyt és Babitsot pedig besorolják a nagyobb rész számára
fölösleges és érthetetlen „magas”-kultúrába.
S e hivatott szakemberek tulajdonképpen írástudók, értelmiségiek. Ez az
irtózatos hazudság, ez a szellem végső lezüllése.
De mielőtt végképp levennénk kezünket nyomorult korunkról, vegyük fontolóra
Babits szavait: „Mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás
a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és
mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új
katasztrófáját, talán ez a legnagyobb bűn az emberiség ellen!”
Mi dolgunk a világon? küzdeni.
Hát küzdjünk, a fene egye meg.