←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Reményi Tibor  –  Kultúra és intelligencia
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1869

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Választott jó szavam a „kultúra”, de kommentáromban az intelligenciát tekintem viszonyítási alapnak, ezért van ezúttal – rendhagyó módon – két szavam. Egyik sem magyar szó, és nem is könnyű magyarul visszaadni gazdag jelentésüket. Ugyanakkor teljességgel polgárjogot nyertek mindennapi szóhasználatunkban, miközben jelentéstartalmuk megszürkült, alkalmanként egysíkúvá lett. A kultúra gyökérszava a latin colo (colere) ige, az intelligenciáé a intellego (intellegere). A colo jelentése: megművel, megmunkál, munkába vesz, gondját viseli valaminek, ápol, megőriz; lakik. Az intellegóé: észrevesz, megismer, belát, megért, átlát, felfog. Gondolataimat ezek a jelentések vezetik; azt keresem, mikor és mitől lesz silány vagy hazug egy kultúra, és hogyan segíthet az intelligencia visszaadni a kultúra méltóságát.
A kultúra az emberiség felhalmozott anyagi-szellemi értékeinek összessége, amelyből a Föld lakossága közel sem egyenlő mértékben részesül – kétségtelen, létrehozásában sem egyenlő mértékben vett részt. A kultúra valamilyen céllal felhasználja a szellem energiáját, és munkába veszi (=megműveli) vele az anyagot. Minden kultúra magvát ősi intelligenciák „prométheuszi tüze” adja.
Az adott kultúrába beleszületünk ugyan, de elemeit tanulással sajátítjuk el. A kultúrát a benne élő emberek alakítják, és miután az bizonyos mértékig eladható és megvásárolható, a mindenkori hatalom jellege („jelleme”?) erősen rányomja bélyegét a kor kultúrájára. Erről beszél Babits, amikor Vörösmarty után benne is felmerül az irtózatos kétely: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”
És mit mondhatunk az intelligenciáról? A jelentéstartalomból kiemelem a megértés, a dolgok mögé látás, a be(le)látás képességét, amivel érzékeljük a harmónia feltételeit és rejtett összefüggéseit is. Valahol talán az igazság keresése volt a közös alap, amikor az intelligencia által felfogott összefüggések értékét felismerték, és tanítható, tanulható rendszerbe foglalták az emberi közösségek, létrehozva ezzel a kultúrák kezdeteit. Később kettévált a közös út: az intézményesített kultúra inkább a hasznosságot kereste, az intelligencia tapogatózott – hol visszahúzódott, hol alkalmazkodott –, de az igazságot és harmóniát kereső eredendő inspirációját nem vesztette el.
Úgy tartjuk, az intelligens ember értelmes, okos, ugyanakkor mértéktartó és megértő, persze kulturált is, amennyiben ismeri a társasági érintkezés szabályait, el tudja magát helyezni a társadalomban. Ám az én mostani értelmezés-kitágításom szerint ennél jóval több! Az intelligencia magában hordozhat és/vagy létrehozhat olyan értékeket, amit a kultúra önmagában nem tud létrehozni, legfeljebb befogadni képes. Az intelligenciában érzékenység, ihletettség van, intuitív rálátás a nem látható, nem mérhető dolgokra is. Valószínűleg transzcendens eredetű. Gyakran az Isten-fogalomra is a végtelen intelligenciát használják.
Kultúra és intelligencia nem csereszabatos fogalmak, intelligensből könnyebben lehet kulturált, mint fordítva, az út nem járható mindkét irányban egyformán. Az intelligencia többnyire adomány, bár tudatos figyelemmel fejleszthető, a katartikus élmények pedig ugrásszerűen magasabb szintre emelhetik. A mezőgazdálkodásból vett stílszerű hasonlattal élve: a talajművelés (szántás, vetés, trágyázás, boronálás, öntözés, aratás, betakarítás) a kultúra körébe tartozik, a talaj kémiai-biológiai összetétele, a napfény és az eső teszi az intelligenciát. Kavicson nem lehet búzát érlelni vagy almafát nevelni, hiába töröm porhanyósra és hiába öntözöm. A talaj minősége az élethordozó intelligencia, amely a fénytől és víztől megtermékenyítve szárba szökkenti a magot, és gyümölcsöt érlel a fán. A gazda munkálkodása a kultúra, amelyen csak akkor lesz áldás, ha a talaj intelligenciája hozzáadja saját titokzatos termőerejét.
A kultúra adja a szabályt, az intelligencia a tüzet. A kultúra lehet kegyetlen, az intelligencia aligha. Legalábbis én nem tekintem intelligens embernek, aki sziporkázó elmével a másokon uralkodás, az elnyomás, a szenvedés-okozás vagy a kínzás furfangos eszközeit és módszereit feltalálja vagy alkalmazza. Az ilyen ember legfeljebb okos, talán művelt gonosztevő. Az intelligencia nem mindig bírja el a kultúra bilincseit. De ha hiányzik az intelligencia, a kultúrából hazugság lesz, elvadul, ahogy a Harmadik Birodalomban vagy a Szovjetunióban történt. „S minden művészet napról napra jobban elveszti azt, ami benne szellemi, intelligens, egyáltalán, ami speciálisan művészi: harmóniát, ritmust és kompozíciót; ...” – írja Babits Az írástudók árulásában. A kultúrák betegségére és romlottságára ezt a megközelítést találtam használhatónak. Babits idejében (is) a „szociális probléma” aggasztotta a becsületes írástudókat. Értelmezésemben: a szegények, a kisemmizettek, a lecsúszottak iránti megértés és belátás hiánya, az a tény, hogy a föld- és tőketulajdonos uralkodó réteg képtelen volt felfogni a „fekete bojtár”-ok sorsának elviselhetetlenségét. Mi ez, ha nem az intelligencia hiánya?! Babits az intelligenciát az Okosság+Erkölcs szövetségében látta, és az emberi kultúrát nem tudta elképzelni intelligencia nélkül. Ezen a ponton mondanivalója kínosan aktuális.
Manapság jócskán félrecsúszott az intelligencia értelmezése. A számítógép lett a modern bálvány, mert korunk kultúrája olyan tulajdonságokkal ruházta fel a gépet, amelyek félrevezetnek bennünket. Mesterséges intelligenciáról beszélünk, gépi agyakat készítünk, holott a gép éppen nem intelligens – legfeljebb gyors és a Boole-algebrán belül „végtelenül” logikus, de nem több. Az intelligenciából csupán az értelmi funkciók egy részét képes „megtanulni”, programjában tárolni. A számítógép az információs hatalmat remekül (ki)szolgálja, és a gazdasági-politikai érdekeknek megfelelően az elbutítás ördögi zsenialitással megtervezett virtuális világát teremti meg. Ez a legnagyobb deficitje technikai-információs kultúránknak, még akkor is, ha éppen a világháló révén sok kultúrkincs elérhető. A tömegkultúrának nevezett multimédiás szellemi terror azonban igen hatékonyan pusztítja az intelligenciát. Nincs szükség a mélyebb összefüggések megértésére, belátásra és rálátásra, nincs szükség érzékenységre, tűnődésre. Babits korától eltérően, ma nem azért „illúzió és hazugság” a kultúra, mert kevesek kincse, hanem mert a médiumok révén százmilliókat ejt rabul a hazugságháló és sorvaszt el az erkölcsi alultápláltság. A helyzet rosszabb, mint a két háború között, mert azt a kultúrahiányt a társadalmi igazságosság kiterjesztése révén lehetett (volna) pótolni, most az információtechnológia szárnyán száguldó globális kapzsiság és a kegyetlen közöny démonát kellene visszagyömöszölni a palackba. Babits a túlzó racionalizmust bírálva így ír: „Tudom az ürességet, amit az ily hideg Észből táplálkozó kultúra hagy.” (Az írástudók árulása) Pedig ez még csak a racionalizmus túltengésére vonatkozik...!
Ha rettenetes állapotban leledzik a mai magyar kultúra, beleértve annak minden ágát, nem attól van-e, hogy sokszorosan unintelligens erők rabságába kerültünk? Az információs hatalomgyakorlásra szűkített „intelligencia” persze elég hamar meg is bosszulta magát, épp most derül ki, hogy így nem működik még a gazdaság sem. A belátás, a megértés, a dolgok belső szerkezetének helyes megítélése, a földi élet valódi feltételeinek és szükségleteinek ismerete, tehát az intelligencia nélkülözhetetlen, és átfogóbbnak kell lennie. Beletartozik – tetszik, nem tetszik – a másik ember helyzetének, igényének, vallásának, hitének tudomásulvétele, a jogok és kötelességek szimmetria-törvényének érvényesítése. Ez az egyetlen biztosíték, – ismét Babitsot idézve – , hogy kultúránk ne állati, hanem emberi legyen.