←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Gárdos Bálint  –  Alulnézet – Előszó Hazlitt esszéjéhez
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1866

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Kállay Géza Tragikus atmoszféra című elbeszélésében a képzelet mozgósításával életre kel Shakespeare Velencei kalmárja, és titokzatos módokon befolyásolja a jelenben élő szereplők sorsát. De hogyan léphet kapcsolatba a modern képzelet olyan darabbal, amely – legalábbis első pillantásra – a szörnyeteg zsidó archaikus és elfogadhatatlan képzetére épül?
Először is komolyan kell venni, hogy drámáról van szó. A romantika egyik nagy felfedezése, hogy egyebek mellett ez azt jelenti: a műveket nem érdemes a jó és gonosz harcaként felfognunk. Sőt, nem érdemes a mű feletti (költői) igazságot keresni, amely vagy diadalmaskodik, vagy elbukik. Az igazán jó dráma (az angol romantikában ez a shakespeare-i szinonimája) arról ismerszik meg, hogy minden szereplő hordoz valamilyen igazságot, s a konfliktus a számtalan, saját szempontjából hiteles perspektíva, érdek, szenvedély összecsapásából születik. Nincs hát egyetlen olyan „kapu” sem, amelyen keresztül „megfelelőképpen” léphetnénk a mű világába. Bármelyik szereplő helyzetéből bepillanthatunk: mindig mást látunk, és (ha jól figyelünk) mindig igaz lehet, amit látunk.
Hazlitt mesterien talált új és szokatlan szempontokat a klasszikus darabok megközelítéséhez. Nézzük A vihart Caliban szemszögéből, A velencei kalmárt Shylock felől, sőt – talán a legmerészebb ötlete –, gondoljuk újra a Szeget szeggelt Bernát, a „korhely rab” (ahogy Mészöly Dezső hívja) nézőpontjából, akinek mintha annyi volna a szerepe, hogy amikor az általános fejetlenségben egyszerre szükség lesz egy fejre, őt viszik hóhérhoz. Hazlitt szerint Shakespeare jobb drámaíró és bölcsebb ember ennél: többet ér neki egy szereplője élete. „Még Bernát mester sincs kiszolgáltatva annak, hogy a többiek mit gondolnak róla. Amikor színpadra lép, a maga nevében beszél, és olyan jól védelmezi a saját ügyét, mintha jogi képviselőt jelöltek volna ki mellé. Shakespeare bizonyos értelemben egyáltalán nem moralizált, más szempontból azonban ő volt a legnagyobb moralista. Ugyanabban az értelemben volt moralista, mint a természet.” Shakespeare az ítélkezés bűvöletében élő moralista felett álló morállal megszólaltatja az emberi természetet a maga végtelen sokféleségében.
Hazlittet a darabok (hagyományos értelmezésekben) elnyomott, elnémított, peremre szorított szereplői felé fordítja finom érzékenysége. Azóta ez persze divattá vált. Az irodalomtudományban a hangjuktól megfosztott nők, a meghódított területek lakosai, a „Más”-ság mindenfajta képviselői – nagyon helyesen – éppúgy (újra) hangot kapnak, mint a szépirodalomban (a leghíresebb példa talán Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja, amelyben a mellékszereplők szemszögéből láthatjuk a Hamletet). Kétszáz éve azonban ez még igazi újdonságnak hatott. Valódi politikai súlya volt például annak, hogy Calibant Hazlitt nem szörnyként, hanem a sziget jogos uraként, vagyis a jogfosztott tömegek képviselőjeként festi le. Ráadásul Hazlitt 1816-ban, a Napóleon bukása után pattanásig feszült légkörben írta Shakespeare drámai jellemei című könyvét, amelyből az alábbi esszé származik. Shakespeare átpolitizált újraolvasása kétségbeesett kísérlet a francia forradalom szellemiségének átmentésére a mereven konzervatív korszakban.
Komoly alkotáspszichológiai súlya volt annak a felfedezésnek is, hogy a költői képzelet szó szerint nem ismer határokat: a legalázatosabb és a legalantasabb lényekkel is képes azonosulni. Hogy ez milyen felszabadítóan hatott, annak talán legszebb példáit Hazlitt nagy hívénél, John Keatsnél látjuk, aki egy 1817-es levelében ezt írta: „ha egy veréb jön ablakom alá, átlépek lényébe, s vele csipegetek a fövényen.”
Hazlittet nem az érdekli Shylock kapcsán, hogy jó-e vagy gonosz. Mindenekelőtt a drámai energiát érzékeli és érzékelteti: erős figura, tehát szükségszerűen megvan a maga igazsága. Ezt azonban a gyenge színpadi előadások könnyen kioltják. Gyakran mondják, hogy a romantikusok számára a színpadi előadás csupán árnyképe a drámai szöveg gazdagságának. Hazlitt ebből a szempontból is érdekes: azt is mondja, hogy „a színpad általában nem a legjobb hely szerzőnk jellemeinek tanulmányozására”, de azt is, hogy egy újító szellemű előadás segített megértenie a darab azelőtt rejtett komplexitását. Az állítás egyébként szó szerint igaz: a meghaladott álláspontot saját, úgy két évvel korábbi színikritikájából idézi.
Nem Hazlitt volt az egyetlen, aki felismerte Shylock „zsidó kaftán”-ja mögött az érző lényt. Charles Lamb, Hazlitt barátja, akinek már 1808-ban Shakespeare-könyvét ajánlotta, azt írta, hogy „Shylock barbár célja ellenére ember. Késztetéseiben, érzéseiben, dühében van valami emberi.” De van még két egyszerű ok, ami miatt Hazlitt felismerhette Shylock emberi mivoltát. Először is nem volt antiszemita. Ez akkoriban nem számított magától értetődőnek. Gyerekkorában (Amerikában) együtt játszott a szomszédos zsidó család gyerekeivel, élete egyik utolsó cikkét pedig a zsidó emancipáció mielőbbi szükségességéről írta. Ráadásul disszenter (vagyis nem az anglikán egyházhoz tartozó protestáns) család fiaként jól tudta, mit jelent kiszorítottnak lenni a mainstream egyetemi oktatásból, és az értelmiségi állások javából. Tudta azt is, hogy közönségének jelentős része is ugyanebbe a körbe tartozik: a hátrányos megkülönböztetés és a keserűség vagy akár harag ezért mindennapi élményük.

William Hazlitt: A velencei kalmár

Ez a darab a szokások és az előítéletek változásai ellenére ma is vitathatatlanul uralja a színpadot. Shakespeare rosszindulatú zsidója túlélte Cumberland úr jóindulatú zsidóját. Ahogy Shylock egyre kevésbé számít népszerű mumusnak, akit a „csőcselék szitka” etet, úgy lesz egyre kedvesebb a filozofikusabb gondolkodású nézők számára, akik hajlandóak elfogadni, hogy a zsidó bosszú is ér annyit, mint a keresztény sérelmek. Shylock jó gyűlölő; „oly ember, ki ellen mások többet vétkezének, mint mások ellen ő.” Még ha túl messzire is megy a bosszúállásban, minden oka megvan a „megrögzött undorra és gyűlöletre”, amellyel Antoniót üldözi, s amelyet éppoly ékesszólóan, mint amennyire logikusan magyaráz meg. Úgy tűnik, benne gyűlt össze a népében felhalmozódott bosszúvágy, és bár a nap mint nap elszenvedett sértések és bántalmak felett töprengve a rendíthetetlen embergyűlölet kérge vonta be kedélyét, és érzéketlenné formálta az emberek megvetésével szemben, ez nem teszi sokkal elfogadhatóbbá ellenségei végül győzedelmeskedő célkitűzéseit. A jogosság erőteljes, éles és mélyreható érzete keveredik haragjának epés keserűségével. A szüntelen félelem az élve megégettetéstől, a kifosztástól, a száműzetéstől, a gyalázattól és a megaláztatástól bizonyára még a legtürelmesebb jellemet is megkeseríti, és még a „jóság tejével” kapcsolatban is kételyeket támaszt, amellyel üldözői elnézték megszégyenítését. A bosszúvágy szinte elválaszthatatlan a méltatlan szenvedés tudatától, és lehetetlen nem együtt érezni a büszke lélekkel, amely a „zsidó kaftán” mögött rejtőzik, s amelyet őrületig tüzelnek az egyre ismétlődő, meg nem érdemelt sértések; egyszeri „törvényes” bosszúval kívánja kétségbeesetten levetni a saját magát és egész népét terhelő közmegvetést és elnyomást. A konok kegyetlenség, ahogy kitart célja mellett, idővel ellene fordítja érzéseinket. Ám a legvégén, amikor megfosztják az oly igen remélt véres bosszútól, méghozzá éppen a törvény betűje, amelynek betartásához érzéketlenül ragaszkodott, szolgáltatja ki a koldussorsnak és a megvetésnek, akkor újra megszánjuk, és úgy véljük, túl szigorúan bántak vele bírái. Minden válaszában és minden visszavágásában jobban érvel, mint ellenfelei, és jobban is megérti a kérdést, pedig az ő elveik és gyakorlatuk alapján kell okoskodnia. Azok mindvégig nem hajlandóak egyenlőként bánni a zsidóval, vagy legalább elfogadni, hogy ugyanaz az igazság vonatkozik rá, s ugyanúgy ember ő is. Amikor szívességet kérnek tőle, és Shylock felidézi, hogy „te pénteken leköptél, / Máskor megrúgtál, volt, mikor kutyának / Mondtál s e kedvességért cserébe / Én kölcsön adjak neked ennyi pénzt?”, akkor Antonio, régi ellensége, ahelyett, hogy elismerné: a tiltakozás (amely egy tiszteletreméltó katolikus kalmár részéről elképzelhetetlen lett volna akkoriban) találó és jogos, ugyanannak a bánásmódnak a megismétlésével fenyegeti.

Kutya vagy – mondanám most is örömmel
S megrúgnálak, leköpnélek megint.

Ezután úgy kérni kegyelmet a zsidótól, mintha a felek között mégis érvényes volna a helyes és a helytelen valamilyen közös mércéje, a legkirívóbb álszentség és a legelvakultabb előítélet.