←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Fenyő Ervin  –  A színház szólistája
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1865

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Jerry Ryan-t Gábor Miklós játszotta a Madách Kamarában. A darab címe Libikóka, szerzője William Gibson. Felment a függöny. (Azt hiszem, akkor még volt.) A megosztott színpadon két, a valóságban egymástól távoli New
York-i lakás egy-egy szobája. A színpad nézőtér felőli bal oldalán feljött a fény. Jerry Ryan hanyatt feküdt a heverőn, majd felült. Kedvetlenül a telefonkönyv után nyúlt, egy számot keresett. Megtalálta, tárcsázott. A színpad jobb oldalán megszólalt a telefon. Senki. Kis idő múlva Jerry újra próbálkozott. Jobb oldalt is feljött a fény. Gittel Mosca (Váradi Hédi) sietve dobta ágyára a bevásárlószatyrát, s felkapta a kagylót. Jerry, mint aki előre betanult szöveget mond: „Halló... Itt Jerry Ryan beszél. Egyike annak a tíz-tizenöt vadidegen pofának, akivel tegnap este Oscaréknál találkozott. A jégszekrény ügyében hívom.” Pillanatnyi szünet. „Már nem aktuális. Elkésett. A jégszekrényt eladtam.” Gittel válasza Jerry kedvét szegte. „Köszönöm. Csak azért hívtam, hogy... Viszlát...” Letette a kagylót, és ostobán bámult maga elé.
A színész, akinek személye és alakításai kamasz életemben minden más hatást háttérbe szorított, Gábor Miklós volt. A Figaro házasságában láttam színpadon először, még a Magyar Színház Izabella téri régi épületében. A darabot 1958. szeptember 19-én mutatták be, és 1959. november 29-én játszották utoljára. 10–11 éves lehettem tehát. Késve érkeztünk, az előadás már elkezdődött. Figaro (Gábor Miklós) öles léptekkel mérte végig a kastélybeli szoba hosszát, ahol kedvesével, Zsuzsival (Gombos Kati) él majd. Korhű jelmezekben játszottak, a díszlet is realista volt, olyan, amilyet ma már csak az Operában látni, de ott is ritkán. Az utolsó felvonás mindent megoldó, esti képében műfák, műbokrok voltak, lámpácskák világítottak a sötétben. Vass Éva játszotta Cherubint, őt különösen szívembe zártam. A lámpások titokzatos fényénél az ő kivévelével mindenki párjára lelt. 1959-ben Gábor Miklós 40 éves volt, épp annyi, mint apám. Azonos évben, azonos hónapban születtek. Én apa-központú világban nőttem föl, anyám apám példáját állította elém. Tekintélyétől szorongtam. Néha okkal, néha ok nélkül. De az igazat megvallva: anyámtól féltem igazán.
1961 nyarán meghalt apám. Még nem voltam 13 éves. Gyökeresen megváltozott az életem. Anyámat összezavarta apám halála. Mindaz, amit sorsról, elrendelésről, saját feladatáról gondolt, hogy mit kell tennie az életben, megkérdőjeleződött. Kereste a helyét, nem találta. Apám emlékét az „elvesztett éden” valószínűtlenségével csomagolta be, szokásokat vett fel, modorosságokat, amiket tapintatból nem tettem szóvá, de nehezen viseltem. Szégyelltem a mintaházasság kifényesített képét. Pokoli volt látni az emberek szánalmát, ahogy hagyták, hadd mondja anyám a magáét, s ő mondta is, mintha nem lehetne levenni a lemezt a lejátszóról. Szerettem volna ilyenkor elsüllyedni, kiszaladni a szobából, de nem tehettem meg. Anyám fiatal volt, harmicnyolc éves. Új partnert keresett magának. Ettől lelkiismeretfurdalása lett, és a következményeket rám hárította. Tiltakozást, ellenállást látott a tekintetemben, pedig csak tanácstalan voltam. Nem értettem, mi az elsődleges: apám siratása vagy a sóvárgás valaki más után. Az utóbbi kétségbeejtett. Lehetetlen volt erről őszintén beszélni. Anyám nem adott időt, feltétlen beleegyezést követelt élete új irányához. Ekkor kezdtem védekezni a színházzal. Oda menekültem, és így vált egyre fontosabbá a színész, Gábor Miklós. Olyan akartam lenni, mint ő. Okos volt, sikeres, jóképű, ő volt a lányok kedvence. Dán királyfinak képzeltem magam és Tanner Johnnak. Pózokat vettem fel, ezekben tetszelegtem. Felmentést is találtam rá: „Nem bánthatom anyámat...” Ezzel az ürüggyel könnyebb volt az átlátszatlanságokat elfogadni.
Márai Botond barátommal és osztálytársammal minden színházi előadást megnéztünk Budapesten, volt, amit többször is. Főleg az akkor még meglévő Blaha Lujza téri, gyönyörű Nemzetibe és a Madáchba jártunk. A Nemzeti karzatán négy forint volt a legolcsóbb jegy, nyugodtan megvehettük, mert a harmadik emelet többnyire kongott az ürességtől. A Madáchba hat forintért jártunk, de előfordult, hogy tíz kemény forintot is áldoztunk, ha olcsóbb jegy nem akadt. Hét óra után egy-két perccel futottunk be a pénztárhoz, az utolsó száz métert legtöbbször egy Nurmi gyorsaságával tettük meg, elsusogtuk, mit akarunk, aztán vágtattunk tovább a Nemzetiben a harmadik, a Madáchban a második emeletre. Mindig bejutottunk, két jegy mindig akadt. Huszonkétszer láttam a Hamletet, nyolcszor a IV. Henrik királyt, legalább ötször a Tanner John házasságát. Az iskolában Gábor Miklós pózaival hódítottam a lányokat, legtöbbször sikerrel. Megközelíthetetlen voltam és melankólikus. Ha szólt hozzám valaki, akiről titkon álmodoztam, ügyetlenné és kiszolgáltatottá váltam. Csak képzeletben voltam szerelmes. Érzéseim tagadhatatlanul valóságosak voltak, szenvedtem tőlük jócskán. Tudtam, hogy itt valami nincs rendben, de nem értettem, mi. A tánciskolában – elmondhatatlanul rémes volt! – segíteni akartam magamon. Beszélgetést kezdeményeztem a partneremmel, hogy elvonjam a figyelmét az ügyetlenségemről, s kilépjek az elvarázsolt királyfi helyzetéből, ismerkedjek. „Olyan vagy, mint egy vizsgálóbíró!” – mondta a csúnyácska lány, és a továbbiakban nem foglalkozott velem. Véget ért a társalgás. „Tényleg, milyen hülye vagyok!” – gondoltam, és kivert a veríték. Képzeletben, például ha John Tannert alakítottam, a „milliomosok naplopó osztályának tagját”, biztonságban voltam. „Szerepeimet” Gábor Miklós játszotta elő. Anyám sokat járt ismerősökhöz, barátokhoz. Ilyenkor egyedül maradtam otthon. Kémia–biológia–földrajz szakos tanár apámtól örököltem egy szertári koponyát. Ez lett Yorick koponyája. Esténként Hamlet szövegeit, monológjait mondtam, ahogy Gábortól hallottam-láttam, el se tudtam képzelni másképp. Nem is Hamletnek képzeltem magam, Gábor Miklósnak. Nagy árat fizettem érte.
Idővel anyám egyre önállóbb életet élt, nekem is jutott egy kevés szabadság. Külön szobát kaptam a Majakovszkij (ma Király) utcai öreg ház második emeleti lakásában. Külön szobát és külön rádiót. Sokszor csak azért maradtam ébren, hogy meghallgassam, hogyan mond el egy verset a késő esti hangverseny szünetében Gábor Miklós. A filmjeit is megnéztem. Hegedűóráról hazafelé menet csak azért szálltam le a Móricz Zsigmond körtértől a Deák tér felé közlekedő 49-es villamosról, hogy a Kálvin téri hirdetőoszlopokon megbámuljam a legújabb filmjéről készült fotókat. Bambultam még egy kicsit, aztán – ha nehezen is, de – rászántam magam, hogy továbbutazzam a Deák tér felé. A Madách Kamara előtt újra lehetett bámészkodni. Ott a színielőadások képeit néztem. Donna Diána, Libikóka, A fák állva halnak meg, Elveszett paradicsom, mindent, amiben Gábor játszott. Volt néhány kép a nagyszínház előadásairól is, azokat is megcsodáltam. Anyám sose tudta, miért megyek olyan későn haza. Külön világban húztam meg magam, melynek középpontja a színház és a Gábor Miklós iránti lelkesedés volt. Anyám sejtett valamit, de nem szólt bele, ebben szabadon hagyott. Bizonyára felmérte: leginkább így lehet szabad ő is. A képzelet teremtette ábrándvilágban, melyet öntudatlanul építettem magamnak, otthonosan közlekedtem.
„Miért utánozza Gábor Miklóst?” – kérdezte Ádám Ottó egyik főiskolai vizsgánk után. „Tanár úr, én nem akarom utánozni, minden erőmmel azon vagyok, hogy megszabaduljak tőle.” Nem hazudtam, valóban így volt. Tudtam róla. Csakhogy megszabadulni ettől nem volt egyszerű, hiszen kamaszkorom kezdete óta minden erőmmel arra koncentráltam, hogy őt utánozzam. Megkérdezhető persze: nem a tehetségtelen ember menekül ilyen álmegoldásokba? Nem. Egy képesség, a színészi is, sokféle formát ölthet. Valamikor talán tiltakoztam volna a tehetségtelenség vádja ellen, ma cseppet sem riaszt. A tehetség nem állandó, inkább állapot, nap mint nap meg kell küzdeni érte, nincs biztosíték, hogy aki ma tehetséges, holnap is az lesz. Minél kevésbé akar valaki tehetséges lenni, annál önzetlenebb, szabadabb benne a figyelem áramlása. Kisgyerekként például megtanulunk egy teljesen ismeretlen nyelvet. „Anyanyelvnek” mondjuk később, miután már ismerjük a szavait. Kezdetben egyetlen szót sem magyarázhat meg nekünk senki, hiszen nem értünk magyarul. És mégis: beszélő környezetben képesek vagyunk utánozni a beszélőt és az egész helyzetet. Közvetlenül a szavak felettiből értünk. Németül, magyarul, angolul – mindegy. Önzetlenség, odaadás ez. Az ember Szóra, Értelemre hangolt lény. Már két lábra állni is ez segít. Így válik szabaddá a fej, a kifejező tekintet, a szem; a gége, a beszéd tudat felett használt szerve; és a kéz, mely tevékenységeinket kíséri: kifejez, mutat, mond, érzékel. A színészi képesség központi közege ugyanez: a Szó. Nem kell hozzá más, mint szándék nélküli, üres figyelem. Üres – képes azonos lenni mindennel és mindenkivel. Most. Mindig most. Ha múltszerűségek, szándékok, akaratosságok, okos és szamár magyarázatok, különféle teóriák, önmagunkról és másokról képzelt hazugságok, azaz az önzés sokféle válfaja ezt leárnyékolja – a figyelem eltorzul, az ember megbetegszik, a tehetség nem működik. Így adja jelét, hogy van.