←Vissza

 

Liget.org   »   2010 / 1   »   Levendel Júlia  –  A világ második legnagyobb parlamentje
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1859

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Még a legcsüggesztőbb szeptember végi, október eleji napokon sem bántam meg, hogy hiábavalónak tűnő erőfeszítéssel szerveztem: a Parlamentben legyen a Verses öröknaptár bemutatója –, de napról napra élesebben kérdezgettem magamat: miért is kell ez nekem, nekünk? Az ötlet, szinte rutinosan, hajnali képzelgéseim közben villant fel, még tavasszal, s ahogy szokott, a fényjelenség gyorsan kemény anyaggá hűlt, és az első pillanatban szertelen-mulatságos álmodozás egyszeriben feladattá lényegült, már úgy akaszkodott a tudatomba, mint valami kampó. Pedig akkor is, nyomban rákérdeztem: miért. Miért legyen ott? Utilizáló érveimmel – legelőbb is, hogy a könyv így nagyobb figyelmet kaphat – nem győzhettem le, el sem hessenthettem kétségeimet. Ha munkánk érvényesítése elsőrendűen fontos volna nekem, nem a rossz beidegződéssel még mindig „politikainak” nevezett terepek felé tekintenék, s ha csak normális kompromisszum-készséggel rendelkeznék, zsigereimet inkább „szakmai” körökben, szervezetekben tenném próbára. Talán mélyről előtörő indulatok hajtanak? Bizonyítani, visszavágni, megboszszulni? Mit és mivel? A millennium évétől ebben a Házban javasolt és megszavazott gyilkos törvények és rendeletek mellett alighanem csekély és erőtlen a közösség javára születetteké – lehet-e egyáltalán modern jogot alkotni, amely a szabadság és egyenlőség éthoszával áthatott? Mindenesetre a történelemmel mint olyannal nem akarhattam partizánharcot vívni.
Szülővárosomban akad pár érzelmeimet (mert keserves emlékeket) felkorbácsoló épület; némelyik, mint az Oktatási és Kulturális Minisztérium, reflexesen megborzongat; vannak heves, ám ambivalens indulatokat kiváltók, mint a Petőfi Múzeumot befogadó Károlyi-palota, amelyet évtizedekkel ezelőtt írt regényemben Istvándy-palotának neveztem, s aztán magánmitológiám elemeként újra és újra odavezettem regény- és novellaszereplőimet. Ilyen az Andrássy út (ifjúkorom Népköztársaság útjának) megannyi épülete, kivált a Képzőművészeti Egyetem – ezekhez képest a Parlament szinte közömbös nekem. Maradéktalanul magaménak érzem Illyés Gyula plebejus fitymálását, hogy „gótikus kápolnába oltott török gőzfürdő” – de egyszerűen csak sohasem tetszett, és valószínűleg alkalmatlan vagyok méltányolni roppant méreteit, társadalmi rangját.
És mégis. Tagadhatatlanul nagyon akartam a parlamenti bemutatót. Mert másfél évvel korábban ott volt az induló Szitakötő szerencsésen jóízű sajtótájékoztatója?, s mint akkor, a helyszínnel is jelezni véltük, hogy „nemzeti” ügyről adunk hírt? Mert az elképzelt meghívóra a könyv 1991-es előszavából választott mottó – „Egy időtlen remény tört át a mai idők szétszaggató viharain, mely azt bizonyította legparányibb rezdüléseivel is, hogy bizonyos szellemi szint fölött egyetértés van, összhangzat” – a Parlamenttel kapcsolva önmagában is kifejezi tettvágyunkat, gyógyító szándékunkat? Langyos, langyos, már csaknem meleg – mondhatnám a játék szerint.
Évtizedekig, míg kilátástalanul, de makacsul akartunk folyóiratot indítani, és kifogyhatatlanul újabb és újabb műhelymunkával ostromoltuk a konkrét – buta és rosszindulatú, vagy csak züllött, gyáva, túlbuzgó vagy lusta – emberek képviselte Hivatalt, megtapasztaltuk, hogy „a másik oldalon álló”-nak mennyivel könnyebb és kényelmesebb elhallgatni még a tiltást is. 1968-ban kezdeményezett Eszméletünk megjelentetésére szerződést is adott a Magvető, és azt a szerződést soha, senki nem bontotta fel. Soha, senki le nem írta, hogy ezt meg azt a kéziratot betiltották, nyomdai munkáit leállították – bizonyára a diktatúra „puhaságát” jelezte a nyitottságot játszó, reményt lebegtető sunyiság. Eszerint az 1986 tavaszára kinyomtatott első Liget-számról annyit tudhattunk – érzékeltük –: nem került forgalomba, de hogy rögtön be is zúzták, arról csak évekkel később, az újramegjelenés után, akkor is véletlenszerűen értesültünk. A tiltás minden gyakorlati következményét viseltük hát, és szakadatlanul kerestük a lehetőséget, hol és hogyan törhetnénk át a cenzúrát. Ha „ők” nem mondták ki, nem írták le: sehogy – mi adjuk fel?! Így történt, hogy a Liget című folyóirat lapalapítási kérelme a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában feküdt még 88 tavaszán is, s a nevezetes pártértekezlet után, májusi dátummal a Parlament épületében vettem át az engedélyt. Furcsa jelenet volt: hogy éppen a cenzúra intézményét képviselő hivatal hivatalnoka adja a saját érvénytelenségét elismerő engedélyt, ezt a történelemben gyakran ismétlődő abszurditást nem is élvezhettem kellően, mert nagy erővel uralkodni kellett megilletődöttségemen. Micsoda adománya a sorsnak, hogy negyven év kőkemény cenzúrakötelezettsége után mi indíthatunk független folyóiratot! Józanul aláírtam mindenféle nyilatkozatot – például büntetőjogi felelősségem tudatában vállaltam, hogy a Magyar Postának átadott példányszámon kívül semmilyen módon nem terjesztem a lapot. Eléggé szocializálódtunk ahhoz, hogy tudjuk, a „terjesztés” fogalma sokféleképp értelmezhető; sikeresen értelmeztük is, mert mire augusztusban megjelent az első (újra első) szám, kétezerötszáz előfizetőnk volt, akiket nem előfizetőknek, hanem támogatóknak neveztünk-könyvel-tünk –, s amikor végre becsuktam magam mögött az ajtót, a néptelen, csöndes folyosón, a vörös szőnyeges lépcsőkön lefelé haladva, táskámban az okirattal nemcsak a mi húszéves lap-ácsingózásunk sűrűsödött bennem, de Csokonai és Kazinczy, Bessenyei és Vörösmarty, Bajza, Arany, Babits, Illyés, József Attila – ki nem akart, nem szerkesztett itt folyóiratot!? – sóvárgását is magaménak éreztem. Ez az örökségem. A verses naptár első, s most negyedik kiadásának előkészítésekor, és még hányszor! nyomasztott és lelkesített ez. Pár nappal később írt beköszöntőmben, úgy érzem, kottázni tudtam a mámort és a szorongást. Jó, hogy a szabadság – egyelőre csak lehetőség volt a szabadságra – nem hatott ránk narkotikumként: sem akkor, sem azóta nem felejtettük el, miért is akartunk annyi sok éven át folyóiratot, szellemi műhelyt teremteni.

Most, hogy régi gyakorlatom szerint megint értelmes magyarázatokat keresek többnyire ösztönvezérelt tettekre, logikusnak tűnik nekem, hogy 1990 májusára Miféle út? címmel esszéösszeállítást szerkesztettünk, és kérdéseinket, értelmezéseinket, voltaképp értelmiségi kötelességérzetünket megosztottuk volna az ugyancsak értelmiséginek tételezett politikai döntéshozókkal. A demokratikusan (úgy mondtuk: szabadon) választott országgyűlési képviselők első parlamenti munkanapjára figyelemkérő könyvjelzővel ellátott Liget-példányt vittünk mind a 386 képviselőnek, és egyetlen visszajelzést sem kaptunk, noha különböző pártok színeiben képviselők lettek egykori szerzőink-társaink; igaz, a visszacsatolás elmaradása már akkor sem jelentette a figyelem teljes hiányát. Inkább csak felsejlett a mai általános gyakorlat: a legalizált neveletlenség. Hogy nem kell válaszolni a megszólításokra, a személyre szóló üzenetekre, levelekre. Mindenesetre tény, hogy pozíciókereséstől mentes részvételi ajánlkozásunk kudarca (sunyi hallgatás helyett közönyből eredő visszhangtalanság – ez mégiscsak jobb!) lökést adott, hogy azon a nyáron két antológiát tervezzünk-szerkesszünk: az írástudók árulásáról-lehetőségéről-felelősségéről szóló A kor lelke kötetet – abban is az elődöktől válogatott szemelvények mellett kortársak írásai olvashatók – és a Verses öröknaptárt. A kiharcolt, megszerzett, mindenképp létezőnek érzékelt „tálentumról” így (így is) próbáltunk számot adni.
Abban a tavaszi ötlet-villanásban, képzelgő hajnali bolyongásban ezek, meg sok egyéb még, benne volt – leginkább talán azért akartam a parlamenti bemutatót, hogy az újban a régi természetesen folytatódhasson.

Furcsa az 1883-ban megszületett pályázati eredmény: a zsűri négy tervet emelt ki és egyenlő mértékben díjazott, ám a leendő épületet mégiscsak egy építész jegyezhette – nem volt hát menekvés, végül is nem lehetett hárítani a nyílt állásfoglalást. Steindl Imre akadémiai beszédében (is) a kor kívánalmainak megfelelően nyilatkozott: „Én az új Országháznál új stílust nem akartam teremteni” – nem is teremtett. A historizáló eklektika, a bécsi neogótika – az egzaktnak ható definíciók még sorolhatók – minden zagyvaságot, kivált a szentesített történelemszemléleti zagyvaságot, befogadott. A legfontosabb, hogy impozáns legyen, s ki vonná kétségbe, hogy az?! De hogy a pekingi után a világ második legnagyobb parlamentje a budapesti, hogy 268 méter hosszú, 123 méter széles, és kupolájának tetejéig 96 méter magas, hogy az egész 17 745 m2, 27 kapuja van, 29 lépcsőháza, meg 13 lift működik benne, s akkor még egy szó sem esett a belső művészetről!, például, hogy 40 kg aranyat használtak fel a díszítéshez! – mindezt, nem tagadhatom, hat és fél évtizedig nem tudtam, s hogy stílusosan a számszerűsítő pontosságnál maradjak, addig nem tudtam, míg október elején az intézmény gazdasági igazgatójától nem hallottam, hogy sajnos, nincs igényeinknek megfelelő (kétszáz embert befogadó) terem. Tűnődve ellene vetettem, hogy érdekes, mert úgy látom, elég nagy az a ház, s mintegy magamat ellenőrizendő Parlament-tanulmányokba kezdtem. Mindenfélét elolvastam, amit elértem az Interneten: az épület történetéről, hogy hány ember, hány évig dolgozott az építkezésnél, hogyan követett el merényletet egy képviselő Tisza István ellen, milyen arányban szavazták meg 1920-ban a numerus clausust, majd a 38-as, 39-es és 41-es zsidótörvényt, hogy Hajnóczy József a 18. század végén miféle népképviseleti országgyűlésről álmodozott s mi látható a „jócskán kompromisszumos összetételű szoborgalérián”, hogy a Magyarország dicsőítése című Lotz-freskón Széchenyi István és Petőfi Sándor vezeti a lelkesült tömeget, s hogy a haza háza üléstermében, az elnöki emelvény két szélén allegorikus szobrok találhatók, úgymint Egyetértés, Béke, Bölcsesség, Dicsőség, Ékesszólás, Háború – még jó, hogy nem kellett alkalmassági vizsgán értelmeznem összetartozásukat –; és olvastam a képviselők szemetelési szokásáról, hogy egy-egy szavazás után a nyolc terembiztos háromnegyed óra alatt tizenhat zsák szemetet szed össze, a házszabály ugyanis nem tiltja, hogy a képviselők munkájuk közben egyenek-igyanak, maguk alá dobják az üres palackokat, zacskókat, almacsutkát, hogy szotyolahéjat köpdössenek és az éppen üres székekre tegyék az összegyűrt csokipapírt, az eltépett feljegyzéseket, üvegeket – semmiféle etikett nem tesz említést arról, hogy illetlen rágógumit ragasztani a padra. Tehát ragasztanak.