Liget.org »
2009 / 11 » Ács József
– A bábatáska mélye
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1811
Múlt és jelen átitatja egymást. Egykori heves érzelmek égették belénk
emlékeinket. Az emlékek köztes terét gondolatok szövedéke tölti ki. Tág lyukú
hálóval halásszuk a múltat, ár ellen evezünk a feledés folyóján. A múltat a
jelen miatt fürkésszük, mert ha a jelen egy ismeretlen múlt következménye,
akkor kiismerhetetlen és szorongató. Ezért, miként Szindbád, folyamatosságot
teremtünk ott is, ahol szakadás van. A jelen érdekei és szenvedélyei rendezik a
képet: a jelen átszivárog a múltba és saját képére formálja. Akarunk tőle
valamit, mert tudjuk, hogy bár a múltat nem lehet megváltoztatni, az értelmét
igen. Ha más a múlt értelme, a jelen értelme is más. Az emlékek elrendezése nem
a múltat változtatja meg, hanem a jelent.
Az idők térségei nem semmisülnek meg végleg – az emlékezetünkben biztosan nem.
Ott elveszti jelentőségét az idő, körkörössé válik, nincs benne előtte és
utána. Halott feleségek, nagyapák bukkannak fel az Utazások a labirintusban
lapjain: mézescsuporba nyalnak vagy saját gyászjelentésüket olvassák egy pohár
kadarka mellett.
A fantasztikus hős gyakran éppoly kézzelfogható, mint akit az emlékezetünkből
idézünk fel. Mindkét alak bizonyos értelemben a képzelet műve.
Családtagjainkkal együtt élünk ugyan, titkaikat mégsem ismerjük. Talán ők maguk
sem: az élet misztérium. Minden ember talány – ha ismerjük, azért, ha nem,
akkor azért. A társasutazáson mellénk sodródó emberek éppoly valószínűtlenek,
víziószerűek, mint a megéledni kész szoborfigurák. A kocsmáros Mate léte három
év múlva kezd kétségessé válni: csupán emlék. Az alkotóház parkjában bóklászó
öreg házaspár már nem is egyetlen emlék, hanem összevegyülő emlékek nyalábja:
javarészt a nyalábot egybefogó képzelet műve. Az Emlékkereskedőben mindez tovább
hatványozódik: egy képzeletbeli figura, Szindbád képzeletbeli tapasztalatainak
valódiságát vonjuk kétségbe. Hogy akkor létezik-e a híres emlékkereskedő? Igen.
Feltehetőleg azonos a szerzővel, aki elbeszéli, mit él át elbeszélésének
papírba lapult hőse, miközben elbeszéli őt.
A nők azt morzsolgatják, ami volt és van, a férfiak azt, ami lesz, ami lehet. A
nőket az idő mélye vonzza, a férfiakat a tér végtelenje. Ilyenek A Hold az utca
végén vár, barátom kalandor hősei. Ilyenek vagyunk mi, férfiak: Földmérők és
Seborvosok, akik a holdutazásnál magasztosabb célt elképzelni sem tudunk.
Holdhajónkkal a magasba törünk, majd csúfosan visszazuhanunk. Legalább
megpróbáltuk, dörmögjük aztán: ez adott létünknek értelmet. Attól fogva maradék
emlékeinkből élünk. Feljegyzéseink, melyekből már magunk sem értünk egy szót
sem, elkallódnak, végül egy bábatáska mélyéről kerülnek elő, az olló és a
köldökcsipesz alól, elrongyolódva. Kései utódok hüvelyezik, mit is akartunk.
Mi, férfiak, halálig bosszankodunk, hogy a nők milyen rezignáltan szemlélik
törekvéseinket. Céljaink a szemükben nem alávalóbbak, de nem is magasztosabbak
a többi célnál. Szelíden mosolyognak rajtuk. Holdutazás! Ha szokásunk szerint
kezünket-lábunkat törjük, akkor sem kerülhetünk olyan közeli kapcsolatba az
ezüstfényű égitesttel, mint ők. Ugyan mit keresnénk a Mare Tranquillitatis
szürke porsivatagában, a vágyott nyugalom színhelyén? Újabb célt, felfedezni,
meghódítani való teret. Amit ekként magunk mögött hagyunk, arra vissza se igen
nézünk: rábízzuk a nőkre, rendezzék be, tegyék lakhatóvá kedvük szerint. Ha
netán börtönbe csuknak minket, kiderül, hogy a birtokot is jobban igazgatják
nálunk.
Izgat bennünket a bábatáska sötétlő mélye, az erősen kitágult marhabőr
szülőcsatorna, ahonnan előtódulnak a világot felforgató újabb nemzedékek, hogy
internálják, kifosszák és halomra öljék egymást. És hogy mindezek közben és
mindennek ellenére újra meg újra időt szakítsanak a földi holdutazásra, melynek
célpontja nem sok százezer kilométerre, csak egy ölelésnyi távolságra van.