←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 10   »   Petrik Iván  –  Gyilkosok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1781

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1.

Furcsán, kicsit meghajolva álltak a csendbiztos előtt. Nem előre hajoltak, amit lehetett volna a tisztelet vagy a megalázkodás jelének tartani, hanem oldalra. Mint akiknek egyetlen csontjuk sincs a helyén. Arcuk nem árult el érzelmeket, egyszerűen várakoztak. A félelem helyén a beletörődés kisimíthatatlan ráncai futottak. Akármi is történik, nem fogják se jobban, se roszszabbul érezni magukat. A kocsmáros megölésében egyébként ártatlanok voltak. A csendbiztos máskor kiverette volna belőlük többi bűnüket, mert az világos volt, hogy ezek az emberek nem járnak jó úton. De ahogy kinézett a vastag falú, földszintes épület ablakán, leginkább embermentes csöndre vágyott, szalonnaszagra, savanyú borra. A poros üvegtáblát vizsgálgatta, mint egy megsárgult, öreg fényképet saját magáról.

2.

Nem lehet pontosan tudni, hogyan kezdődött a verekedés. Sok bor fogyott aznap a kocsmában. Mintha a hirtelen visszatért enyhe idő elől menekülnének fejfájós, részeg kábaságba az emberek, vadul ittak. A sváb fuvaros maradt egyedül józan. Megvetően figyelte a többieket és az anyanyelvén káromkodott halkan. Amikor a másik mellé ült és borral kínálta, magyarra váltott. Senki sem hallhatta, mit mond, de a részeg úgy ugrott fel, hogy leverte a szomszéd asztalon álló poharakat. Ezzel el is dőlt minden. Szinte szét sem fröccsentek még az üvegszilánkok, máris elcsattant az első pofon. Egy jó óra múlva a sváb fuvaros a kocsma előtti árokban hevert nagy dudorral a fején, a kocsmáros meg bicskával a hátában a terem közepén.

3.

Beléptek a helyiségbe és leültek az első asztalhoz, közel a kijárathoz. Amikor a részeg a sváb fuvaroshoz lépett, a fiatalabb odasúgta az öregnek, hogy menniük kellene. Az megkérdezte, hová. Ki kell várni a másnapot. A verekedést nem lehetett elkerülni. A fiatalabb aztán már nem is nagyon akarta, annyira bosszantotta ez a disznószemű, vörösképű fuvaros. Amint beléptek és meglátta, ahogy ott pöffeszkedik a kocsma közepén, viszketett a tenyere. Nem is pazarolta másra az erejét, amikor kitört a botrány. Három nagy lépéssel mellette termett, és rámérte azt az adagot, amit elegendőnek gondolt. El tudja kapni az embert ilyenkor az indulat. Szinte megőrült a boldogságtól, annyi feszültség szabadult fel belőle. Végül jó alaposan fenékbe rúgta az akkor már alig lélegző embert, de úgy, hogy az fejjel esett a falnak a helyiség másik sarkában. Aztán belevetette magát a kavarodásba.


4.

Kiszálltak a csónakból. Szó nélkül kezet fogtak az emberrel, aki áthozta őket a folyón, és már mentek is tovább. Éjszakánként olyan a Duna hangja, amilyet máshol nem hallani. Alig érzékelhető, mégis éles: a partot érő víz tompa sikolyai. Nem jó visszanézni, mert ha nem is fenyegető, az ólomfényű vízfelszín nem sok jót ígér. Enni akartak valamit, ezért a Mosonyi-csárda felé kerültek. Mielőtt beléptek, az ablakon keresztül alaposan megnézték a vendégeket. Nem lehet semmi baj, most már nem lehet semmi baj. A csendesen iszogató emberek közül nem tűnnek ki, míg az egyik sarokban megesznek egy tál levest.


5.

Leértek a folyóhoz. Sötét volt, csak sejteni lehetett a hatalmas víztömeg közelségét. Az emberüket keresték, de semmi sem mozdult. Kiáltani, hívogatni nem akarták. Nem tehettek mást, vártak. Álltak egymás mellett, mint két hirtelen kinőtt fa. Nem volt közük már egymáshoz. Mind a ketten át akartak kelni a folyón – ennyi. Ott, ahol megálltak, enyhe vonalú öblöt mosott ki a víz. Finom szemű homok csikorgott a lábuk alatt, megtört rajta a mindent betöltő sötétség. Aztán a folyó lusta hangjaiból kiemelkedtek az evező csobbanásai. A csónak úgy harminc méterrel feljebb állt meg, ott, ahol a part menti homokba bokrok, fák vertek gyökeret. Nem tudtak a partról belépni a csónakba, pár lépést a vízben gázolva kellett megtenniük. Ahogy beléptek a Dunába a mégoly gyönge sodrás is megbillentette a két férfit. Mintha az ítéletük felé menetelnének. Nem tettek a csónakosnak szemrehányást, éppen csak köszöntek, beléptek az alacsony peremű, hosszú ladikba, és leültek a végébe. A férfi némán evezett.


6.

Meggyűlölt mindent. Kiszáradt, eltompult. Nem maradt más, csak az élesen lüktető gyűlölet. De úgy hitte, nem ő, hanem a többi ember vált szörnyeteggé. Gyűlöletbe kellett burkolóznia, hogy ne érezze kínzónak a jelenlétüket. Aztán ez is elmúlt, és csodálkozott, hogy ő maga még él.

Leértek a folyóhoz. Csak ne szólaljon meg a másik! Csak meg ne szólaljon!

7.

Átvágtak a szántóföldeken. A mély barázdák megakadályozták, hogy gyorsan haladjanak. Elestek, felkeltek. Az úton is mehettek volna, de nem kockáztatták, hogy valaki meglássa őket. Az idősebb és szikárabb folyamatosan morgott, társa szótlanul haladt, nem akart semmire sem gondolni. Sötét van, alig vonszolja magát, fél. Mászott tovább, csak a következő mozdulatára figyelt. A lihegése mint egy másik emberé. Ellenségé. Megállt, mert nem hallotta a társát. Talán túl gyorsan haladt, és az öreg nem bírta az iramot. Leguggolt, így akarta megvárni. Eltelt egy teljes perc, semmi sem mozdult. Elindult visszafelé, de valaki torkon ragadta. Mit csinálsz! Hová mész te szerencsétlen? Megfogta az öreg csuklóját, lefejtette magáról a kezét, és ment tovább.


8.

Gondosan visszazárták a sekrestye ajtaját. Az élettelen testet levitték a pincébe, ott találnak rá a legkésőbb. Hideg van lent, lassan lesz szaga. A hordók mögé pedig csak a szag vezethet. A paplak hátulsó sarkánál, amerre a túlburjánzó mogyoróbokor mutatta, el lehetett hagyni a falut, nem kellett a házak közé menni. A kertek alján gyalogoltak. Megbeszélték, hogy amíg a falu közelében vannak, nem sietnek. Lassan ballagnak, maguk elé nézve, mindig takarásban. Mintha az árnyékok nyúlnának meg a felkelő hold fényében.

9.

A keresztet, a monstranciát meg a nagy aranyozott kelyheket szedték össze. Tudták, mi hol van. Nem kerestek semmit. Rövid, kiszámított mozdulatokkal dolgoztak. Amikor először értek a súlyos, megbarnult fémhez, megijesztette őket a markukban érzett hűvösség. A templom belső tere megváltoztatott mindent. Arányt, formát, lehetőséget. A hangokat. Minden mozdulatukat és gondolatukat. A huzat leheletként ült meg az arcukon, és megmozgatta a nagy templomi zászlókat. Lehet-e majd megbocsájtás? Amikor belökték a sekrestye ajtaját, még magabiztosak voltak. Ez is csak olyan munka, mint a többi. Még azt is csak félreértésnek vették, hogy a sekrestyés a sarokba tolt ágyon feküdt, pedig úgy tudták, aznap este vendégségbe megy a szomszéd faluba. Az öregebb lépett hozzá. Megfojtotta. Gyönge, betegségektől elnyűtt test vonaglott a kezei között, szinte elporladt a szorításában. Amikor megfogta a torkát, talán felébredt. Talán már nem.

10.

A fal felé fordulva aludt, egészen hozzásimult a falvédőhöz. A fehér takarójára fentről finom szemű forgács szóródott kis halomba. Valami rágja a fagerendákat. Megérintette a vállát, mintha fel akarná ébreszteni, de csak azt akarta, hogy felé forduljon. Nem gondolt rá, hogy életben hagyhatná.

11.

A patak partján érkeztek a faluba, aztán elhaladtak a kocsma mögött. Az út süppedős homokjába két mély árkot vágtak a szekérkerekek. Itt-ott víz csillogott bennük. Mindig árnyékban haladtak, és a temetőnél léptek be a kerítésen. Átvágtak a sírok, a rogyadozó fakeresztek között. A temető szélét felverte a csalán, a bogáncs, a temető túloldalán pedig, a kis elhagyott területen ökörfarkkóró, vérontófű, varjúháj nőtt. Még ebben az időben is megült nehéz illatuk a környéken. Nedves volt a föld, vigyázniuk kellett, el ne csússzanak. Egy kutyát megriasztottak a paplak kapuja mellett. Nem ugatott, morogván elfutott. Mint valami nyakára erősített követ, lógatta fejét a föld felé. A fal mellett osont, aztán mégiscsak megállt, az út közepére fordult, és nézte az akkorra már újra néptelen utcát.

A fiatalabb ment elől, utána az öreg. Behúzták a nyakukat az ablakok alatt, befordultak a templom felé. Megálltak. Eddig szerencséjük volt, nem találkoztak senkivel. Váltottak egy pillantást, fújtak, és belökték a sekrestye ajtaját.

12.

Ezen a késő őszön lassan, nehezen esteledett. Sokáig volt világos. Honnan ered ez a nagyon halvány, kékesszürke fény, ami nem ragyog, nem verődik vissza a testekről, csak kirajzolja határaikat? Nem vakító. Kitartott káprázat, és tapintható, nyirkos. Szobából, ablakon át lenyűgöző, kint, benne járva félelmetes.

A hosszabb úton jöttek, az erdő felől. Az idősebb éppen kimondta a szót, ami után már nem volt mit megbeszélniük. Mindent tudtak, kinek mi a dolga. Kabátjuk zsebében melegítették a kezüket, vállukon átvetve egy-egy nagyobbacska tarisznya. Kiértek a földekre, kinyílt előttük a vidék. Látták a falut, amely mellett elgyalogolnak, és azt is, ahová betérnek. Két bozótos akácliget mérte ki a távolságot, felosztva az utat. A kopasz fák ágainak végénél kezdődött a felhő nélküli ég. Még egy óra. Odaérhetnének előbb is, de meg kell várniuk, amíg besötétedik. Lassan fogytak a méterek. Ezen a vidéken ilyenkor nincsenek színek. A sár, a fák törzse, a puszta ágak, az ég mind-mind egyforma: mint a varjak károgása, mint a lehullott ágak reccsenése, csizmák cuppogása.

*

Amikor elengedte őket a csendbiztos, visszamentek a csárdához, pontosan a csárda mögé, ahová elrejtették a két tarisznyát, mielőtt bementek vacsorázni. Megtaláltak mindent. Csillogott a kora reggeli levegő. Csak részleteket, apró szilánkokat láttak a világból, de azokat élesebben. A ház görbe falait, a hátsó épületek málló meszelését, a falak tövében kinőtt fű itt maradt, zöld színét, a hatalmas diófa földig hajló, derékvastagságú ágait. A friss szél váratlan hevességgel vágott az arcukba. Az öreg intett a másiknak, hogy várjon, aztán leszaladt a partra, és belehúgyozott a folyóba. A fiatalabb a domboldalról nézte. Átfutott rajta, hogy utánamegy, hangtalanul mögé lép, és egy mozdulattal elvágja az öreg torkát a zsebében szorongatott bicskával. Berúgná az összeeső testet a Dunába, mire kihalásznák, már nem ismerne rá senki. Az öreg megfordult, és olyan unott arccal rendezte a ruháját, hogy a fiatalabb nem tudta felidézni magában előbbi gyilkos indulatát. Fáradt volt. Elmosolyodott, maga sem tudta, miért. A túlsó parton bivalyokat hajtottak le a partra. Hideg lehet a víz, ezt dörmögte maga elé. Nem várta meg, amíg a másik fölér hozzá a dombra, megfordult és elindult a város irányában. Mire gondolt? Magára biztosan nem, arra sem, amit tett. Inkább mindenre és egyszerre. Jobbnak gondolta magát az öregnél, mert néha még félt, de a halál úgy tűnt fel előtte, mint a beteg gyógyulása, mint az előtte futó út, az eleredő eső, mint az a pillanat, amikor katona tér meg a háborúból hosszú évek után.