1.
Furcsán, kicsit meghajolva álltak a csendbiztos előtt. Nem előre hajoltak, amit
lehetett volna a tisztelet vagy a megalázkodás jelének tartani, hanem oldalra.
Mint akiknek egyetlen csontjuk sincs a helyén. Arcuk nem árult el érzelmeket,
egyszerűen várakoztak. A félelem helyén a beletörődés kisimíthatatlan ráncai
futottak. Akármi is történik, nem fogják se jobban, se roszszabbul érezni
magukat. A kocsmáros megölésében egyébként ártatlanok voltak. A csendbiztos
máskor kiverette volna belőlük többi bűnüket, mert az világos volt, hogy ezek
az emberek nem járnak jó úton. De ahogy kinézett a vastag falú, földszintes
épület ablakán, leginkább embermentes csöndre vágyott, szalonnaszagra, savanyú
borra. A poros üvegtáblát vizsgálgatta, mint egy megsárgult, öreg fényképet
saját magáról.
2.
Nem lehet pontosan tudni, hogyan kezdődött a verekedés. Sok bor fogyott aznap a
kocsmában. Mintha a hirtelen visszatért enyhe idő elől menekülnének fejfájós,
részeg kábaságba az emberek, vadul ittak. A sváb fuvaros maradt egyedül józan.
Megvetően figyelte a többieket és az anyanyelvén káromkodott halkan. Amikor a
másik mellé ült és borral kínálta, magyarra váltott. Senki sem hallhatta, mit
mond, de a részeg úgy ugrott fel, hogy leverte a szomszéd asztalon álló
poharakat. Ezzel el is dőlt minden. Szinte szét sem fröccsentek még az
üvegszilánkok, máris elcsattant az első pofon. Egy jó óra múlva a sváb fuvaros
a kocsma előtti árokban hevert nagy dudorral a fején, a kocsmáros meg bicskával
a hátában a terem közepén.
3.
Beléptek a helyiségbe és leültek az első asztalhoz, közel a kijárathoz. Amikor
a részeg a sváb fuvaroshoz lépett, a fiatalabb odasúgta az öregnek, hogy
menniük kellene. Az megkérdezte, hová. Ki kell várni a másnapot. A verekedést
nem lehetett elkerülni. A fiatalabb aztán már nem is nagyon akarta, annyira
bosszantotta ez a disznószemű, vörösképű fuvaros. Amint beléptek és meglátta,
ahogy ott pöffeszkedik a kocsma közepén, viszketett a tenyere. Nem is pazarolta
másra az erejét, amikor kitört a botrány. Három nagy lépéssel mellette termett,
és rámérte azt az adagot, amit elegendőnek gondolt. El tudja kapni az embert
ilyenkor az indulat. Szinte megőrült a boldogságtól, annyi feszültség szabadult
fel belőle. Végül jó alaposan fenékbe rúgta az akkor már alig lélegző embert,
de úgy, hogy az fejjel esett a falnak a helyiség másik sarkában. Aztán
belevetette magát a kavarodásba.
4.
Kiszálltak a csónakból. Szó nélkül kezet fogtak az emberrel, aki áthozta őket a
folyón, és már mentek is tovább. Éjszakánként olyan a Duna hangja, amilyet
máshol nem hallani. Alig érzékelhető, mégis éles: a partot érő víz tompa
sikolyai. Nem jó visszanézni, mert ha nem is fenyegető, az ólomfényű vízfelszín
nem sok jót ígér. Enni akartak valamit, ezért a Mosonyi-csárda felé kerültek.
Mielőtt beléptek, az ablakon keresztül alaposan megnézték a vendégeket. Nem
lehet semmi baj, most már nem lehet semmi baj. A csendesen iszogató emberek
közül nem tűnnek ki, míg az egyik sarokban megesznek egy tál levest.
5.
Leértek a folyóhoz. Sötét volt, csak sejteni lehetett a hatalmas víztömeg
közelségét. Az emberüket keresték, de semmi sem mozdult. Kiáltani, hívogatni
nem akarták. Nem tehettek mást, vártak. Álltak egymás mellett, mint két
hirtelen kinőtt fa. Nem volt közük már egymáshoz. Mind a ketten át akartak
kelni a folyón – ennyi. Ott, ahol megálltak, enyhe vonalú öblöt mosott ki a
víz. Finom szemű homok csikorgott a lábuk alatt, megtört rajta a mindent
betöltő sötétség. Aztán a folyó lusta hangjaiból kiemelkedtek az evező
csobbanásai. A csónak úgy harminc méterrel feljebb állt meg, ott, ahol a part
menti homokba bokrok, fák vertek gyökeret. Nem tudtak a partról belépni a
csónakba, pár lépést a vízben gázolva kellett megtenniük. Ahogy beléptek a
Dunába a mégoly gyönge sodrás is megbillentette a két férfit. Mintha az
ítéletük felé menetelnének. Nem tettek a csónakosnak szemrehányást, éppen csak
köszöntek, beléptek az alacsony peremű, hosszú ladikba, és leültek a végébe. A
férfi némán evezett.
6.
Meggyűlölt mindent. Kiszáradt, eltompult. Nem maradt más, csak az élesen
lüktető gyűlölet. De úgy hitte, nem ő, hanem a többi ember vált szörnyeteggé.
Gyűlöletbe kellett burkolóznia, hogy ne érezze kínzónak a jelenlétüket. Aztán
ez is elmúlt, és csodálkozott, hogy ő maga még él.
Leértek a folyóhoz. Csak ne szólaljon meg a másik! Csak meg ne szólaljon!
7.
Átvágtak a szántóföldeken. A mély barázdák megakadályozták, hogy gyorsan
haladjanak. Elestek, felkeltek. Az úton is mehettek volna, de nem kockáztatták,
hogy valaki meglássa őket. Az idősebb és szikárabb folyamatosan morgott, társa
szótlanul haladt, nem akart semmire sem gondolni. Sötét van, alig vonszolja
magát, fél. Mászott tovább, csak a következő mozdulatára figyelt. A lihegése
mint egy másik emberé. Ellenségé. Megállt, mert nem hallotta a társát. Talán
túl gyorsan haladt, és az öreg nem bírta az iramot. Leguggolt, így akarta
megvárni. Eltelt egy teljes perc, semmi sem mozdult. Elindult visszafelé, de
valaki torkon ragadta. Mit csinálsz! Hová mész te szerencsétlen? Megfogta az
öreg csuklóját, lefejtette magáról a kezét, és ment tovább.
8.
Gondosan visszazárták a sekrestye ajtaját. Az élettelen testet levitték a
pincébe, ott találnak rá a legkésőbb. Hideg van lent, lassan lesz szaga. A
hordók mögé pedig csak a szag vezethet. A paplak hátulsó sarkánál, amerre a
túlburjánzó mogyoróbokor mutatta, el lehetett hagyni a falut, nem kellett a
házak közé menni. A kertek alján gyalogoltak. Megbeszélték, hogy amíg a falu
közelében vannak, nem sietnek. Lassan ballagnak, maguk elé nézve, mindig
takarásban. Mintha az árnyékok nyúlnának meg a felkelő hold fényében.
9.
A keresztet, a monstranciát meg a nagy aranyozott kelyheket szedték össze.
Tudták, mi hol van. Nem kerestek semmit. Rövid, kiszámított mozdulatokkal
dolgoztak. Amikor először értek a súlyos, megbarnult fémhez, megijesztette őket
a markukban érzett hűvösség. A templom belső tere megváltoztatott mindent.
Arányt, formát, lehetőséget. A hangokat. Minden mozdulatukat és gondolatukat. A
huzat leheletként ült meg az arcukon, és megmozgatta a nagy templomi zászlókat.
Lehet-e majd megbocsájtás? Amikor belökték a sekrestye ajtaját, még
magabiztosak voltak. Ez is csak olyan munka, mint a többi. Még azt is csak
félreértésnek vették, hogy a sekrestyés a sarokba tolt ágyon feküdt, pedig úgy
tudták, aznap este vendégségbe megy a szomszéd faluba. Az öregebb lépett hozzá.
Megfojtotta. Gyönge, betegségektől elnyűtt test vonaglott a kezei között,
szinte elporladt a szorításában. Amikor megfogta a torkát, talán felébredt.
Talán már nem.
10.
A fal felé fordulva aludt, egészen hozzásimult a falvédőhöz. A fehér takarójára
fentről finom szemű forgács szóródott kis halomba. Valami rágja a fagerendákat.
Megérintette a vállát, mintha fel akarná ébreszteni, de csak azt akarta, hogy
felé forduljon. Nem gondolt rá, hogy életben hagyhatná.
11.
A patak partján érkeztek a faluba, aztán elhaladtak a kocsma mögött. Az út
süppedős homokjába két mély árkot vágtak a szekérkerekek. Itt-ott víz
csillogott bennük. Mindig árnyékban haladtak, és a temetőnél léptek be a
kerítésen. Átvágtak a sírok, a rogyadozó fakeresztek között. A temető szélét
felverte a csalán, a bogáncs, a temető túloldalán pedig, a kis elhagyott
területen ökörfarkkóró, vérontófű, varjúháj nőtt. Még ebben az időben is megült
nehéz illatuk a környéken. Nedves volt a föld, vigyázniuk kellett, el ne
csússzanak. Egy kutyát megriasztottak a paplak kapuja mellett. Nem ugatott,
morogván elfutott. Mint valami nyakára erősített követ, lógatta fejét a föld
felé. A fal mellett osont, aztán mégiscsak megállt, az út közepére fordult, és
nézte az akkorra már újra néptelen utcát.
A fiatalabb ment elől, utána az öreg. Behúzták a nyakukat az ablakok alatt,
befordultak a templom felé. Megálltak. Eddig szerencséjük volt, nem találkoztak
senkivel. Váltottak egy pillantást, fújtak, és belökték a sekrestye ajtaját.
12.
Ezen a késő őszön lassan, nehezen esteledett. Sokáig volt világos. Honnan ered
ez a nagyon halvány, kékesszürke fény, ami nem ragyog, nem verődik vissza a
testekről, csak kirajzolja határaikat? Nem vakító. Kitartott káprázat, és
tapintható, nyirkos. Szobából, ablakon át lenyűgöző, kint, benne járva
félelmetes.
A hosszabb úton jöttek, az erdő felől. Az idősebb éppen kimondta a szót, ami
után már nem volt mit megbeszélniük. Mindent tudtak, kinek mi a dolga. Kabátjuk
zsebében melegítették a kezüket, vállukon átvetve egy-egy nagyobbacska
tarisznya. Kiértek a földekre, kinyílt előttük a vidék. Látták a falut, amely
mellett elgyalogolnak, és azt is, ahová betérnek. Két bozótos akácliget mérte
ki a távolságot, felosztva az utat. A kopasz fák ágainak végénél kezdődött a
felhő nélküli ég. Még egy óra. Odaérhetnének előbb is, de meg kell várniuk,
amíg besötétedik. Lassan fogytak a méterek. Ezen a vidéken ilyenkor nincsenek
színek. A sár, a fák törzse, a puszta ágak, az ég mind-mind egyforma: mint a
varjak károgása, mint a lehullott ágak reccsenése, csizmák cuppogása.
*
Amikor elengedte őket a csendbiztos, visszamentek a csárdához, pontosan a
csárda mögé, ahová elrejtették a két tarisznyát, mielőtt bementek vacsorázni.
Megtaláltak mindent. Csillogott a kora reggeli levegő. Csak részleteket, apró
szilánkokat láttak a világból, de azokat élesebben. A ház görbe falait, a hátsó
épületek málló meszelését, a falak tövében kinőtt fű itt maradt, zöld színét, a
hatalmas diófa földig hajló, derékvastagságú ágait. A friss szél váratlan
hevességgel vágott az arcukba. Az öreg intett a másiknak, hogy várjon, aztán
leszaladt a partra, és belehúgyozott a folyóba. A fiatalabb a domboldalról
nézte. Átfutott rajta, hogy utánamegy, hangtalanul mögé lép, és egy mozdulattal
elvágja az öreg torkát a zsebében szorongatott bicskával. Berúgná az összeeső
testet a Dunába, mire kihalásznák, már nem ismerne rá senki. Az öreg
megfordult, és olyan unott arccal rendezte a ruháját, hogy a fiatalabb nem
tudta felidézni magában előbbi gyilkos indulatát. Fáradt volt. Elmosolyodott,
maga sem tudta, miért. A túlsó parton bivalyokat hajtottak le a partra. Hideg
lehet a víz, ezt dörmögte maga elé. Nem várta meg, amíg a másik fölér hozzá a
dombra, megfordult és elindult a város irányában. Mire gondolt? Magára biztosan
nem, arra sem, amit tett. Inkább mindenre és egyszerre. Jobbnak gondolta magát
az öregnél, mert néha még félt, de a halál úgy tűnt fel előtte, mint a beteg
gyógyulása, mint az előtte futó út, az eleredő eső, mint az a pillanat, amikor
katona tér meg a háborúból hosszú évek után.