←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 8   »   Bécsy Ágnes  –  Szembesülés
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1745

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

„Kevés dolog elképesztőbb, mint a tárgy és a vélemény szembesítése.” Szentigaz. Szembesítsük tehát Nemes Nagy Ágnes véleményét a tárggyal!

 Ami az utóbbit illeti: a világegyetemben föllelhető mindösszesen két gólyafészek közül, javasolnám, hogy a várható villámcsapásra tekintettel, életvédelmi okokból ne azzal kezdjük, amelyikben a gólya költ, hanem tárgyaljuk előbb a másikat, azt, amelyet Petőfi költött, „még iskoláskorunkban, délibábos éggel és sok kövér gulyával együtt”, ez talán veszélytelenebb, ha már ilyen szépen túléltük.

 Ha tartunk tőle, hogy a léha lapozgatással a Petőfi-kötetben csak örökösen elandalodnánk tárgyunktól, és anélkül menne el az este, hogy precíz eredményre jutnánk, nyissuk meg virtuális olvasóasztalunkon a Petőfit tartalmazó szövegfájlt, üssük be a keresőbe a gólyafészket a délibábos éggel és a sok kövér gulyával, és – és égszakadás, földindulás, így is a nyakunkban a mennykő: akár ha a legjelenvalóbb valóval szembesülnénk! Mert a délibábos ég alatt, gulyák és ménesek mellett börtönéből szabadult sas, vadludak és visító vércse fogadnak, gólya azonban egy szál se (hogy a fészekről már ne is beszéljünk), ezzel szemben, ahol van gólya, ott véletlenül sincs délibábos ég és kövér gulya.

 Gólyafészek mindössze két helyen van Petőfinél, s a két fészek már első pillantásra is úgy különbözik egymástól, mint az ég és a föld. Az egyik ugyanis Sári néni fején található – hasonlatképpen:

 

Haja tél, – ha látom, szinte fázom –

Fejér, mint a fejérített vászon,

S borzasan űl feje tetejében,

Mint a gólyafészek a kéményen.

Sári néni, hej, mikor kendet még

Sárikámnak, húgomnak nevezték!

 

A másik az Ősz elején található, üresen, és teljességgel olyan, mint egy üres fecskefészek:

Üres már a fecskefészek

Itt az eszterhéj alatt,

Üres már a gólyafészek

Tetejében a kéménynek...

Vándor népe ott halad.

 

Ott a messzeség homályin,

Ott az égnek magasán.

Látom még, mint kis felhőket,

Vagy már nem is látom őket?

Csak úgy képzelem talán.

Maga a vers egyebekben nem őszi tájkép, nem leírás, hanem a képzelet és való közt, a tárgyatlan merengés hangulatváltó hullámzásában lebegő kedély tündéri bájjal irizáló játéka, Petőfi talán „legmodernebb” lírai találmányának ékes műve: a „semmiről sem szóló” tiszta alanyiság megragadásának egyik remeke.

 Ha mármost sutba dobván a használhatatlanul pontos bővített keresést, mégiscsak elkezdünk andalogni azokon a szöveghelyeken, melyekben a jámbor madár, ha fészket nem is, de legalább valami egyéb nyomot hagyott Petőfi szövegeiben, azt tapasztaljuk, hogy a gólya leggyakrabban az eltűnés – visszatérés – újra eltűnés alapélményét szubjektíven leképező ambivalens kedélyjátékkal kapcsolódva bukkan föl, az őszi méla búcsú vagy az alkonyati elrévedés nosztalgikus érzületével, a múlt csonka tornyain távolba merengő, az értékvesztés sajgását és az értékőrzés vágyát sugalló sejtelmekkel, tárgyi valójában is metaforaként; a távolság és a magasbatörés sóvárgását – a külsőségeiben egyszerű és lelkében egyenes személyiség benső erőközpontját – megtestesítő lírai képmásként. Legteljesebben A gólya című költemény tizennégy nagy ívű strófájában. Ez sem tájvers, nem leírás, hanem a komoly s szemlélődő gyermekesztendők, a magasba törő vágyakozások felnevelő lelkületi-érzületi világát megidéző elegiko-óda.

 

„Mostan is kedvelem és úgy tekintem én

A gólyamadarat,

Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott

Szebb korból fönnmaradt.”

 

Hiába is keresnénk benne a népies realizmus egyszerű rigmusaiban szóló poéta kövér gulyájú délibábos rónáit s a fészkeket. Legfeljebb is csak a hazatérő esti tehéncsordát kergető gyerekekről hallunk, akiktől félrehúzódva Petőfi – hiszen, mint mondja, „komoly fiú valék” – az udvaron a „nádkúp oldalánál” némán szemlélte „a szárnyokat-próbáló Kis gólyafiakat”. S ha máshol nem is, legalább itt, a „nádkúp oldalánál” gubbasztva rá kell döbbennünk: a bensőséges megidézés effajta elmerülten pontos tárgyias képei valami olyan közvetlenség villanásával hatnak, mint az a bizonyos valódi gólyafészek, amelyikben pillantásunk előtt a leglétezőbb jelenvalóság nyilatkozik meg – szemben azzal a hazug véleménnyel, amit némiképp Karinthy Szabolcska Mihályának fazonjára mintázott számunkra Petőfiről az iskola.

 A vélemény – a „közvélemény” terrorjába tömörülő demokratikus „saját vélemény” – sosem a magunké, hanem mindig a másoké: azoké, akiknek az elvárásaihoz, jóváhagyásához, helyesléséhez az élet iskolájában igazodni remélünk. A vélemény – némi szójátékkal élve – a köz sajátjaként a saját köze, vagyis a birtokbavétel kizárólagosságának hiánya. Véleményünk bitorol minket: elő-ítél nevünkben és ezzel rajtunk, köz-helyre tesz s így hagy helyben. Pontosan attól foszt meg ezáltal, amit vágyott önmagunknak tartunk: a lét személyes megtapasztalásától, ittlétünk villámcsapásától, az egyetlen, önmagáért felelős és önmagát szavatoló igazság megnyilatkozásától, amitől porrá és hamuvá omlik a torz kadáver, melyben elégülhetetlen önhittséggel kísértjük a vélelmezett valót; aminek tremendumában fölhasad a mag héja, melyből valóságos létünk virul. A költészet a vélt ellenében – a költészetről szóló vélemények ellenében is – ezt az eleven, bennünk magára ocsúdó valóságot, az élet villámcsapását próbálja visszaadni. Petőfi költött gólyafészke és a fészek, amiben a valóságos gólya költ, természetesen nem ugyanabból az anyagból készült, de ugyanarra indít: hogy a saját szemünkkel nézzük meg – és lássunk, legyünk.

 Csakhogy: mit pillanthatnánk meg a saját szemünkkel ott, ahova nézünk, ha nem bírhatnánk róla eleve egy jó kövér, délibábos véleményt? Mivé lennénk örökletes előítéleteink és közhelyeink biztonsága nélkül? Villámcsapással mégiscsak bajos békében kultiválni a továbbadandó életet...