←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 8   »   Valachi Anna  –  Fészekalja
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1743

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hogy a hattyú utálatos állat – készséggel elhiszem Nemes Nagy Ágnesnek, és nemcsak azért, mert a madárszakértők állítása szerint „vad, összeférhetetlen, nehezen kiismerhető”. A távolságtartó, büszke szépség szörnyeteg-természetéről számtalanszor meggyőződhettünk. De azért a „haldokló hattyú” képe, mint Petőfi Tündérálmának „szép emlékezete” – hiteles-szép metafora ma is. És azt se feledjük, hogy a szigorú ítéletű, mindig pontosan fogalmazó, és véleményében engesztelhetetlen Nemes Nagy azt is beismerte a költészet alkotóelemeit felülvizsgáló, 64 hattyú című esszékötete bevezetőjében: „mindennek ellenére – mégiscsak szeretem a hattyút”.

 A gólyával azonban más a helyzet. Legnépszerűbb költözőmadarunkat, a gyermekáldás, a boldogság, a családszeretet és a hűség szimbólumát nem lehet „lejáratni” azzal, hogy metafora-alkotó, eredendő alakjában rácáfol mindarra, amit a mesék, mítoszok, idealizáló versek tükrében gondolnánk róla. Nem viszolygunk, ellenkezőleg: jól szórakozunk a szarkasztikus humorú Nagy Lajos Képtelen természetrajz-i leírásán, mely az ember és az állat közti különbség csekély voltát hangsúlyozva, így jellemezte a vizes-mocsaras vidéken táplálékot kereső gázlómadarat:

 „A gólya csak kívül szép madár, de a lelke randa, mert békát, gyíkot, kígyót és más efféle undorító szemetet eszik, ezáltal a legnagyobb ízléstelenségről tesz tanúságot, túltesz még az olyan disznón is, aki a kávét föllel issza, a levesből nem halássza ki a tányér szélére a hagymadarabokat, s megeszi a sárgarépát. A békával és kígyóval szemben a bolond gólya nem szereti a filét tükörtojással, sem a palacsintát, sem a befőttet, sőt, ha egy gólya csőrébe befőttet tömnek, azt kiköpi, amit én a magam részéről képtelen vagyok megérteni, pedig más természettudósok ennek az okát már többször magyarázták nekem; én csak azt tudom, hogy gólya nem lennék ezer dollárért sem, márpedig ezek a szamár, hosszú csőrű madarak egészen ingyen, minden fájdalomdíj vagy kárpótlás nélkül teszik azt, hogy gólyák.”

 Nemes Nagy Ágnes nyilván az ellenpontozás szándékával választotta a költészet nyelvét boncolgató esszéjében a Karinthy „Szabócska Mihá’”-stílusparódiájából is visszaköszönő idilli képet („Egyszerü és tiszta nóta / Gólyafészek, háztető – / Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető”) –, amikor az otthonosság képzetére rácáfoló, valóságos gólyafészekkel illusztrálta „a tárgy és a vélemény szembesítésének” elképesztő tapasztalatát: „Úgy hat, mint a villámcsapás. A szemle után esetleg évekig eltarthat, míg az ember némi hasonlóságot fedez fel rajta a Petőfi-félével.”

 Gyanítható azonban, hogy a költő azért élte át olyan intenzíven a gallyakból-sárból tapasztott, húscafatokkal s egyéb maradványokkal teleszórt madárfészek láttán azt a bizonyos „villámcsapás-érzést”, mert a kép – mint a második világháború idején eszmélkedő nemzedék jellemző asszociációja – kiheverhetetlen traumát idézett föl. Mivel az „elveszett otthonokkal” együtt a régi értékek is devalválódtak, föltehetően a háborús megrázkódtatások kulcsszerepet játszhattak abban, hogy az Újhold nemzedéke – s különösen Nemes Nagy Ágnes – az „elvont tárgyiasság” jegyében – Kenyeres Zoltán kifejezésével élve – „egy újabb, gesztusokban lefokozott, ám a lírai szenzibilitást továbbfejlesztő költészettípust alakított ki”. Mással nemigen magyarázható a kollektív világképváltás. Hiszen a háborús traumát elszenvedett költőnemzedék korábban is tudhatott már az „őshasonlatok” és a megszentelt szavak kettős természetéről, amit az antik pásztoridill hangján verselő Radnóti így fogalmazott meg: „Sár. Sár és Gyűlölet van az alján / minden csillogó, nagy szerelemnek”. Igaz, vérrel, kínnal jár a vajúdás, mégis áldás a gyerek születése, még akkor is, ha titoktalan korunkban nemegyszer premier plánban közvetítik.

 A gólyafészek, a fészekalja és a többi – naturális mivoltában talán „tisztátalan”, de fogalmilag érzelmi többletjelentéssel fölruházott – valóságelem immár hétköznapi értelemben sem szabadítható meg attól a kollektív képzettől, amelyet a metaforaalkotó költők az elmúlt évszázadokban ráruháztak. Talán a szavak mágiája a varázstalan világban sem foszlik semmivé. Ellenkezőleg: számomra úgy tűnik, éppen a poézisnak köszönhető, hogy az önmaguknál többet, mást jelentő, szimbolikus jelenségekhez – tárgyakhoz, élőlényekhez, helyszínekhez – ma már a köznapi gondolkodás is mitikus, átlényegített szemlélettel közelít.

 Gondolta volna-e Nemes Nagy Ágnes, hogy a huszonegyedik században a madárvédők webkamerákkal figyelik a gólyafészkeket, napról napra követik a gólyák életét, és különlegesen szép fotósorozatokat és videókat tesznek közzé róluk? A legfrissebb hírek szerint ma már „közel 90 gólyakamera működik Európában, számuk hétről hétre nő, a legtöbb Németországban és Lengyelországban van, de 8 webkamerás gólyafészekben kis hazánk gólyáit is sokan figyelik világszerte”. A nézők pedig – sem a felnőttek, sem az óvodások – nem borzadnak el a kis gólyák kikelésének, táplálásának látványától, inkább kíváncsian figyelik a fiókák fejlődését, és úgy kötődnek hozzájuk, mint egykoron Petőfi a híres versében megénekelt gólya „barátjához”.

 Ha megnézzük az interneten, mi minden viseli szerte az országban a Gólyafészek nevet: óvoda, orvosi rendelő, fogyatékosok otthona, vendégház, étterem, kocsma(!), cukrászda, ifjúsági tábor, kismama-centrum és Nők Munkába Állását Támogató Közhasznú Alapítvány – bizonyosak lehetünk abban, hogy a „gólyafészek” szó – még a madarak fészekalji életmegnyilvánulásait is fürkésző Big Brother-korban – érzelmileg telített jelentésben él.