←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 8   »   Levendel Júlia  –  Három vak holló
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1736

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ma vonzóbb számomra a kép, mint valaha: szalagúton kaptatni fölfelé, hogy följebb és följebb érve ugyanarra táguljon szemünk, mégis mást lássunk, hogy fönn az ormon egyszerre nézhessünk a szelek minden iránya felé. A hegymászós metaforába kapaszkodva – remélem – megmenekülök az „összegző-betakarító” emlékíró pózától, amibe különben életkorom és a „témaválasztás” óhatatlanul lökne-szorítana. Lépek tehát, sőt, kanyargok fölfelé, s azzal biztatom magam, hogy amíg újabb és újabb szögből nézem a tájat, új perspektívákra csodálkozom, nem macskásodik meg az elmém. Kivált, ha József Attila szalagút-példázatába eleve bevonom az időt. Azt hiszem, nem volna ellenére. Az út tehát – közönségesen szólva – legyen időút is, és arról a bizonyos oromról körbe és lefelé pillantva láthassam önmagamat is. A tíz, húsz, negyven, hatvan évvel fiatalabbat, aki ugyanarra néz, mégis, valamelyest, mást lát.

 Hadd nyíljon szemem először a három vak hollóra, hadd nevessek hajdani nevetésünkön – röhögőgörcs volt inkább, leállíthatatlan, neurotikusan túlhajszolt, ahogyan kamaszok nevetnek, és minden átmenet nélkül sírnak; legalábbis erről az oromról élesebben látom a feszültségünket, noha akkor ott – 68 egyik kora tavaszi estéjén, a Városmajor utcai tetőtéri lakásban – nyilván hevesen tiltakozom, ha valaki, bárki, bármilyen magaslatról szemlélődve feltételezi, hogy nevetni akarunk.

 Pedig nem játszottunk felhőtlen örömmel, ahogy irodalomhoz illő lett volna – sokkal inkább feladatot teljesítettünk, és mindegy, hogy akkor, azóta is magunk szabtuk-szabjuk saját méretre, azért az mégicsak feladatteljesítés, ráadásul sürgető volt: végre nevet kellett találni-választani induló folyóiratunknak, egy- vagy kétszavas címet, ami pontosan kifejezi... mit? leginkább a világérzületünket, H. B.-ét és az enyémet, közös elszántságunkat, élet-teremtő sóvárgásunkat – és magától értetődően József Attilánál keresgéltünk. Már beadtuk a Gondolat kiadóhoz József Attila-könyvünk kéziratát Eszmélet címmel – mindkettőnk előző években írt szakdolgozatának rövidített-esszéesített változata is beépült a kötetbe; az egész együtt pedig csakugyan eszmélkedésünkről szólt. Többször ízlelgettük-fontolgattuk persze, hogy lehetne a folyóirat is Eszmélet, és igazán nem tudom, miért éppen ezt éreztük túlzásnak (a folyóirat „javára” döntöttünk végül, és a szokásos nyűglődések, tologatások, cenzúrázások után 70-ben megjelent könyv címe változott).

 Akkor este – már március volt – megint ültünk egymás mellett, lapoztuk az 55-ös kétkötetes kritikai kiadást, egyikünk kezében az egyik kötet, másikunkéban a másik, aztán cseréltünk, és hangosan mondtuk a cím-lehetőségeket, mindenfélét, a legképtelenebbeket is, hátha a hang varázserejétől valamelyik életre kel, s nemcsak, szépnek és értelmesnek, hanem hirtelen „célszerű”-nek is találjuk; csoda nem történt, egytől egyig alkalmatlan szavakkal, szókapcsolatokkal dobálóztunk, már nyikkani sem kellett, hogy „nem”, a fejünket sem ingattuk, mentünk tovább – hányadszor próbálkoztunk a József Attila-kötet szálazásával? ötödször, hatodszor? vagy már kilencedszer? Mindenesetre a türelmetlenség párosult valami rossz érzéssel, hogy ez a keresgélés méltatlan, a huzavona eleve idegen a vágyainktól – hogyan csinálunk majd folyóiratot, ha a névadásig se jutunk!? Hiába, semmi nem tűnt alkalmasnak – már újra, mint előző este és az azt megelőzőn is, a Töredékek, vázlatok, verscsírák fejezethez értünk; Ó bánat ne érj el csak holnap... meg ne hagyj motyognom félszegül... és Ki lapengedélyt nekem nem adott... Aztán ötödször, hatodszor vagy tán kilencedszer a 315. oldalra, és jó ismerősként üdvözöltük az egysoros töredéket: Három vak holló kerengett a fán – ennyi; ezen röhögtünk olyan veszettül, hogy nyomban csitítani kellett magunkat: a szomszéd szobában felébrednek a gyerekek.

 Miért volt ingerlő épp ez a semmihez se köthető sor? Sejtelmem sincs róla, és arról sem, hogy akkor értelmes választ adtam volna-e a „miért”-re, amit aztán elfelejtettem, vagy már kezdetben is az abszurditás, a tökéletes értelmezhetetlenség hatott ránk, miközben nagy igyekezettel, halálos komolyan, a felelősség súlya alatt görnyedezve próbáltuk értelmezni az egész világot, s benne nem is magunkat, hanem egyből a feladatunkat.

 Három vak holló...

 A kötetben 262. versként számon tartott sorról annyi tudható, hogy

„A Múzeumban őrzött kéziratról” másolták le, de hogy milyen meggondolás alapján került az életmű végére, az titok marad, ahogyan a legújabb, a centenáriumi évben kiadott háromkötetes is magabiztosan az utolsó esztendő őszére datálja, és a Siesta szanatóriumban írtak közé teszi. Miért?

 Negyven évnél több is eltelt kirobbanó nevetésünk óta, és jól emlékszem a töredékhez érkezésünk részleteire – hangra, képre, a szoba világítására –; az előző kutakodások tapasztalaira rímelve, a névadást mitizálva vagy legalábbis egyetlen gesztussal történelmet kerítve hozzá, mögé, összevillantunk és egyszerre mondtuk: három vak holló... – tizenhét esztendővel később, újabb folyóiratcímet keresve már úgy idéztük három vak hollónkat meg a jelenetet, ahogy sokszor előadott viccekre utal az ember, kényszeresen nem kellett már József Attilához kötöződnünk, nem mintha a szellemi szálak lazultak volna, sőt, de felnőttebb, önállóbb volt a „kapcsolatunk”, valahogy rálátósabb, talán a sok-sok járástól azon a szalagúton, így lehetett, hogy 85 tavaszán csupán egy-két hétig válogattunk, újrakóstolgattuk a 68-as alkalmatlanokat is, aztán egy délelőtt H. B. hazatelefonált, és minden magyarázat nélkül azt mondta: „Liget”, én meg rögtön tudtam, mire mondja, s tudtam, hogy ez jó –; de hogy a holló-kerengés annyi körülményére, hátterére emlékszem, ám a „múzeumbeli” kéziratra nem, pedig a többi papírhoz hasonlóan nyilván kezemben tartottam, kartotékoztam és leltároztam, hisz a PIM kézirattárának teljes József Attila-gyűjteményét rendeztem 1971-ben – vajon ezt az emlékezetkiesést, érzelmi érintetlenségemet és érdektelenségemet csak lélekbúvárlással magyarázhatnám? Nem hiszem.

 Hiába győzködném magam, nem tudom felidézni, nem látom azt a – bizonyára megsárgult – lapot a kusza betűkkel írt szavakkal, és semmiféle kísértést nem érzek most, hogy „kutatóként” megnézzem a Múzeumban – mintha mindegy volna... de nem „mintha”: csakugyan mindegy –; úgy sejtem, valóban a Siestában összerakott holmijai közt lehetett a lap, de a sehonnan sehová nem tartó „feljegyzést” annyira nem találták versnek – töredéknek vagy verskezdeménynek sem – az örökösök, hogy nem került be például a Cserépfalvi-féle „Összesbe”, aztán az ötvenes évek elejei rendezésnél az íráskép miatt dönthettek a 37 őszi keltezés mellett; nem kell ahhoz grafológiai képzettség, hogy valaki felismerje: az utolsó időkből való. A Medvetánc után hirtelen és brutális erővel változott írásképe, ez megrendített – tartózkodóbban és kevésbé ódivatúan nem mondhatom – már ott, a csupa-rács, nekem és talán a műveknek is börtön-kézirattárban. Egymás mellé tettem egy harmincas évek elejéről maradt, különösen szép, az ő markáns és kecses betűivel telerótt lapot meg egy öt évvel későbbi kéziratot – a rémületemet nem kellett, nem lehetett, nem tudtam volna szavakba préselni, ma szinte higgadtan mégiscsak leírom: a látvány a szöveg, a szavak lexikális jelentésénél is hevesebben kiáltott rám: légy fegyelmezett!... – mert nem egyszerűen ábrázolt, megszólított, meggondolkodtatott, meg amit műalkotás még tehet, hanem verbalitás nélkül szembesített a ténnyel és mindjárt a veszéllyel, mennyire ismerős a lelki táj, hogy szinte otthonosan bolyongok például az árnyékvilág árkain; könnyen magamra veszem, átélem a „gondjait” – és csak szakadatlan figyelemmel, erővel lehet – kell – ellenállnom a különféle önmegadásoknak. Nem fenyegetett sors-másolás, nem hiszem, hogy bármilyen megroppantó tragédia arra indított volna, hogy Szárszóra utazzak, és vonat elé vessem magam. De gyerekkoromtól képes voltam a hasonlónál is hasonlóbban, úgy nézni a vaslábasban virító sárga fűre, a roncs, de még épnek látszó ágra, az elúszó dinnyehéjra – az egész világ visszájára; nagyon is értettem és érzékeltem, hogyan billenhet ki visszavonhatatlanul az addig eszmékkel, gonddal épített-őrzött egyensúly.

 Különben sohasem kellett szabadulnom, még megküzdenem sem, írói-költői hatással. Nem verset írtam, hanem prózát, igaz, ettől még öntudatlanul is átvehettem volna jellegzetes motívumokat, sőt, ritmikát, hiszen az olvasott szövegekhez is hallottam kedves szerzőim légzését, látni véltem a tekintetüket, a matatásukat, ahogy elkalandoznak és rebbenten visszatérnek foglalatosságukhoz, és mégsem, azt hiszem, még kamasz-próbálgatásaimba se szivárgott be idegen anyag; a közelség, az átérzés-élés nem is mindig irodalmi természetű volt – és tulajdonképpen maradt. Ennyi idő után azonban megkockáztatható, hogy eszmélésem ugyancsak fontos eleme lett a József Attila-i reakció-rokonság tudatosítása. Önmagam „kezelésén” túl abban is segített, hogy az életmű zökkenők és távolodások nélkül folyamatosan hozzám tartozzon, s hogy még mindig hajtson valami: megfelelni és beváltani az elkezdettet – például megírni, ami innen, most belátható.

 Az utolsó vers utolsó sorában, az egyszerre romantikus és – ne tagadjuk – melodramatikus búcsúmozdulatként rögzített másoknak remélést is „vettem”: a mások én, mi voltunk; mitikus elszámolással tartoztam hát, s gyanítom, hogy ez a kényszer oldhatatlan.

 A folyóirat-név keresésekor, 68-ban egyébként tömény abszurditásba ütköztünk, három vak holló kerengett a fán, mondtuk és röhögtünk – hogy tudtunk ezen nevetni? Nem fájt az ütközés? Észre se vettük? Nem voltunk hősiességet játszó gyerekek, hogy a fizikai fájdalmunkon nevessünk, szó sincs efféléről – vakok voltunk, mint ama hollók, hiszen az a sor nemcsak a szürrealizmussal alapozott abszurd felvillanása, de valami tükrözés is: bennünket mutatott, és azt, amit épp csináltunk, amiért készek voltunk ügyeskedni és csatározni, az abszurd környezetbeli abszurd helyzetünket – vagy lehet-e ennél is képtelenebb: pártdiktatúrában a József Attila-féle, a szellem és a szerelem nevelte szabadságot testesíteni? Persze hogy nem gondolhattunk közben a leírás indítékaira és körülményeire; vélhetően szanatóriumi ágyban feküdt, takaróján könyv vagy folyóirat, de nem tudott olvasni, kába volt, el-elszenderedett, felriadt, az ajtóra sandított, nyílik-e, és nem bánta volna, ha ettől a kíváncsiságtól, ennyi vágyakozástól is megszabadul, aztán bánta, újra nem és újra igen, verstörmelékeket motyogott, inkább a saját szavait, mint más költőkét, felemelte a könyvet vagy a folyóiratot, iszonyú súlya volt, elbírhatatlan, és nem daccal, nem ellenállóan terített rá tiszta papírt, igazán nem, inkább csak gépiesen működött, ahogy betűket karistolt – miért „három”, miért „vak”, miért épp „holló”? csak; a „kerengett” pontos, sőt jó. „Kerengett”, azt hiszem, ezt ismételte, kerengett, kerengett, kerengett, szédülten látott is valami kerengést, s ahogy száraz szája szinte pattogott, és eltorzultak, egymásba csúsztak a hangok, a szó eleje kerregéssé lett, krengett... krre, próbálkozhatna a tagolással, a hibátlan kiejtéssel; abbahagyta, talán akkor látta csodálkozva, hogy „a fán”. Hogy került a papírra? Ezt írta? Közben? A fán? Hiszen a fán nem lehet kerengeni. Az ágak között, a fa fölött... de a fán? Már nem megy, nem is kell kívánni, hogy engedjen a szorítás, enged; néha mintha semmi sem nyomná, nincs összetartó fegyelem. Letette vagy leejtette a lapot, a könyvvel-folyóirattal együtt, vagy külön. Hová tehet valamit az ember egy szanatóriumi különszobában?