←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 8   »   Fenyő Ervin  –  Pillantás a „hídról”
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1735

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

„A nagy színész...”

 

Egy Szilágyi Erzsébet fasori presszóban ültünk Cserje Zsuzsával. Megemlítette: könyvet ír egy nagy színészről. Kiről? – kérdeztem. Találgatok, színészek neveit sorolom. Nem, nem, nem – mondja. „Nagyobb formátumú színészről van szó.” Ki lehet az? Még néhány kísérlet után feladtam. „Pécsi” – mondja. Pécsi? Elméláztam. Igazság szerint azt gondoltam: Ja! Csak Pécsi!? ... Ma erre nem vagyok büszke. Pécsi Sándort nem vettem észre. S hozzáteszem: valószínűleg mást sem. Vagy mást vettem észre, mint amit ma érdemesnek vélek észrevenni.

 Kamasz-világban éltem. Ez talán nemzedéki betegség volt. Színészideáljaim egy kamasz ideáljai voltak: spleenes értelmiséginek képzeltem magam, aki mások, sőt, önmaga előtt is pózol. A színház más volt a hatvanas években, mint ma. (Hogyne lett volna más?!...) Nekem nagyon fontos volt: kimozdított az egyhangúságból. Az amerikai darabokat különösen szerettem. És a színészt elsősorban, aki amerikai értelmiségit játszott. Segített az elvágyódásban, hogy magamat annak képzeljem, amilyen soha nem vagyok. Néhány napig úgy közlekedtem, mintha New Yorkban élnék a felhőkarcolók s a villogó neonfények árnyékában. Amerikai értelmiségi! Magányos, nagystílű, szerelmeiben enyhén romlott, de azért a nagy „ő”-ről ábrándozik – eltagadott s végtelen vágyai táplálják –, tele a szíve idealizmussal... Messze révedő tekintet, lazán átvetett sál, hosszú haj, slampos öltözék... Egyébként velem úgysem történne semmi... Kazinczy utca, Dob utca, Irányi utca – ezekben nincs semmi nagyvonalúság... Broadway! – az igen! Egy vasárnap New Yorkban volt a címe a darabnak, amely lenyűgözött azzal, hogy díszlet-ablakain át bizonyos ritmikussággal láthatóak voltak New York fényei... Ma kicsit pironkodom, milyen kevéssel beéri az ember... Csak hát az egykori Majakovszkij, ma Király utcai öreg ház második emeleti ablakából az utca két oldala közé kifeszített fémhuzalon egyetlen villanykörtét himbált a szél, a november esti szürkületben ez világította be az egyébként teljesen kihalt utcát. Naponta egyszer végigmentem a Váci utcának azon a szakaszán, amit ma alig tudok elviselni, mert olyan, mint bármely nyugati nagyváros központi vásárlóutcája – akkor kopottas, de izgalmas volt, magánkereskedők önálló ízlésről árulkodó, sokszínű boltjaival: itt élt a nagyvilág! Lazán, hosszan elnyújtott, affektált léptekkel vonszoltam magam. „Halló!” – mondja a telefonba a színész. – „Jerry Ryan vagyok! Egyike annak a tíz-tizenöt vadidegen pofának, akivel tegnap este Oscaréknál találkozott...” – valahogy így szóltak a Libikóka kezdő mondatai... Jerry Ryan? Ó igen, Jerry!... A Váci utcán! Kívülről látod magad, mintha filmen mutatnának. Idézőjelben élsz. Fáradság, egykedvűség – ez a szereped. Titkaid vannak. Szerelmek, vágyak, révedő tekintet. Elfojtott álmok. Hallgatsz róluk.

 Pécsi Sándor ebbe nem fért bele. Mintha más égitestről dobták volna le. Olyan természetesen tartozott az életünkhöz, mint a levegő. Nevettünk rajta. Utánoztuk. Kicsattant az egészségtől. Örökéletűnek tűnt. Időtlen öregnek. Legtöbbször öregeket is játszott. Sarkadi Imre Szeptember című drámájának hetvenéves paraszthősét 1955-ben ő játszotta az ősbemutatón. Harminchárom éves volt.

 

 

A színész halhatatlansága

 

Az ember azt hinné, hogy a színész pályája életével lezárul. A róla őrzött emlék, benyomás, ítélet alig vagy egyáltalán nem változik, ha egyáltalán eszébe jut még valakinek. Pécsiről sok emlékem van, ezekkel eddig nem vetettem számot. Több mint harminchárom éve nem él már. Ám ha nem sajnálom a fáradságot, hogy egy-egy pillantást vessek a „hídról”, mely – költőien szólva – a lét egyik partjától a másikig vezet, föltűnik, hogy emlékeim együtt változnak velem, minden következő pillanatom felülírja az előzőt. Tanúsítom tehát, hogy a színész élete nem zárul le élete utolsó pillanatával. S nemcsak a színészeké. Furcsa kényszerképzetem, hogy az élők és holtak közt tátongó szakadék épp itt, és épp így eltűntethető: változásainkkal alakítunk azon is, amit emlékeinkben egy-egy barátról, ismerősről, ellenségről őrzünk.

 

*

 

Vászja megkérdezi: „Mondd, öreg, van-e Isten?” Pécsi a Vászját játszó Huszti szemébe néz. Szünetet tart. Hosszút? Rövidet? Mosolyog. Mosolyog, de hogyan! Titkai vannak. Halkan mondja, nagyon szelíden: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel benne, nincs.” Ilyen pillanatokért érdemes színházba járni.

 Hányszor jutott eszembe ez a színházban megélt pillanat! Válságok idején, vagy amikor egy-egy vitában az emberi megismerés elsődlegességét akartam igazolni az objektív, „tőlünk független” világgal szemben. De eszembe jutott, ha vigasztalásra volt szükségem. Végigkísérte egész felnőtt életemet.

 Ki hozta létre? Kétségtelenül a színész. Meg a rendező. (Nem vagyok elfogult? Nincs bennem némi részrehajlás? Nem akarok elégtételt szolgáltatni a rendezőnek, aki közel áll hozzám, aki a tanárom? Nem vagyok elfogult, és nincs bennem részrehajlás.) A pillanat mindkettőjüké. A csendet, a szelídséget, a beszédes hallgatást, mely az előadás tartóoszlopa, gerince volt, egy zenemű harmóniáira érzékeny figyelem tartotta és hangolta össze. Erről tanúskodni a rendező dolga: Ádám Ottóé. Megtartó visszahúzódás, önösség nélkül. Aki megvalósítja, a hallgató csendet kibírja – a színész: Pécsi Sándor. Az Éjjeli menedékhely 1968-as Madách színházi előadásán sem a színészek, sem a rendező nem zavarták meg ezt a szavak előtti-feletti csendet, mely a legmélyebb szó, mely emberek között megszülethet. Üres „tér”, amelyben felhangozhat maga a mű.

 Pécsi olyan volt Lukaként, mint kortalan angyal, aki poloskák és férgek közt is őrzi önmagát. Mintha épp most vetette volna le angyalszárnyait; vagy le sem vetette, csak egy ideig bóklászik még itt a sötétség birodalmában – hogy másokat vigasztaljon, aztán megy tovább, mert másutt van dolga.

 

 

Színház a körúton

 

Az a Lenin körúti épület, amelyben ezek a szavak elhangzottak, ma már rég nem az, ami volt. 1961-tól 1975-ig itt volt a korszak legelmélyültebb magyar színházi műhelye, nem egyetlen jelentős alkotóművész színháza – sokaké. Egyedül nem lehet színházat csinálni – közösség kell hozzá. Színészek, rendezők, díszítők, kellékesek, szabók, világosítók, öltöztetők – hogy milyen fontosak a szabók és az öltöztetők, csak a színházi emberek tudják –, súgók, ügyelők, nézőtériek: nézők számára csupa láthatatlan ember. Ők adják a színház lelkét. János a nagy Madáchban, vagy Feri bácsi a kicsiben. Tarr Mari, aki az előadások egy részét súgta; Magyarics Györgyi és Balogh Erzsi volt a titkárságon... Helyettesíthetetlen emberek. Miképpen az volt Sántha Ági Szolnokon, Horkits Erzsike Szegeden. S a fodrászok?!... Micsoda mókamester volt Dobos Ferike a szolnoki színházban...! Mennyit nevettünk! Milyen jó volt bemenni a fodrásztárába! Figyelt rá, rendet tartott. Kiapadhatatlan mókáival csak szorongását, aggodalmait leplezte. Szerettem a masztix csípős szagát, a párolgó benzinét, a különböző krémek és a púder édeskés illatát.

 Történelmi korokra – saját múltunkra is – legtöbbször megegyezésen alapuló sémák szerint emlékezünk. Ezek a sztereotípiák megfellebbezhetetlenek. Ha megbolygatod őket – botrányt okozol. A sémák jól bejáratott, unalomig ismert rokon- és ellenszenveket mozgatnak. Ezt a politikai „kétszer kettőt” szinte már minden gyerek tudja. Panelek a gonosz ilyen-olyan rendszerről... Mintha nem volna minden történelmi tény mögött emberi igazság vagy tévedés, mintha nem úgy játszódnának le az események, hogy valaki rábólint vagy ellene tesz. Nincs mese – ezek valódi drámák. A sémák hazugok, komolytalanok, csupán az elme megalkuvó játékai a valóság megismerése, feltárása helyett.

 „S mi volt még? – kérdezte az író, és felelt is rá: Hó. Sok hó.” „...ez történt például ebben a háborúban, amiről a történetírók nem fognak tudni: hogy télen esett a hó” – írja Ottlik Géza Történelem című írásában. Szeretjük ezt elfelejteni. A havat is, meg még sok mást is.

 A Madách Színháznak a hatvanas években és a hetvenes évek első felében három igazgatója volt: Both Béla (1964-ig), Ruttkay Ottó (1972-ig) és Ádám Ottó (1972-től). Rendezői: Ádám Ottó, Kerényi Imre (1966-tól), Lengyel György (1966-tól), Pártos Géza (1969-ig), Szirtes Tamás (1973-tól) és Vámos László (1973-ig).

*

 

A művész helyzete minden korban különleges. Létrehoz valamit, ami korábban még nem volt a világon. Ezt nem lehet kiszámítani, nem következik a hétköznapokból. Tudjuk, létezik aktualizált, hangsúlyozottan politikai színház – ilyen volt például Brechté: forradalmi, agitatív. De – színház!!! Vagyis az agitáció is örök helyzeteket idéz – igazsága van. Brecht így aktualitása ellenére – vagy épp ezért? – megújította a műfajt.

 Egy „megélhetési” színházban nem merülnek fel igazi kérdések. Ott ha valaki értelmes dolgokat mond, egyáltalán, ha az értelmes élet lehetőségeiről beszél – bolondnak nézik. A „megélhetési színház” amorális, a társadalom kifosztásából él, hiszen önmaga eltartását koldulja. Ez mindenen látszik. A hatvanas évek Madách Színháza más volt.

 Az előadás, a „színházi üzem” a darabválasztással kezdődik. Ez a rendező feladata. Mit akar színpadra vinni? Van-e mondandója? Minden korszak nehéz és fojtogató. Lehet persze jobb vagy rosszabb egy társadalom, de aki él, mindig határokba, akadályokba, kérdésekbe ütközik. A bajok pedig nem kívül vannak, hanem bennünk, még akkor is, ha kívül látjuk őket. Naivitás azt hinni, hogy a nehézségek rendeletileg megszüntethetők. A „világ” tőlem olyan amilyen – ahogy Shakespeare mondja a Hamletben: „Nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá” –; csak akkor változik, ha én változom.

Mit játsszon tehát a színház? Shakespeare-t? Brechtet? Goethét? Beckettet? Pintert? Az indíték csak a drámai hősök igazságát megfejteni vágyó, nyugtalanító s személyes kíváncsiságból jöhet. Bár sok közelítés lehet eredményes, annyit azért megkockáztatok, hogy egy próbafolyamat akkor jó, ha az elején nincs kész az előadás, sok a kérdőjel, sorsokba ágyazott talány. Ilyenkor a próbák nagy felfedezésekkel járnak. A kezdetben nyitva hagyott kérdések módszere persze nem tévesztendő össze a készületlenséggel. De az biztos, hogy az eleve kész megoldások nem segítenek, nem vezetnek élő, formálódó kapcsolatokhoz. A színház nem múzeum, az előadások létrehozásánál csak a türelem és jelen idejű egymásra figyelés használ. Ezt előcsalogatni a rendező dolga. De nem csupán ez. Színészt választ – szerepet oszt. Itt sok minden eldől. Szörnyű leírni, de ebben könyörtelennek kell lenni. Nincs érdek, amelyre hivatkozva kompromisszum köthető. A rendező alapképessége: a bizalom; mindenekelőtt persze bizalom önmagában – csak akkor tud bízni másokban is. Ha az önmagába vetett bizalom növekvő, növekedni fog mások felé is. Pontosan tudnia kell, kiben él az a még ki nem bontott átváltozó-készség, mely az adott színdarab megjelenítéséhez szükséges. Hogyan képes ezt felismerni? Úgy, hogy maga is folytonos változásban él – tanulja az életet. Ebből a számíthatatlanságból, tervezhetetlenből merít. Meg kell látnia a színész hétköznapi, csetlő-botló, vagy épp hangoskodó-önmutogató, legtöbbször rejtőzködő lényében a szerep megvalósítójának lehetőségét, az átváltozás esélyét. S el is kell vezetnie ahhoz a forráshoz, amelyből a dráma megfejtéséhez nélkülözhetetlen inspiráció táplálkozik. Nagy színházi korszakokban ez kovácsolja össze a színházi emberek közösségét. Mert a színház közösség. Amikor jól megy – mindenkinek jól megy. Nagy színészi vagy rendezői életművek nem születhetnek egy közeg halódása ellenére, csak ha a társulat csillaga is emelkedőben van.

 Kívülálló – ez esetben e sorok írója – nem tudhatja pontosan, miképpen válik problémássá egy éveken át kiemelkedően teljesítő együttes, milyen eresztékeken szivárog be az elbizonytalanodás. Egy közös szó – és a színházé ilyen –, ha harmonikus is, törékeny, idővel változik. Ezeket a változásokat sokan sokféleképpen élik át, ki-ki a maga szempontjai, sorsa szerint.

 Pártos Géza 1969-ben Angliába emigrált, Pécsi Sándor 1972. november 4-én meghalt. Halálával a Madách Színház kulcsfontosságú személyisége távozott, akinek egyensúlyt teremtő szerepe volt a sokféle, nemegyszer egymással perben álló, hadakozó komédiás között. Szerepkörét átvehette más, de a társulat életében betöltött szerepét senki: helye betöltetlen maradt.

Az egyensúly megbomlott. Ugyanez év karácsonyán Domján Edit öngyilkos lett. Gábor Miklós, az együttes addig vitán felüli vezető művésze a 70-es évek elején mély életkori és művészi válságot élt át. Értékrendjének elbizonytalanodása kihatott kapcsolataira, megváltoztatta a színházban elfoglalt helyzetét. Közben kényszerű nemzedéki váltás zajlott. Huszti Péter lett az új vezető színész, aki Gáborhoz hasonlóan nagy feladatokat kapott. Gábor Miklós és Vass Éva 1974 nyarán elhagyták a Madáchot. Megkérdőjeleződött minden korábbi közös siker. Bizalmatlanokká váltak egymás iránt az emberek, egymást okolták: hát mögött vagy szembe, kimondva vagy kimondatlanul. Elkezdődött a bizalom erodálódása. Ez a társulat fokozatos erővesztésével járt.

 

 

A színész egyénisége

 

12 éves lehettem, amikor a kis Madáchban a Scapin furfangjait játszották.

Az előadást Vámos László rendezte. Ez volt egyik első színház-élményem.

A címszerepben Pécsi Sándor. Azon az estén a Tudós nők is ment. Trissotint, a bárgyú költőt Márkus László játszotta. Mindkettőjükre emlékszem. Boldoggá tett, hogy Scapin mindenki eszén túljár. Scapinre emlékszem, nem arra, hogy Pécsi hogyan játszotta. Ő volt Scapin. Harsogó életvágy repítette.

 Mit lehet tudni a színészről? Szerepei alapján kiderül-e róla valami? Mozartot nem keverjük össze Beethovennel. És nagy színészeinket? Túl a külsőségeken: megragadható-e a színész egyénisége? Hogy miben rendkívüli? Mit tud elsődlegesen? Ha művész egyáltalán – miben az? Maurizio Pollini másképp formál meg egy zenei frázist, mint Radu Lupu vagy Vladimir Askenazy, Schiff András vagy Rados Ferenc. Meg tudjuk fogalmazni a különbségeket, egybeeséseket?

*

 

Sokféle színész van. Vannak, akiknek az önkifejezés szenvedéssel jár, a szülés kínjával, s vannak, akiknek nincsenek nehézségeik. Vass Éva mindig vágyakozva emlegette Kiss Manyi vagy Márkus példáját, mert nekik láthatóan nem volt szenvedés a próba, már az első emlékpróbán csaknem készen voltak

a szerepükkel. Kiss Manyit soha nem láttam próbálni, de Márkust igen.

A Mizantróp Philinte-jeként az első emlékpróbára kész szövegtudással jött, és a bemutatóig nem sokat módosított a játékán. Akkor a szerep kapott egy külön rátekintést, amitől minden összefogottabbá vált. De a leglényegesebb dolgok már az első emlékpróbán eldőltek.

 Pécsi nem ilyen volt.

 Gábor Miklós nehezen tanult szöveget, súgó után viszont nagyszerűen próbált. A megközelítések végtelenségét tudta produkálni, a próba volt számára az igazi játék, ahol felszabadultan, felelősség nélkül mindent kipróbálhatott. Nem ismertem színészt, aki jobban szeretett és tudott is improvizálni. A Mizantróp egész próbafolyamatát végigkövethettem. Kiszámíthatatlan volt. Soha nem lehetett tudni, mit talál ki a következő pillanatban. A bemutatón saját zakójában lépett színpadra, mert az elkészült jelmezzel elégedetlen volt. Mint jelmezt hozta be otthonról a színházba, s csak az előadáson vette fel. Megtehette. A bemutatón a produkció nem volt kész. Sok volt a bizonytalanság. Lehet, hogy ha két hónappal tovább próbálunk, akkor is ugyanez lett volna. A bizonytalanság a levegőben volt. A bemutató előadás utolsó pillanataival Gábor mindenkit meglepett: Alceste szembefordulva a közönséggel úgy indult háttal kifelé, hogy mintegy szuggerálja a nézőknek a társadalomból önként kivonuló, magányos ember alakját. A megoldás a premieren született: Alceste tűnő alakjára szűkült a fény. Vámos László, aki a darabot rendezte, és én, aki kivételesen ez alkalommal a segédrendezője voltam, egyszerre hajoltunk össze: „Ez jó!” (Mai ízlésem szerint szájbarágós, didaktikus, teátrális és kulisszahasogatóan önmutogató pillanat volt. Visszatekintve: sok mindent kifejez. A kort, a bizonytalan közeget, amelyben éltünk; Gábor Miklós életének eldöntetlen pillanatát, mely egyszer csak formát öltött mégis: végtelen variáció-sorozat után fölülírva egy egész próbafolyamatot.)

 Pécsi ilyen sem volt.