←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 8   »   Handi Péter  –  Átellenből
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1732

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

(GYŰRŰ) Valamikor a hetvenes évek végén megkérdeztek egy öregedő magyar írót, hogyan érzi magát. „Hülyülök, hülyülök – válaszolta –, de még van miből.” Ez jár az eszemben itt Ausztráliában, amint a kormány kétségbeesett próbálkozásait figyelem az általános gazdasági és pénzügyi világválság begyűrűzésének kivédésére. Az elmúlt év szeptemberében Amerikában kezdődő bankvilági összeomlás egy csapásra megváltoztatta a politika nyelvét; a regnáló munkáspárti kormány addig jelzők felső fokaival szólt csak az ország jövőjéről, a következő három év kilátásairól, a beruházásokról – amelyeket persze az előző, liberális kormányzat képtelen volt véghezvinni. A rózsás jövő alakzatai plakátokon, beszédekben, televízióban és lapokban nyomultak – a szokásos jogos-jogtalan öndicsérettel. Az ellenzék köteles kritikáira a magabiztos és villogóan öntelt mosolyú miniszterelnök és pénzügyminisztere mindig a rózsás jövő színesben vetített képeivel válaszolt, mellékesnek tekintve, hogy az előző kormányzat költségvetése milliós-billiós többletet hagyott örökbe.

 Aztán bevágott a világválság-villám, és a politika nyelve átmenet nélkül váltott. „Nagyon nehéz évek jönnek” – jósolta a pénzügyminiszter –, a harmincas évek depressziója óta nem volt ekkora krízis”. „A tervezett beruházásokon változtatni kell, és felkészülni a nagy munkanélküliségre” – tódított a mandarint is tűrhetően beszélő miniszterelnök.

 Mit lehet ilyenkor csinálni?

 Ez volt a hamleti kérdés. Vélhetően amerikai közgazdászok tétova próbálkozásait fejlesztette tovább a kormány, mikor elhatározta: a bőségszaru-hagyatékot a polgárok nyakába zúdítja, emígy költekezésre, fogyasztásra inspirálva a népet, beindítva az ipart és kereskedelmet. A posta 900 dolláros csekkeket kézbesített a lakosság nagy részének (nyugdíjasok, egyedülállók, a megélhetési szint alatt élők, sokgyermekesek stb.), három és fél százalékra csökkent a kamatláb, ezreseket kaptak ifjú házasok első házvásárlási kölcsönükhöz, havi hatvan dollárral emelkedett az alapnyugdíj. Nem elég azonban jónak lenni – emberismeret is kell hozzá. A nép a 900 dolláros rendkívüli adományt nem költötte el a bevásárlóközpontokban, hanem betette a bankba, „ki tudja, mit hoz a holnap”-logikával. Érthető. A kormány pánikja is érthető; az új gazdagságot biztosító kínai érc- és barnaszén vásárlások leálltak – ezen a miniszterelnök mandarinja sem segített. Az új költségvetés 7 évre terjedő adóssághalmazt rak az országra, 58 billiót kell majd visszafizetni, amit – remélhetőleg – a gigantikus beruházások visszatérítenek. Úthálózatok, vasútvonalak, autógyárak tervei röpködnek a levegőben, munkaalkalmakat teremtő állami beruházások, a magántőke remélhető bekapcsolódásával megtoldva. Működik majd a dolog? Az öregedő magyar íróval ellentétben az ausztrál kormány nemigen mondhatja, hogy „...még van miből”.

(AZ ELŐBBI FOLYTATÁSA) A melbourne-i utcán azonban szokatlan és mondhatnám, szívmelengető jelek tűnnek fel, valóságos társadalmi összefogásról tanúskodnak. Elsőnek egy vegetáriánus ételekre specializált vendéglő hirdette, hogy megszünteti az étlapi árakat és a vendég fizessen annyit az ételért, amennyit akar, azaz amennyit tud. A „Lencse és egyebek” nevű vendéglő tulajdonosa, Shanaka Fernando feltűnő táblát helyezett kirakatába: „FIZESS ANNYIT, AMENNYIT MEGENGEDHETSZ MAGADNAK!” „Szeretném, hogy legyen egy hely, ahová az emberek úgy jöhetnek enni, hogy közben nem érzik alacsonyabb rendűnek magukat anyagi helyzetük miatt” – magyarázta a tulajdonos. Mondani sem kell: megnőtt a hely forgalma, és ez pótolja a haszonkulcs csökkenését. Fernando eredeti és rokonszenves észjárásának bizonyítéka, hogy a jelenlegi gazdasági válság-légkört pozitívumnak tartja, mert az embereket arra kényszeríti, hogy megvizsgálják szociális-társadalmi érzéküket.

 Egy fodrásszalon is „vette a drótot”, „ZSEBEDHEZ MÉRTEN FIZESS” – hirdeti meglévő és jövendőbeli klienseinek hajvágásért, fésülésért, s minden egyéb szakmai szolgáltatásért. Egy nő se legyen megalázott, mert nem engedheti meg hajának ápolását, szépségének jó érzését. A tulajdonos, Jacob Kiriati elmondta, hogy volt olyan kliense, aki a szokásos 30 dolláros bodorításért 10 dollárt fizetett, és hetekkel később, amikor megengedhette magának, pótolta az összeget.

 Mindez valami olyasmit mutat, hogy a társadalom a maga módján asszisztál a kormánynak, talán határozottabb, praktikusabb lépésekkel is, mint az elvont bankvilággal érintkező állam. Tudja, mi köze van a mindennapoknak a globális válsághoz.