←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 6   »   Mesterházi Márton  –  Kiváltság és erkölcs
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1704

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Jegyezzük meg, hogy Lev Tolsztoj ezt 74 évesen írta. Addigra az ember messze túlvan a kamasz- és ifjúkor tudatlan pökhendiségén („legföljebb meghalok, na bumm”); és csak szerencsétlen esetben vallja őszintén a vénség keserű rezignációját („eleget éltem”). Amit Tolsztoj a halálról mond, azt a saját haláláról is mondja, és tudja, miről beszél. Pár hónap múlva 68 éves vagyok; sűrű bólogatásokkal olvasom.

 Bár mindjárt az elején kétkedve hümmögök: miért volna erkölcstelen a betegségtől való félelem? A haláltól való félelem sem erkölcstelen – Tolsztoj vagy nem jó szót használ, bár ez kevéssé valószínű, vagy túlságosan szigo-

rú –, inkább csak fölösleges, netán ostoba. (Hiszen amíg én vagyok, addig a halál nincs stb. – tízezer költő, bölcselő megírta.) A betegségtől féljünk csak bátran, óvakodjunk – óvjuk magunkat – tőle, minél kevesebb jut ránk, annyival kevesebb dolog kezdi ki életünk egyik fő értékét, az emberi méltóságot. Ám míg a haláltól nem félünk, ha eszünk van, a meghalástól félhetünk (nem bátran, hanem gyáván), mert a meghalás kiszámíthatatlan (itt aztán kifürkészhetetlen az isteni akarat), és ott rejlik benne a Beckett leírta bohózati megaláztatás lehetősége.

 A kiváltságosoknak kijáró külön orvosi ellátás – messziről – végigkísérte életemet. Volt pőrén brutális formája: ezt az aknamezőre hajszolt munkaszolgálatosok kivezénylői élvezték. És volt nyúlósan álszent formája. Miközben az elvtársak két koncepciós per és két betiltás között az egyenlőségről papoltak, a külön lakónegyed és bolthálózat mellett külön orvosi ellátást is elintéztek maguknak. Azután az apparátus kiváltságai mellett – a demokratizálódás jegyében – megjelentek más hierarchiák magasabb szintjeinek kiváltságai. Az intézet-igazgató professzornak (elvtárs volt? már gyakrabban úr) tíz ágya volt, az osztályvezető docensnek három. A paraszolvencia terén pedig megjelent a kikötött készpénz mellett pl. a frissen parcellázott víkend-telek. Azután itt vagyunk a közelmúltban s a jelenben, fukar költségvetések, összevissza rendeletek, nyakuk-szegett reformkísérletek, sunyi különalkuk között, az „aki hülye, haljon meg” valóságot ilyen-olyan fügefalevelek igyekeznek takargatni – ennél a cári orosz egészségügy sem lehetett erkölcstelenebb, de (ki tudja) talán kevésbé volt undorító.

 Ami a kivételes jólétet illeti, nehéz ugyanilyen szigorúnak lennem. Pontosabban: az egyenlőséget prédikáló úgynevezett szocializmus idején a kivételes jólétet a nyilvánosság előtt olyan vastagon erkölcstelen álszemérem kísérte, mint mondjuk a fellációt. Az elvtársak büszkén hirdették, milyen szerény a pártközpontos fizetésük. Miközben megszámlálhatatlan anyagi előnyük és hatalmi előjoguk nem szerepelt a fizetési listán. (Emlékszünk a klasszikus viccre: megyei titkár dicsekszik édesanyjának autójával, sofőrjével, vadászházával, mire a mama: „Jól van, fiam, de mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták?”)

 Kapitalista rendszerben viszont természetes, tehát őszintén vállalható a kivételes jólét. Mármost én nem szeretem a kapitalista rendszert, de nem is harcolok ellene (egy bankot sem robbantottam fel), tehát senki kivételes jólétét sem kifogásolhatom. A szerzés módja lehet erkölcstelen, de azt az esetek többségében köd borítja. A kivételes jólélés lehet otromba, hivalkodó, gusztustalan, de erkölcstelen aligha, akárhogy is csípi az ember szemét. (A kivételezettek bűneit nem a jólét követi el, hanem a benne élők.)

 Az orvosi titkolózás – nem ritkán hazudozás – a Nagy Fehér Mágus szindróma része, és hogyne, mélyen erkölcstelen. A Nagy Fehér Mágusok rendje keményen hierarchizált (a csendőr-tegezésig) és hermetikusan zárt (akár a műhibák, akár a paraszolvencia, akár bármiféle változtatási kísérlet kezelésére gondolunk). Ennek a zártságnak része a betegekkel (az orvoslást elszenvedő páciensekkel) szembeni magatartás. Nem oly rég kórházban voltam tíz napig: egyetlen betegtársammal egyetlen orvos egyetlen őszinte szót nem beszélt, velem sem, bár hivatalosan bejegyzett doktori címemet (amúgy nem használom) azonnal észrevételezték. Nem a halál közeléről nem hangzott el őszinte szó (arra ellenérvként felhozhatja bárki a rögzült szokásokat, a többség rémült irtózatát), hanem olyan veszélytelen, szinte pimf dolgokról, hogy kinek mi a baja és miért, melyik kezelésnek mi az értelme, és van-e egyáltalán, mik a kilátások. A beteget az üdvös félelem és tudatlanság állapotában kell tartani – minden fundamentalista egyház és minden diktatúra ott tartja –, mert a beteg (a plebs, a misera vulgus) jóindulattal gyermeki módon ostoba, valójában kártékony és hülye.

 Amit Tolsztoj utoljára nehezményez, azt bajosan nézhetném erkölcstelennek. (Létezik orvos, aki azt tanácsolná, hogy a beteg ne gondolkozzék, ne dolgozzék? Ezt Tolsztoj csak mérgében írhatta.) A mérsékletet – az orvostudomány ez ártalmatlan közhelyét – a kisebb, szelídebb fajta Fehér Mágus szokta ajánlani, többnyire őszintén: hiszen ha valaki nem zabál csömörig, nem vedel okádásig, azzal csak használ magának; de ezt meglett embernek komoly tanácsként tálalni csaknem olyan groteszk, mintha azt kötnénk a páciens lelkére, hogy pisilés előtt a fütyit vegye ki a nadrágból.