←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 5   »   Bíró Béla  –  A harmónia és a tükör-neuronok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1672

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Hogy Várkonyi szövegének mélyére hatolhassak, mindenekelőtt a tökéletesség és a harmónia fogalmait kell megkülönböztetnem. E kettőt ugyanis a közbeszédben – főleg a politikai diskurzusokban – szeretik összemosni. Várkonyinál csupán a renddel szinonim harmóniáról esik szó, de ez a harmónia a lét őseredeti változatában sem tökéletesség. A harmóniának fokozatai vannak, a tökéletesség fokozhatatlan. A tökéletesség alap-, közép- és felső foka (a túlzófokhoz viszonyítva) tökéletlenség. A tökéletességet csak a fogalom (világunk tökéletlenségén alapuló) köznyelvi lazasága mutatja fokozhatónak. A tökéletesség, ha valóban az, nem lehet tökéletesebb. A teljesség, ha valóban teljes, nem lehet teljesebb. A harmónia ezzel szemben csakis részleges lehet. A teljes harmónia maga volna a tökéletes rend, az pedig világunkban (legalábbis annak számunkra hozzáférhető részében) elvileg lehetetlen. A rendet a szimmetriával is rokoníthatjuk. A tökéletes szimmetria az alkotórészek ellentétét is tartalmazza. Térkategóriákban fogalmazva: a vákuumban tökéletes rend, azaz szimmetria uralkodik, hiszen ott – minden jel szerint – nemcsak a lent–fent, elöl–hátul, jobbra–balra, hanem a háromdimenziós térben aszimmetrikus kint és bent irányai is egyenértékűek. A részecskék mind a nyolc térirányban azonos valószínűséggel mozdulhatnak el.

 Világunkban ennek ellenkezője történik, lokálisan a gravitáció fokozatosan egymásra zsúfolja, globálisan az ősrobbanás elektromágneses energiája röpíti szét az anyagot. Az ellentétes irányú elmozdulások összességükben kiegyensúlyozzák egymást. Az Univerzum létezik. S a létnek rendje van, igaz, e rend egyértelműen időbeli. Új és új alakzatokba rendeződve folyamatosan változik. A fizikai vákuum rendje ezzel szemben időtlen. A tökéletes rend tökéletes rendezetlenség is. Mindkettő a nemlét szinonimája. A vákuumban a világunkat alkotó részecskék és azok ellenpárjai, az antirészecskék folyamatosan keletkeznek, de azonnal meg is semmisítik egymást. Létük – e világi fogalmakban – legfeljebb virtuális (vagy Arisztotelész terminusával: potenciális).

 A harmónia viszont kézzelfogható realitás. Az egyetlen tényleges valóság. Ami létezik, az csak valamilyen harmóniában létezhet, a teljes (utópikus) diszharmónia ugyanúgy lehetetlen, mint a teljes (utópikus) harmónia, minthogy egymást (azaz az ellentétes irányultságú kizárólagosságot) hívják ki önmaguk ellen.

 Koch Sándor természetfilozófiai megfontolások alapján mondta, hogy létünket a világmindenség tökéletlenségének és korlátosságának köszönhetjük. Ami korántsem jelenti, hogy az univerzum diszharmonikus, de a harmóniát fenntartó ellentéteket (az időbeli létezést) a tökéletes harmóniából (az időtlen „nemlétből”) a diszharmónia (az ún. szimmetriasértés) képes kiemelni. Világunk aszimmetrikus, hiszen expanzióban van (a galaxisok közti tér tágul) és hiányzik belőle az antianyag, mely az anyag keletkezésének elengedhetetlen feltétele. A következetes mérlegelés elkerülhetetlenné teszi a feltételezést, hogy az antianyag (mely a mi világunk fordított tükörképének elképzelendő Antivilágot alkot) impanzióban van (az antigalaxisok közti tér zsugorodik). Az igazi harmóniát az ellentétes irányokban mozgó (táguló, illetve zsugorodó) világok kölcsönhatása tarthatja fenn. Az ellentétes energiák és erőhatások dinamikus egyensúlyt teremtenek. Mintegy kiegyensúlyozzák egymást.

 És ennek nemcsak a természetben, a társadalomban is így kell lennie.

A kiegyensúlyozottság éppen egymás kölcsönös elismerésének, sőt, respektálásának formája. Elismerem a másik létjogosultságát, mert igényt tartok önnön létjogosultságom elismerésére is. Elismerem a másik által képviselt jót, mert igényt tartok arra, hogy a másik is elismerje az általam képviselt jót. S ezzel máris eljutottunk egy olyan fogalomhoz, mely a legfőbb jóként ismerhető fel, hiszen önmagunk hosszú távú megőrzésének, azaz a társadalmat alkotó közösségek kiegyensúlyozott együttélésének feltétele.

 Ádám és Éva paradicsomi öntudatlansága még a nemlét tökéletessége-tökéletlensége. Ahhoz, hogy öntudatra ébredhessenek, tökéletlenné kell válniuk. Meg kell ismerkedniük a rosszal, hogy a jóra törekedhessenek. A tökéletlenség és korlátosság nemcsak az Univerzumot tehette létezővé, hanem az embert is. Az emberi élet szépsége épp abban rejlik, hogy tisztes távolságba kerülhetünk a tökéletes jótól és a tökéletes rossztól, hogy (továbbra is az abszolútum erőterében maradva) beléphessünk a létezés viszonylagosságába. S ezzel kezdetét vehesse a tragédia. Választhassunk jó és rossz között. A választás szabadsága önmagában a legfőbb jónak tűnhetne, de rögtön rosszá is válhat, ha az ember összetéveszti önmagát azzal a jóval, melyet éppen választ és képvisel. Létezik persze abszolút jó és abszolút rossz is. Az előbbi az empátia, az utóbbi az empátiára képtelenség: a kizárólagosság. Nem különös, hogy nyelveink ennek ellenére sem rendelkeznek a kizárólagosság fogalmi ellentétével? Azt csak körülírni lehet. A ’bezárólagosság’ ugyanis a kizárólagosságnak nem ellentéte, mert az elvakult bezárkózást jelenti önmagunkba, illetve közösségünkbe. Aki a kizárólagosságot elutasítja, a mai, szinte általános tévhittel ellentétben nem összemos, hanem megkülönböztet. Toleráns csak azokkal lehetek, akiket önmagamtól különbözőnek ismerek fel és főként – el. Belátni is csak azt tudhatom, ami saját meglátásaimtól különbözik, de amit – ennek ellenére – racionálisnak és méltányosnak ismerhetek el.

 Horribile dictu! – vélhetné a kortárs magyar.

 A belátás a másik igazságának megértése és elfogadása. Ehhez azonban tudnom kell, hogy a másik mit is akar. A beszélő szándékának megkérdőjelezése, illetve kirekesztése az értelmezésből teljes képtelenség. Az persze tény, hogy a beszélő szándékát nekem kell megérteni, s ez csak valamiféle dialógus, azaz kölcsönösség révén jöhet létre.

 Adottságunk, hogy képesek vagyunk megérteni egymást, természetesnek tűnik, tudományos szempontból azonban szinte természetfeletti jelenség. Hogy felismerhetjük mások szándékait, átélhetjük örömeiket vagy szenvedéseiket, hogy a helyükbe képzelhetjük magunkat, „olvasunk” a gondolataikban, a hagyományos filozófiai elméletek sémái alapján valóban csoda. Az empátia képessége nélkül azonban nemcsak kommunikálni lehetetlen, semmiféle közösségi cselekvésre nincs esély. Magyarán: aligha viselkednénk emberi lényekként. Ezért lett az elmúlt évek legnagyobb tudományos szenzációja az úgynevezett tükör-neuronok felfedezése. Giacomo Rizzolatti, olasz kutatónak egy vizsgált majom agyában sikerült azonosítania azt az agysejtet, mely az asztallapra helyezett kókuszdió megragadásának cselekvési programját rögzítette. Ez a sejt mindannyiszor aktivitást mutatott, amikor a majom megragadta a kókuszdiót. A felfedezés önmagában sem jelentéktelen tudományos teljesítmény. De a kísérlet-sorozatot az tette tudományos szenzációvá, hogy a sejt akkor is aktivitást mutatott, amikor a kísérletvezető nyúlt a kókuszdió felé. Vagyis a majom agyában egy másik lény hasonló cselekedetének látványa ugyanazt a folyamatot indította el, mint ami a cselekedetet végrehajtó lény (a kísérletvezető vagy egy másik majom) agyában lejátszódott. A neuron tükörképe volt a másik agybeli neuronnak.

 A későbbiekben kiderült, hogy nemcsak a cselekedeteket, hanem az érzelmeket, sőt, a beszédet irányító neuronok közt is bőven akadnak úgynevezett tükör-neuronok. S ezek szoros kapcsolatban állnak egymással. A megfigyelő agyában nemcsak a másik által végrehajtott cselekedet képzelt mása játszódik le, de a cselekedetet kísérő testi folyamatok is kiváltódnak. A szenvedés látványa számunkra is szenvedést okoz. A mosoly bennünket is mosolyra késztet. A tükör-neuronok rendeltetésszerű használatát a csecsemő- és kisgyerekkor első hónapjaiban-éveiben, az egyedfejlődés úgynevezett utánzásos szakaszában sajátítjuk el. Aztán egész szociális tájékozódási rendszert alkotnak, ami nélkülözhetetlen a társadalmi cselekvésben, a kommunikációban, az együttműködésben és az alkotómunkában. A jelenség nem pusztán örökletes. A gyerek és szülő közti kapcsolatok hiánya könnyen a tükör-neuronok működésének zavaraihoz, autizmushoz vezethet.

 A felismerés egyértelműen arra utal, hogy a biológiai lények, s főként mi emberek nem agresszivitásra, hanem mindenekelőtt empátiára, együttérzésre, együttműködésre vagyunk képesek. Azaz harmóniára. Az agresszivitás, vallják a neurbiológusok, mindig másodlagos, reakció jellegű jelenség. Az ember elsődleges motivációja a társadalmi kapcsolatok és az elismerés vágya.

A középagy ún. motivációs rendszerei a társadalmi sikerességet, azaz a sikeres együttműködést, a kölcsönös együttérzést, rokonszenvet, tiszteletet és megbecsülést drogszerű anyagok felszabadításával (a sikerélményt kísérő eufóriával) jutalmazzák. Ezekből az eredményekből persze tévedés volna arra következtetni, hogy az agresszivitás megfelelő intézkedésekkel száműzhető az emberi világból. De tény, hogy az agresszivitás mindig ott jelenik meg, ahol az egyéneket hátrányok érik, ahol fenyegetettek, ahol a méltányos bánásmód szabályainak érvényesülését gátolják, bizonyos embereket vagy embercsoportokat kirekesztenek a közösségből (vagy az érintettek úgy vélik, hogy kirekesztik őket). Ezekben az esetekben az agressziós potenciál ugrásszerűen megnövekszik. S ez érthető, hiszen az erőszaknak szélső esetben csak agresszív fellépéssel vethetünk véget. Az agresszió megfékezésére irányuló stratégiák akkor vezetnek tartós eredményhez, ha a méltányosság követelményeire és az agresszivitás késztetésére együttesen figyelnek. Ha a kettő harmoniázálására törekszünk.

 A harmónia maga a lét. Azok a társadalmak, amelyek nem képesek a harmónia valamely tartós formájának kimunkálására, legfeljebb virtuálisan létezhetnek. Halottak. Ha csak a másik, az „idegen” megsemmisítésével, vagy inkább ennek óhajával képesek megteremteni önnön harmóniájukat, mert valamely utópikus diszharmóniát (pl. „egységes nemzetállamot”) hajszolnak, látszatlétük ténylegesen is megsemmisülésbe vezet. Az érzékelhető harmóniában az egymást kizárni látszó ellentétek egymást szorítják korlátok közé, s teszik ezzel emberivé, elviselhetővé egymást, azaz önmagukat. A politika rítusait a harmonikus együttélés szolgálatába állító társadalmak valóságosan is „a paradicsom bezárult kapuit” nyitogathatnák.

 Fogas kérdés, hogy miért nem teszik?